Eddig csak az ókeresztény sírkápolnáról tudtak a szakemberek, ám a területet az új lelet szerint már emberöltőkkel korábban is temetkezésre használták.

Váratlan eredményt hozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem frissen alakult régészeti tanszékének első (tan)ásatása: a kitűzött cél a sárisápi dombtetőn már 1926-ban feltárt és leírt (akkor még valószínűleg felszín fölötti falakkal álló) ókeresztényként definiált sírkápolna hitelesítő feltárása és környezetének pontos meghatározása volt, ám a kápolnától alig ötven méterre egy annál másfél-két évszázaddal korábbi temetkezési emlékre, egy császárkori kelta őslakossághoz köthető kocsisírra bukkantak a terület talajradaros, magnetométeres átvizsgálása során.

Magyarország területéről csaknem harminc római kori kocsit tartalmazó temetkezés ismert, bár csupán kisebb részüket tárták fel szakszerűen. Pannonia provincia korai történetében, nagyjából a második század végéig, a harmadik század elejéig (a helyi, főleg kelta elit teljes romanizálásáig) fordultak elő, elsősorban az északnyugati területeken, viszonylag kis számban, hiszen ez a fajta temetkezés költséges volta – és persze az így eltemethető előkelők korlátozott száma – miatt nyilván exkluzívnak számított. A sárisápi temetkezés teljes épségben maradt fenn, maga a kocsiszekrény és az alváz, a kerekek, a hámok, a bronz díszítések is az eredeti helyükön voltak, ahogyan a kocsi elé egykor fogott négy – napjainkban meglehetősen aprónak tűnő – igásló maradványai is jól azonosíthatók voltak. Az elhunyt előkelő sírja azonban nem került elő: szokás szerint nem a kocsiban helyezték el az elhunytat, hanem az eddigi tapasztalatok szerint mintegy harminc méteres sugarú körön belül bárhol lehet.

A sárisápi kocsitemetkezés pompás lelet, azonban még érdekesebbé teszi a környezete, illetve viszonya a korábban fellelt, ám később, a 4. században épült, Árpád-kori falusi templom méreteivel vetélkedő sírkápolnával. A dombról már most megállapítható, hogy hosszú időn, több évszázadon át használták temetkezésre (nem messze a római kori leletegyüttestől, a dombtetőn egy bronzkori földvár maradványai is azonosíthatók). A vérségi (vagyis családi) kontinuitás nem állapítható meg a kocsisírba, s majdan a kápolnába eltemetettek közt, de kulturális mindenképpen: eszerint a kezdetben még pogány temető a 4. századra (legalábbis legnagyobb építménye alapján) kereszténnyé válhatott – párhuzamosan a provinciának és a birodalom egészének hitbéli változásaival.

Magát a temetőt is értelmezhetjük tágabb összefüggésben, a környezetével együtt. A sírkápolna esetében már korábban felfigyeltek rá, hogy statikai szempontból kevéssé logikus helyen, a domb szélén, közvetlenül a meredeken leszakadó fal peremén áll. Hogy mégis miért ide építették, arra csak egy ésszerű magyarázat van: így látható a völgy irányából. A terepbejárások szerint a dombtól néhány száz méterre nagyon sok római kori cserépmaradvány található: bár feltárással ezt méh igazolni kellene, de valószínűleg ezen a helyen állt az a villagazdaság, amelyhez a dombtetőn lévő temető tartozhatott.

A villa feltárása még nincs napirenden, azonban a szakemberek remélik, hogy a temető feltárása jövőre folytatódhat. A terület tulajdonosa a kápolna maradványait szeretné ugyanis a nagyközönség számára is bemutathatóvá tenni.

A sárisápi feltárást Major Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének megbízott tanszékvezetője irányította, a kocsitemetkezést Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum római koros régésze tárta fel. A kutatási program az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Magyar Nemzeti Múzeum hathatós szakmai közreműködésével zajlik.

A térképen szereplő koordináták NEM az ásatás pontos helyére mutatnak!

Csatolt hanganyag: rádióriport Major Balázzsal, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének megbízott tanszékvezetőjével és Mráv Zsolttal, a Magyar Nemzeti Múzeum római koros régészével. A riporter Kovács Olivér.