A pécsi középkori domonkos templom és kolostor köveiből a 16. század második felében dzsámit építettek a törökök. A város visszafoglalása után az elbontott dzsámi köveiből barokk domonkos templomot emeltek. Költői igazságszolgáltatás? Vagy inkább a korábbi korszakok „gazdaságos” gondolkodásának történelmi szükségszerűsége?

A középkor (s aztán a kora újkor) teljes időszaka nem csak az építések, de az azt megelőző bontások története is. A használható kőanyag ugyanis nagy kincs volt: nem csoda, hogy történelmi épületeink egy része mintegy időkapszulaként más-más, korábbi épületek emlékét is őrzi.

A kora középkor Magyarországán akkor még szinte kiapadhatatlannak tűnő kőbányáknak bizonyultak a római kori települések, városok. Ugyan az első azonosított magyarországi kőbányából hetvenezer évvel ezelőtt kezdték el hevítéses technikával, a külszínen fejteni az anyagot a miskolci Avason (ezt a bányát, amelynek kőanyagát a Bükktől északra is azonosították, a távolsági kőkereskedelem bizonyítékaként, negyvenezer éven át, harmincezer évvel ezelőttig használták), az első nagy tömegben, immár építkezéshez termelő bányákat a rómaiak nyitották a Dunántúlon és Erdélyben. Hogy mikor kezdtek el fejteni bennük, többségükben nem lehet meghatározni, hiszen a róluk szóló adatok későbbiek, azonban valószínű, hogy már az 1. század építkezéseinél használtak helyben bányászott követ. Termelésük csúcspontjára a 3-4. században jutottak: ekkor épül ki legnagyobb kiterjedésében az aquincumi polgár- és katonaváros, Gorsium, a 4. század közepén övezik fallal Savariát, felépül Valcum erődje, vagy éppen Alsóhetény „loviája”. A limeshez tartozó őrtornyokkal, táborokkal, a Dunántúl majorságaival együtt több száz helyen volt szükség jó minőségű építőanyagra.

Ám a faragott kő (hiába a termelés) ekkor is nagy kincs volt, s a rómaiak sem riadtak vissza egy kis átfaragástól. Amikor 375-ben, I. Valentinianus császár a quadok elleni hadjáratára vonulva megszemlélte a Duna-menti limes újonnan épített erődítményeit, a Pone Navata (Visegrád-Sibrik domb) közelében álló egyik őrtorony parancsnoka úgy döntött, hogy bizonyosan elnyerné az uralkodó kegyét, ha Valentinianus és két társcsászára, Valens és Gratianus portréját elhelyezné a négy évvel korábban épült torony építési felirata fölé, sőt hogy az uralkodók méltóságát még inkább kiemelje, még oroszlánokkal is gazdagítani kívánta a kompozíciót. Igen ám, de honnan szerezzen megfelelő szobrászt e mű elkészítéséhez? Mivel ezt a problémát nem tudta megoldani, egy emberét elküldte a közeli Aquincum régi temetőibe, hogy ha szobrászt nem is talál, szerezzen legalább szobrokat. Végül síremlékekről letört, levésett szoborfejek kerültek az erőd kapujára császárportrékként. Az idős császár, Valentinianus ábrázolása volt a legnehezebb: végül is egy rég elhunyt hölgy szobrának fejét ítélték derék katonáink a legmegfelelőbbnek erre a célra, és, hogy a turpisság ki ne derüljön, fülbevalóit gondosan le is vakolták némi mésszel, néhány vésőcsapással pedig arcvonásait tették komorabbá. A művelet sikerült, így biztosra vehetjük, hogy nem ezen ártatlan csalás miatt kapott Valentinanus halálos kimenetelű gutaütést a hadjáratáról Brigetioba visszatérve.

Több mint másfél ezer évet kellett várni arra, hogy az erőd parancsnokának mesterkedése lelepleződjön. A torony feltárásakor felszínre került letört szoborfejek felkeltették Gróh Dániel régész figyelmét, és átvizsgálta miattuk az Aquncumi Múzeum raktárait ahol rá is bukkant arra fej nélküli matrónaszoborra, amelynek nyakára pontosan illeszkedő törésfelülettel éppen ráillett a visegrádi „császárfej”.

Az ötödik században Róma bukásával azonban véget értek az építkezések. Ugyan a római kori települések egy részét a későbbiekben is lakták (Valcum erődjébe romanizált lakosság költözött be,), azonban mások, például Aquincum polgárvárosa „kísértetvárossá” vált.

A 9. század végén, a 10. elején, amikor a honfoglaló magyarok birtokba vették a Kárpát-medencét, s így az egykori Pannóniát is, nem költöztek be az akkor már romosan álló településekre. Ellenben a keresztény magyar királyság közigazgatási, ispáni, uralkodói székhelyei rendre a római koriak közelében jönnek létre, vagy kifejezetten a római falak közé települtek. Elvégre a stratégiailag fontos helyek többségükben ugyanazok maradnak, ráadásul helyben volt található a jó minőségű, faragott kőanyag

Hogy mennyire kiapadhatatlannak tűnő források voltak a hajdani városok, Óbuda példája is bizonyítja. A kora-császárkori, már a 4. században elhagyott légióstábor romjait a 14. századi határjárások is említik „Kőkert” néven. Ekkor még a római vízvezeték is működött: az Erzsébet királyné (Nagy Lajos anyja) által alapított klarissza kolostort még ez a vezeték látta el friss forrásvízzel. A 4. században a régi erőd mellett emelt késő római castrum falai pedig olyan jó állapotban érték meg a középkort, hogy ezek védelmében, és persze ezek köveiből, építette fel a 11. században Szent István utóda, Orseolo Péter a fehérvári bazilika mintájára a hatalmas óbudai Szent Péter templomot. A török kiűzése után az olasz hadmérnök, Ferdinando Marsigli nem csak a középkori romokat látta itt, hanem a felszínen látható falak alapján fel tudta még térképezni a már 1300 éve elhagyott kora császárkori erőd maradványait is. Hamarosan azonban új lendületet vett a kőbányászás. Óbudáról még a barokk kalocsai székesegyház és püspöki, kanonoki paloták építéshez is szállították római, román kori és gótikus köveket az olcsó dunai vízi úton, nem kevés fejtörést okozva ezzel a modern kor művészettörténészeinek.

A dunai vízi út persze nem csak az újkorban csábította az építőket az óbudai kövek hasznosítására: már a későcsászárkorban építőanyagként vitték el a korábbi aquincumi feliratos köveket például a Bölcske késő római erődjébe, ahonnan aztán a középkorban tovább fuvarozták a túlparton lévő Tétel falu templomába, ennek 19. századi bontása után pedig a solti Vécsey kastély kertjébe. Így kerültek aquincumi antik faragványok a „barbarikum” szívébe. De maga a 13. századi kalocsai székesegyház gótikus faragványai is jórészt aquincumi kövekből készültek. A kalocsai középkori székesegyház kövei, és velük az aquincumi faragványok a középkor után aztán megindultak visszafelé a Dunán: a 17. században a törökök a paksi ferences kolostorból kialakított erődjük építéséhez hajózták fel őket a folyón. A 18. században a török vár bontásakor a ferences kolostor 15. századi faragványaival együtt egy nemesi kúria falába építették be őket, és az 1980-es években ennek bontásakor kerültek újra elő. Mindezen kalandok után még mindig maradtak római kövek Óbudán, hiszen az 1860-as években az Óbudai szigeten még a felszínen is láthatóak voltak az egykori helytartói palota maradványai (Aquincum romjainak védelmét Budapest Főváros tanácsa 1878-ban rendelte el).

A cikk folytatatása: Faragványok vándorútja

A kövek nagy kelendősége ellenére mégis előfordul, hogy egy-egy régi épület feltárása során az eredeti helyen, vagy legalábbis onnan lehullva, a romok között akad a régész faragott kövekre. A pécsi domonkos kolostor feltárása ilyen ásatás volt, ahol Kárpáti Gábor számos faragványt talált annak ellenére, hogy a középkori épületegyüttes köveiből dzsámit építettek a törökök. Az ásatáson előkerült kövek közül a templomhajó késő gótikus boltozatának elemei bizonyultak a legbeszédesebbnek. Szekér György már az ásatások idején rekonstruálni tudta ezek alapján a boltozatot, és így rájött, hogy annak építőmestere a pécsi székesegyház szentélyboltozatát emelő Demeter kőfaragó volt. Az általa rekonstruált boltozat most Szőke Balázsnak és a Pazirik Informatikai Kft-nek köszönhetően valósággá, azaz virtuális valósággá vált. A rekonstrukcióról bővebben Szőke Balázs A pécsi domonkos kolostor rekonstrukciója című tanulmányban olvashat.