Az Árpád-ház utolsó uralkodója sem tudta megakadályozni a királyság feudális anarchiába süllyedését, a tartományurak hatalmának erősödését. Vele halt ki hivatalosan a család férfi ága, budavári temetkezésének helyét sokáig félreértették, és az épület azonosítása után sem kutatták célzottan.

 

 

Mielőtt a IV. László elleni merényletre sor került a körösszegi táborban, velencei András már az ország nyugati végében tartózkodott. Ez már a második magyarországi útja volt, célja sem volt titkos, hiszen egy ideje a trón várományosaként tartották számon, maga Ladomér esztergomi érsek – aki Lászlóval nagyon rossz viszonyban volt – pártolta. A zalai Arnold comes azonban elfogta a herceget és átadta Habsburg Albertnek, aki Bécsben őrizetben tartotta. Innen szöktették meg Ladomér emberei IV. László halála után, s kevesebb mint két héttel később, 1290. július 30-án megkoronázták Székesfehérváron. Az új király egyértelműen az érsek és az egyház embereként került trónra, de a bárók sem ágáltak ellene, s feltehetően többeket nem ért váratlanul az új uralkodó felbukkanása, abban pedig konszenzus lehetett, hogy személyében a királyi családból kell származnia.

 

 

Ebből a szempontból András herceg pedigréje nem volt éppen makulátlan, hiszen bár II. András király unokájaként tartja számon a történetírás, apját, István herceget IV. Béla nem fogadta el testvéreként, így nagyanyjának, Estei Beatrixnak el kellett hagynia az udvart, s az országot még fia születése előtt. Beatrix végül Itáliában telepedett le Utószülött Istvánnal, aki felnőve a velencei Morosini családban talált magának feleséget, s ebből a frigyből született 1265 táján András herceg, aki a kalmárköztársaságban nevelkedett. Apja – akiről a korabeli közvélekedés azt tartotta, hogy nem II. András, hanem Apodfia Dénes főúr fia – 1278-ban halt meg, András herceg ezután vált a trón elméleti várományosává, mint az Árpád-ház egyetlen ismert férfiági leszármazottja.

Míg a magyar nemesség IV. László halála után – egy részük talán még előtte is – hajlandó volt félretenni András származásával kapcsolatos aggályait, nemzetközileg ingatagabb volt a megítélése. IV. Miklós pápa magának akarta fenntartani a jogot, hogy az új uralkodót kijelölje. A pápai hűbér igényét Ladomér érseknek és a magyar klérusnak sikerült óvatosan visszautasítani. Fenyegetőbb volt Habsburg Rudolf német király követelése, aki arra hivatkozott, hogy IV. Béla a tatárjárás idején a segítség fejében német hűbérré ajánlotta fel Magyarországot, ezért azt fiának, Albert hercegnek adományozta. A követelést 1291-ben fegyveres hadjárattal sikerült végérvényesen elhárítani, s egyúttal visszafoglalták az ország nyugati területeit – ezzel elsősorban nem a király, hanem a Kőszegi család, a központi hatalomra egyik legnagyobb veszélyt jelentő főúri família hatalmát növelve, hiszen azok visszakapták határszéli váraikat.

Végül trónigénnyel lépett fel a nápolyi Anjou-család egyik tagja, Martell Károly is 1292-ben. Az anyja jogán pályázott a trónra, hiszen Mária V. István lánya volt. Természetesen ennek a leányági öröklésnek sokkal kisebb eséllyel lehetett érvényt szerezni, azonban Károly és az anyja ügyes politikával, több év alatt a maga oldalára állította a délvidéki, illetve horvátországi nemesek egy részét. Martell Károly ugyan 1295-ben meghalt, ám a jogai fiára, Carobertora szálltak át, aki később I. Károlyként (téves, ám jobban ismert nevén Károly Róbertként) lett az ország első Anjou uralkodója.

 

 

 

III. András ott folytatta az ország konszolidációjára tett kísérletet, ahol elődje, IV. László feladta majd másfél évtizeddel azelőtt. A szövetségesei is ugyanazok voltak: az egyház (ami ezúttal biztosabb támogatást jelentett), valamint a nemesség. Már uralkodása kezdetén, 1290 szeptemberében országos gyűlést hívtak össze Óbudára, amelyet követően egy harmincnégy pontból álló királyi dekrétumot adott ki. Ezek egy része a bárók hatalmát volt hivatott korlátozni: elrendelték a korábbi birtokadományok felülvizsgálatát, illetve megtiltották a királynak, hogy egész megyét adományozzon, illetve örökös ispánt nevezzen ki. András ezt követően több kiváltságlevelet is kiadott kereskedők számára, ami azt jelzi, hogy (talán velencei neveltetése okán) felismerte: támogatói bázisát szélesítenie kell. Erre azonban – miután a városiasodás, illetve a polgárság megjelenése még ugyancsak kezdeti fázisban volt – nem nyílt reális lehetőség. A konszolidáció lendülete megtört, részben azért, mert a nápolyi Anjouk – minden jogalap nélkül – birtokadományozásba fogtak, amellyel megosztották a magyar nemesség egy részét. A király tekintélye drámai módon hanyatlott: III. András elindult, hogy megbüntesse Kőszegi Ivánt, aki Vas és Sopron megyét kapta így hűbérül, s miután harc nélkül békét kötött az oligarchával, hazafelé foglyul ejtették. A nagyhatalmú bárókat lehetetlennek tűnt megfékezni, hiába lavírozott az uralkodó, hogy legalább ideig-óráig a saját pártján tartsa őket. A legkomolyabb ellenfélnek a Kőszegiek és a felvidék nyugati felében a gyorsan gyarapodó Csák Máté bizonyult.

A királynak a házasságai sem voltak túl sikeresek. Első felesége, a lengyel Piast-házból származó Fenenna 1295-ben meghalt. Nászukból egy leány, Erzsébet született. Második házassága dinasztikus szempontból szintén sikertelen volt, hiszen a Habsburg Ausztriai Ágnes az 1296-os menyegző után egyáltalán nem esett teherbe. Nyilván ezek a hírek is táplálták Nápolyi Mária és fia, majd az évszázad végén még gyermek unokája reményeit.

 

 

Ladomér esztergomi érsek 1298 januárjában halt meg, s vele András régi támogatóját vesztette el. Helyébe részben a kalocsai érsek János lépett, akinek vezetésével országos gyűlést hívtak össze az év augusztusára Pestre. Ennek gyümölcse egy dekrétum lett, amely ismét a bárók elleni fellépésre igyekezett rábírni a királyt. Meghatározták a hatalmaskodás jogi definícióját, a jogi szankciókat, megfelelő hadereje azonban továbbra sem lett az uralkodónak. András ezt követően nem sokkal hűbéri szerződést kötött a kisebb veszélyt jelentő tartományurakkal Kőszegi Iván és Csák Máté ellen, akik 1300-ban – legalábbis ideiglenesen – behódoltak a királynak. 

Közben Magyarországra érkezett az akkor tizenkét éves Caroberto. András nem reagált a trónkövetelő megjelenésére. Hogy tervezett-e valamilyen fellépést, sosem tudjuk meg, hiszen 1301. január 14-án váratlanul elhunyt Budán. Ahogy Ákos nembeli István nádor búcsúztatta: „Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt.”. III. András leánya, Erzsébet apácaként élt, majd halt meg 1338-ban – vele pedig leányágon is kihalt az Árpád-ház.

 

 

 

A minden bizonnyal a budai ferences kolostorban lejegyzett, majd a Képes Krónikába bedolgozott 14. századi budai minorita krónika szerint: „… az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék az Úrban, és eltemették Szent János evangélista egyházában, a minorita testvéreknél.”

A Szent János evangélistának szentelt ferences templom és kolostor Buda városának déli negyedében, egy viszonylag szegény és jelentéktelen városrészben épült a 13. század második felében. Alapításáról nincsenek adatok, de az feltehetően még IV. Bélához köthető. Az első írásos feljegyzés róla a Szent Margit szentté avatási perében szereplő egyik tanúvallomás, amely alapján legkésőbb az 1260-as években már működött a kolostor. 1288-ban már iskolájáról is tudunk. 1290 előtt Mojs mester özvegye egy ferences beginakolostort alapított a templomával szemben. I. Károly hitvese, Erzsébet királyné, az 1320-30-es években egy telket vásárolt a ferences kolostor mellett, ahol egy klarissza kolostor alapítását tervezte. Ez végül nem valósult meg, ezért a telket 1346-ban Ugali Pálnak és testvérének adományozta, akiknek örököseitől 1369-ben I. Lajos vásárolta vissza, hogy a ferenceseknek adja, kolostoruk kibővítése céljából. A 14-15 század fordulóján, amikor felépült Buda városának déli végén az új királyi palota, majd Zsigmond korában ez vált az ország fő királyi rezidenciájává, a palota közelében álló rendház a ferencesek egyik legfontosabb magyarországi kolostorává vált. 1444-ben a konventuális ferencesektől a rend reform-ága, az obszervánsok vették át. Mátyás király korában a kolostorban működő rendi főiskolán tanított a nagyhírű Temesvári Pelbárt is. 

A kolostortemplom 15. századi végi állapotáról tájékoztat az 1493-ban megjelent Schedel világkrónika Budát ábrázoló fametszete, amelyen a királyi palota és a vele szomszédos városnegyed látható, északi végén a ferences templommal. A monumentális épület ábrázolása sokáig meg is tévesztette a kutatókat és benne a Nagyboldogasszony plébániatemplomot vélték felismerni. Ebben a téves elképzelésben sokakat még az sem ingatott meg, hogy a metszeten a templom északi oldalán, a szentély mellett látható a torony, míg a Nagyboldogasszony templom egyetlen tornya a hosszház délnyugati végében emelkedik 1470 óta. A nyilvánvaló ellentmondást inkább úgy próbálták áthidalni, hogy az 1493-ban megjelent Schedel-krónika metszetét próbálták átkeltezni legalább negyed évszázaddal előbbre, a Nagyboldogasszony tornyának építésénél korábbra, tehát 1470 előttre. A logikai hiba persze így is megmaradt, hiszen akkor a metszeten látható torony legfeljebb a Nagyboldogasszony templomtól északra álló Szent Miklós, dominikánus templom tornya lehetne, az azonban a ma is álló maradványai és a régészeti kutatás alapján az még a Nagyboldogasszony templom tornyánál és a Schedel-krónika megjelenésénél is későbbi, 1500 körül épülhetett. Eme elhibázott kombinációkkal szemben nyilvánvaló, hogy a Schedel-metszeten a ferences templom látható, amit az épületnek Erhard Schön 1541-es, Budát ábrázoló metszetén felirattal is azonosított ábrázolása is alátámaszt, amelyen szintén jól látható a szentély északi oldalán emelkedő nagy gótikus torony. A Schedel- és Schön-metszeten egyaránt egy nagyméretű, egyhajós csarnoktemplom látható, hosszú szentéllyel és a szentély északi oldalán emelkedő hatalmas toronnyal, amelynek felső szintje sokszögű alaprajzú. A Schedel-metszet részletesebben ábrázolja a templomot és tornyát. Ez utóbbinak alsó, négyzetes alaprajzú, saroktámpillérekkel és lépcsőtornyokkal gazdagított tömbje két, nagy ablakokkal áttört szinttel emelkedik a templom tetőgerince fölé. E felett aránylag alacsony, sokszögű felső szint helyezkedik el, amit magas, kúpos sisak fed. A toronnyal átellenes oldalon, a szentély déli vállánál egy nagy, mérműves ablakkal áttört falú, díszes oromzatú oratórium csatlakozik a templomhoz. Mellette, a szentély oldalán két kisméretű ablak, alattuk ívsoros párkány, majd a szentélyzáradék hatalmas, a teljes falsíkokat áttörő ablakai és támpillérei láthatóak. A hajó déli oldalán nem ábrázol a metszet támpilléreket, csak egy kisméretű, magasra helyezett nyílásokból álló ablaksort. 

 

 

 

A kolostor megszűnése a török korhoz köthető, a mohácsi csata után 1526-ban nyolc szerzetesét mészárolták le a Budára betörő törökök. A város 1541-es elfoglalása után a törökök dzsámivá alakították át. A jelentősége akkor nőtt meg, amikor a pasa felköltöztette udvarát a Vízivárosból a templommal szomszédos, északra álló telekre.

Amikor 1686-ban a várost sikerült visszafoglalni a töröktől, a középkori ferences kolostornak a helyét sem tudták azonosítani. Egy téves hagyomány miatt, mivel a hódoltság korában a várban csak a Mária Magdolna plébániatemplom maradt keresztény, s ott ferencesek teljesítettek szolgálatot, azt vélték a középkori ferences kolostor templomának, és át is adták a ferences rendnek. Ennek mementója egy 1866-ban készült, a Mária Magdolna templom tornyán ma is látható kőtábla, amely a csonka épületről mint ferences templomról és III. András temetkezési helyéről emlékezik meg.

Bár nem kötötték a ferencesekhez, a visszafoglalás után roppant romos eredeti ferences templomról is megállapították, hogy templom volt, ezért 1692-ben a karmeliták kapták meg. Az újraparcellázás során a kolostor romjait egy kis átjáróval le is választották a templomról. A romokon az új karmelita templomot 1736-ra építették fel. A rend feloszlatása után 1787-ben színházzá alakították át. A legújabb tervek szerint a templom a közeljövőben a miniszterelnökség épületegyüttesének részévé fog válni. A templomtól egykor délre álló kolostor maradványai fölé a város visszafoglalása után kaszárnya épült, majd a 19. század elején a Sándor grófok klasszicista palotája. A később miniszterelnöki rezidenciaként funkcionáló, majd a II. világháborúban súlyos sérüléseket szenvedő épület jelenleg a köztársasági elnök rezidenciája.

A középkori Szent János templom hatszög három oldalával záródó támpilléres, gótikus szentélyzáródásának maradványait már Gerő Győző azonosította 1966-ban. 1971-ben az akkor még várszínházként működő épületben Altmann Júlia folytatott kutatást, majd ugyanő a templomtól délre eső utcácskában és a Sándor-palotában 1994-95-ben tudta megvizsgálni a templom déli oldalát és a kolostor épületét. Sajnos a templom kutatását nehezítette, hogy az 1971-es átalakítás során is csak késve értesültek a régészek a már megkezdett munkákról, amikor már a kivitelezők egy sor részletet eltüntettek, és az álló falakat nem is vizsgálhatták meg. A végül mégis feltárt jelentős falmaradványokat aztán az építkezés során a kivitelezők teljesen lerombolták. 

Az épületben a miniszterelnökség kialakításával járó, feltehetően jelenleg is zajló beavatkozások nem kaptak nyilvánosságot, ahogyan a hozzá kapcsolódó régészeti kutatás sem.

 

 

 

A kutatási nehézségek ellenére viszonylag sok információ áll rendelkezésre a középkori templomról és III. András király sírjáról. A kifejezetten nagyméretű templom 50 méter hosszú, és 12 méter széles volt. A hosszház alaprajzi tengelye észak felé enyhén eltért a ráépült barokk temploméhoz képest és hosszháza annál valamivel keskenyebb is volt. Így csak a mai déli hosszházfal nyugati része esik teljesen a barokk templomfal alá, a keleti részen már az épület belsejébe került. Ennek következtében 1971-ben minden bizonnyal elbontották a fal keleti folytatását. Hasonló sorsra jutott a barokk faltól több méterre délre feltárt északi hajófal és a barokk homlokzat mögött talált nyugati templomfal is. A feltárt és dokumentált északi fal mellett kívül három támpillér, belül két falpillér lábazatát sikerült feltárni, a déli fal külső oldalán pedig egy támpillér került elő. A támpillérek és a falpillérek nem következetesen kapcsolódnak egymáshoz és a támpillérek az ásatási alaprajz szerint nem is okvetlenül egyszerre épültek: az ásató az egyetlen a falpillérrel egy vonalban álló támpillért a falhoz képest utólagosnak jelöli, a tőle nyugatra állókat viszont a templomfallal egykorúnak. Az alaprajz szerint a templom falpillérei nem egyenletes kiosztást követtek: a keleti és nyugati boltszakasz a középsőnél jóval mélyebb, közel négyzetes arányú volt, köztük a hosszház közepén egy rövidebb, téglalap alakú szakasz alakult ki. Figyelembe véve, hogy a déli oldalon feltárt, a boltozati falpillérek rendszerébe eső támpillér nem látszik a Schedel-metszeten, feltételezhető, hogy a hosszház boltozata és a hozzájuk tartozó támpillérek 1493 után épülhettek. A nyugati szakasz esetlegesen korábbi, a templomfallal egyidős támpillérei egyrészt a nyugati homlokzat, másrészt talán egy nyugati karzat támasztását szolgálhatták. A Schedel-metszeten látható keskeny hajóablakok a budai dominikánus templom 13. századi hajóablakait idézik, ami arra vall, hogy a templom hosszháza a 13. században épülhetett. A szentélyből csak a záradékának részleteit ismerjük, de ebből úgy tűnik kissé asszimetrikusan csatlakozhatott a hosszházhoz, tengelye is valamelyest eltérhetett tőle. A Schedel-metszeten markáns eltérés látszik a szentélyzáradék és a szentély oldalfalának ablakai között. Míg az oldalfalon egy alacsony ívsoros párkány felett két kismérető ablak látható, a szentélyzáradék falait teljes egészében nagy ablakok törik át. A kis ablakok és az ívsoros párkány még 13. századi formákat idéznek, míg a szentélyzáradék ablakai már későbbinek tűnnek. Talán a szentélyzáradék belső architektúrájából származhat az a mindmáig feldolgozatlan, bár a Budapest Történeti Múzeum állandó kiállításán részlegesen látható 14. századi szoborlelet és baldachinsor, amely az 1994-95-ös ásatások során került elő a kolostor romjai közül. 

A régészeti kutatásokból és a Schön-metszetből leszűrhető építészeti adatok arra vallanak, hogy a ferences templom szentélye és hosszháza még a 13. században, de két szakaszban épülhetett fel. Először minden bizonnyal a szentély készült el, hogy a templom minél előbb használható legyen. Elképzelhető, hogy ekkor még egy egyenes szentélyzáródású hosszú szentélyt építettek, ami igen elterjedt volt különösen német területeken a 13. századi ferences építészetben. Az eltérő tengelyű és a szentélyhez képest aszimmetrikus elrendezésű, eredetileg femennyezetes hosszház valamivel később készülhetett el. Elképzelhető, hogy ennek építéséhez, vagy legalábbis befejezéséhez már III. András király is hozzájárult, ami magyarázatot adna a templomban való temetkezésére. Az építkezés esetleges királyi támogatásában, majd a sírhely kiválasztásában szerepet játszhatott Henrik ferences barátnak, Ágnes királyné gyóntatójának közbenjárása is. Később – feltehetően I. Lajos 1369-es adománya körüli időszakban – épülhetett fel a templom új, poligonális alaprajzú, gazdagon tagolt szentélyzáradéka, amely a budai és margitszigeti dominikánus templomok e korban felépült szentélyzáradékaihoz hasonló építmény lehetett. A templom csak ábrázolásokból ismert tornya – amelyeknek feltáratlan maradványai jelenleg a volt karmelita kolostor, azaz a leendő miniszterelnökség épülete alatt keresendőek – a Schön-metszetről ismert formája alapján már a 15. században készülhetett. Végül a 16. század elején boltozhatták be a templom hosszházát.

 

 

 

III. András sírját keresve még a templom rekonstrukciójánál is nagyobb nehézségekbe ütközünk: a templomszentély belső terét nagyrészt már a 18. század végén, majd az 1971-es újjáépítés során kutatás nélkül elpusztították a színház színpad-szerkezetének kialakításával. A hosszházban azonban eredményesebb volt az 1970-es évek ásatása, bár a középkori és az újkori temetkezési réteget nem sikerült elkülöníteni, hiszen a templom nem csak a középkorban, de a karmeliták idején is temetkezőhely volt. A hajóban egységes feltöltés volt, mintegy másfél méteres mélységig, kő- és csonttöredékekkel. Mindössze két középkori épített sírt lehetett feltárni, de ezek is üresen, kifosztva kerültek elő. A templom nyugati kapuja mögött, a hosszház tengelyében egy téglasír volt, amely szerkezete alapján minden bizonnyal a 14-15. századból származhatott. Tőle északkeletre egy kőfalazatú sírt találtak, amibe bezuhanva Weimeri Zsigmond választott zágrábi püspök 1500-as dátumú sírköve került elő. 

A leletanyag nagyobb részét a középkori templomhoz tartozó 13-16. századi sírkőtöredékek tették ki. Mellettük néhány építészeti töredék, egy oroszlános pillérlábazat és két festett, 13. század második felére datálható oszlopfő került elő. Számunkra ez utóbbiak a legérdekesebbek. A fejezetek körülbelül 23 centiméter átmérőjű, szabadon álló oszlopokon álltak. Nem zárható ki, hogy eredetileg az oroszlános oszloplábazat is hozzájuk tartozott. Az oroszlán hátán álló, 27 centiméter átmérőjű, hatszögű oszlopbázis egy, a fejezetekéhez hasonló méretű oszlopot hordhatott. A faragványok mérete és kidolgozása, valamint a fejezetek fennmaradt festése egyaránt valamilyen belső kisépítészeti szerkezet, baldachin tartóelemeinek mutatja őket, de a fejezetek fejlemezén fennmaradt egyirányú vonóvasfészkek kizárják, hogy ez oltár vagy keresztelőkút, minden irányból szabadon álló baldachinja lehetett volna, ugyanis úgy két irányba kellett volna a fejezeteket vonóvassal összekötni. Az egyirányú összekötés a 13. század második felében és a 14. század elején, elsősorban Itáliában elterjedt gótikus baldachinos síremlékek (például V. Adorján pápa (+1276) síremléke, Viterbo, San Francesco; Matteo d’Acquasparta (+1302) síremléke, Róma, Sta Maria d’Aracoeli,) szerkezeténél logikus és elterjedt megoldás. Ezek a baldachinok ugyanis a templom fala mellé épültek, a szarkofág fölé. A széles, boltozott baldachint tartó karcsú oszlopokat kőgerenda kötötte be a falba, viszont a két oszlop között, a baldachinboltozat nyomását vonóvassal kellett összefogni. Ennek a síremléktípusnak számos példáját ferences templomokban állították fel. 

Szintén figyelemre méltó lelet volt egy római szarkofág, amelyet a hosszház középső részén, a déli fal közelében, a felső bolygatott rétegben találtak meg üresen, egy újkorinak feltételezett kripta fala mellett. Római szarkofágokat átfaragva már a 11. században is használtak Magyarországon királyok, vagy szentek temetéséhez: Szent István, Szent Gellért és talán Aba Sámuel szarkofágja példa erre. Később azonban ez a szokás úgy tűnik, kiveszett hazánkban. Nem úgy Itáliában, ahol éppen a 13. századi gótikus baldachinos síremlékek alatt találkozunk nagyobb számban újra római szarkofágokkal (Guglielmo Fieschi (+ 1256) síremléke, Róma, San Lorenzo Fuori le Mura; IV. Kelemen pápa síremléke (1271-1274) Viterbo, San Francesco; Luca Savelli síremléke (1285), Róma, Sta Maria d’Aracoeli). 

 

 

A budai ferences templomból származó két oszlopfő, egy oszloplábazat és antik szarkofág minden valószínűség szerint egy 13. század második felében készült, itáliai típusú gótikus baldachinos síremlék maradványai. A síremlék a szarkofág lelőhelye alapján leginkább a templom hosszházának közepén, a kolostorral szomszédos déli fal mellett állhatott. A szarkofágot eredetileg inkább a föld felett álló tumbaként és nem a földbe ásott sírládaként használhatták. Talán ez a síremlék befolyásolta a későgótikus boltozat építőit, hogy a hosszház középső boltszakaszát kiemelten kezeljék. A síremlék a templom 17. század végi pusztulásakor semmisülhetett meg, elemei a 18. századi újjáépítés során kerülhettek földbe. A szarkofágot is ekkor használhatták fel másodlagosan és áshatták be a templom padlója alá, eredeti helyétől talán csak néhány méterre. Sajnos a szarkofág és a déli templomfal közti terület az ásatási alaprajzok szerint az 1970-es években feltáratlan maradt, és az építkezések során talán meg is semmisült, így a síremlék in situ maradványait nem ismerjük.

Az Itáliában született, anyai részről olasz és itáliai támogatással Magyarországra érkezett III. András esetében nem lenne meglepő, hogy sírjaként itáliai példák nyomán a budai ferences templomban egy római szarkofág felhasználásával gótikus baldachinos síremléket készítettek volna. Mindenesetre tudomásunk szerint a 13. század második felében nem temettek a budai ferences templomban más, III. András királyhoz fogható olyan jelentős személyiséget, akinek a sírja felett még elképzelhető lenne egy baldachinos síremlék állítása. E síremléktípus kiemelt rangját pedig jól mutatja, hogy itáliai példái a 13. század második felében pápák és kardinálisok sírjai felett épültek, illetve, hogy III. András utódai, a szintén Itáliából érkezett I. Károly és fia I. Lajos szintén baldachinos síremlékek alá temetkeztek a 14. században, a székesfehérvári bazilikában.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér