Magyar modell – elkészült a régészeti stratégia

A koncepció a 2020 és 2030 közötti időszakra mutatja be a tennivalókat, s elemzi a magyarországi régészet jelenlegi helyzetét is.

 

 

A Nemzeti Régészeti Stratégia a Magyar Nemzeti Múzeum irányításával született meg, s 2030-ig fogalmazza meg a cselekvési programot – magyar modellként meghatározva – a magyarországi régészet számára. Az összesen 41 oldalas dokumentum erénye, hogy elemzi a jelenlegi helyzetet, s részben ennek tanulságai alapján igyekszik meghatározni a teendőket.

De lássunk néhány részletet! Hogy miért volt szükség a stratégia elkészítésére, arra már az első oldalakon megkapjuk a választ: „A magyarországi régészet elmúlt 30 évét alapvetően a beruházásokhoz kapcsolódó ún. megelőző feltárások elvégzése határozta meg. A beruházások pozitív hatása a kiterjedt feltáró munkában mutatkozott meg. Ugyanakkor ezzel összefüggésben hatalmasra nőtt a múzeumokba került régészeti leletanyag mennyisége, melynek feldolgozására az újabb és újabb megelőző feltárás terepi munkái miatt nem maradt kapacitása sem a feltárást vezető régésznek, sem a feltárást végző múzeumnak. 2022 után számolnunk kell az európai uniós forrásból finanszírozott nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző feltárásokon alapuló rendszer jelentős átalakításával és átstrukturálásával, amihez a régészeti tevékenységnek is alkalmazkodnia kell.”

Jelen stratégai szándéka szerint csak egy alapvetés, a továbblépés egy arra kijelölt intézményhálózat feladata lesz: „A jövőben a Nemzeti Régészeti Stratégia és annak rövidtávú tervezésének (Országos Régészeti Terv) koordinációját a Magyarságkutató Intézet végzi. Ezen felül szintén a Magyarságkutató Intézet koordinálja az éves tervásatások meghatározását, míg a Magyar Nemzeti Múzeum a konkrét feltárások koordinációját és szakmai felügyeletét végzi.” 

A stratégia a helyzetfelmérés jegyében táblázatban jeleníti meg a megyei hatókörű városi múzeumokban lévő nem leltározott és tudományos feldolgozásra váró leletanyag mennyiségét, s a számok, ha nem is meglepőek, de lesújtóak: több intézmény esetében is megközelíti, vagy meghaladja az ezer köbmétert ez a mennyiség, illetve kiderül, hogy 90 százalék felett van a feldolgozatlan leletanyag aránya. A raktárkapacitások felmérése során megállapítja, hogy a „megyei hatókörű városi múzeumok esetében országosan a raktárkapacitás megduplázása, a területi múzeumok esetében megháromszorozása szükséges”.  Nem meglepő tehát, hogy az egyik megoldandó feladatként a raktárkapacitás növelését fogalmazza meg. Különös ugyanakkor, hogy a raktárproblémára a megoldást szerinte „a megyei hatókörű városi múzeumokra alapozott, központi raktárépítési program szolgálja”, mintha a területi múzeumok – a néhány oldallal korábban elemzett – sokkal égetőbbnek tűnő raktárproblémái azóta feledésbe merültek volna. A másik, a leletanyag kezelésével összefüggő feladat a restaurátorok számának, a munkájukra fordítható anyagi források fejlesztése, amit a program ezúttal is központosítással, a megyei hatáskörű városi múzeumokba tervezett restaurátorközpontok fejlesztésével kíván megoldani. Az olvasónak az az érzése támad, hogy a valójában a megyei múzeumi hálózat néhány éve végrehajtott felszámolásának visszafordításáról van itt szó. 

 

 

Szintén fejlesztést irányoz elő a program a régészeti infrastruktúra, azon belül a kutatási infrastruktúra esetében. Ráadásul felveti az igényt, hogy valóban 21. századi tudományos igényességgel lehessen eredményes munkát végezni: „ … a természettudományi laborok megerősítésére és munkájuk összehangolására van szükség. A jelenlegi trendek és a jövőbeli perspektívák alapján a modern kutatási projekt egyik ismérve az inter-, és multidiszciplinaritás. A stratégiának hozzá kell járulnia a természettudományi laboratóriumok megerősödéséhez. A meglévő kapacitásokra támaszkodva ezért a központi intézmények kijelölésével és fejlesztésével meg kell erősíteni a természettudományos laborok felszereltségét, ezzel segítve az interdiszciplináris régészeti kutatásokat. A cél, hogy az országban legalább öt olyan jól felszerelt és jól képzett tudományos és technikus munkaerővel rendelkező regionális, régészeti archeometriai labor jöjjön létre, amelyek a hatalmas leletanyag vizsgálatát széles körben folyamatosan el tudják végezni.” A stratégia szintén igényként fogalmazza meg az Országos Régészeti Adatbázis és az örökségvédelem fejlesztését, a régészképzés átalakítását, az Országos Régészeti Topográfia teljes lefedettségét, valamint az ismert lelőhelyek védelmét.

Fontos része a dokumentumnak, hogy felhívja a figyelmet a régészeti nyilvántartás digitális átállását nem csak nehezítő, de bizonyos értelemben el is lehetetlenítő jelenlegi bürokratikus szabályozásra.

Már a bevezetőben alapvetésként szerepel, hogy csökkenni fog a jövőben a megelőző feltárások aránya, így az előrejelzés és a tudományos igény is a tervásatások számának és szerepének növekedésével számol. A „Régészet az erős nemzetért” program három címszó alatt sorolja fel a támogatandó kutatási témákat: magyarságkutatás, a kereszténység régészeti emlékei és a Kárpát-medence régészeti kincsei. E három pont alá lényegében minden befért, amivel ma a hazai régészet foglalkozik a paleolitikumtól a törökkorig, a Kárpát-medencétől a közel-keleti, kelet-európai és közép-ázsiai régészeti expedíciókig. Ugyanakkor a program tervezett költségeinek csaknem háromnegyed részét a magyarságkutatás fejezeténél találjuk. Ezen belül szerepel a klasszikus magyar őstörténet, a Kárpát-medence népvándorláskori keleti kapcsolatainak kutatása, a középkor nomád népessége (besenyők, kunok, jászok), az Árpád-ház program, valamint a középkori uralkodói és főúri központok tudományos megismerése. Legalábbis érdekes összeállítás: magyarságkutatásnak egyszerre túl sok és túl kevés. A kutatási prioritások felsorolása jelen formájában inkább előzetes, kidolgozandó vázlatnak tűnik.

A stratégia örvendetes módon fejlesztésre méltónak ítéli a társadalmi hasznosítás és közösségi részvételt is. Ez magában foglalja a közösségi régészet különböző formáinak megteremtését, a múzeumbarát fémkeresős mozgalom támogatását, a múzeumpedagógia, ismereterjesztés szerepének növelését, a kiállítások és a tudományos- valamint az ismeretterjesztő publikációk nyomtatott és online formában való megjelentetésének ösztönzését. Vagyis a program a magyar régészet szinte valamennyi neuralgikus pontját említi.

 „A Nemzeti Régészeti Stratégia megvalósításának becsült, indikatív költsége 2020-2030 között 2018-as árakon mintegy 73,5 milliárd forintra becsülhető …”. A dokumentum ennek a részletezésével zárul. Hogy ez a forrás valóban a magyarországi régészet rendelkezésére fog állni, azt legfeljebb remélni lehet. Ahogyan azt is, hogy a gyakorta változó törvényi, adminisztratív feltételrendszer egyáltalán lehetővé teszi bármilyen stratégia végrehajtását. A legsürgetőbb most mindenesetre a teljes dokumentum megvitatása lenne a szakmával, hiszen annak rokonszenve, aktív támogatása nélkül még tervezhetetlenebb a magyar régészet jövője.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér