Salamon-torony: középkor a vasbeton fogságában

Magyarország legimpozánsabb középkori lakótornya a felújításra vár: bár az eltelt 750 évet aránylag jó állapotban vészelte át, a közelmúlt műemlékvédelmi beavatkozásai már-már jóvátehetetlen károkat is okoztak.

 

 

Bár a külső szemlélő számára a hatalmas vasbeton felületek tűnhetnek elsőre ijesztőnek és rombolják csaknem porrá a visegrádi lakótorony középkori hangulatát, a hatvanas-hetvenes években még korszerűnek tartott építészeti megoldás csupán az egyik utolsó szög volt a IV. Béla korából származó épület több nemzedék óta ácsolt koporsójában.

A tatárjárás után épült, hatszögletű alaprajzú torony korántsem meglepő módon létének első három évszázadát sérülés nélkül vészelte át. I. Károly korában királyi szálláshely is volt, s ennek megfelelően akkor átépítették, termeit válaszfalakkal tagolták, némelyiket beboltozták, udvarát várfalövvel körítették, a korábbi bejáratát is magasabbra helyezték, hogy a mellette lévő teraszról egy hídon át lehessen megközelíteni, vagyis elkülönítettek egy felső udvart a torony tövében haladó forgalomtól (a Budáról Esztergomba tartó országút egészen a 18. századig nem a parton, az akkor még sziklás, és járhatatlanul meredek dombok lábánál vezetett, hanem magasabban a dombok mögött, így átvágott a részben a völgy lezárására szolgáló alsóváron is, amelynek a Salamon-torony a központi eleme volt). Ezt az Anjou-kori bejáratot ma is láthatjuk egyébként, igaz, fatábla fedi, hiszen a meglehetősen bonyolult 14. századi építészeti megoldást félreértették a 20. századi rekonstrukció során és egy szinttel lejjebb építettek a toronyhoz egy ma már nagyon rossz állapotú vasbeton hidat, amely egy 13. századi ajtón át vezet a belső térbe.

A 15. század végén már leáldoztak a lakótorony legszebb napjai, hiszen reprezentatív funkcióját elvesztve raktározási célra használták. Védelemre azonban még megfelelt, ezért I. Ferdinánd tüzérei 1540-ben a város felől szétágyúzták azt a sarkát, ahol a szinteket összekapcsoló lépcső vezetett felfelé és így vékonyabbak voltak a falak.

 

 

Bár a torony csonka lett, statikailag alapvetően nem sérült és részletei sem pusztultak el, egészen a 19. századig, amikor Henszlmann Imre – Schulek Frigyes közreműködésével – 1871-ben nekikezdett a "megmentésnek". A magyar műemlékvédelem legendás alakját nem ezért a munkájáért őrizte meg az emlékezet, hiszen inkább csak pusztított mint kutatott: eltüntette a Duna felőli oldalon egészen addig épségben álló, a lakótoronyhoz csatlakozó árnyékszék-tornyot és kipucolta az épület belsejét is, elbontatva az akkor még álló eredeti gótikus válaszfalakat és boltozatokat. Schulek már egy csak a súlyosan megrongál torony helyreállítását kezdhette meg 1872-ben, pénzhiány miatt azonban tíz év múlva félbeszakadt a munka. A lerombolt sarok újjáépítése csak fél magasságig készült el, viszont ez sem az eredeti alapján: a középkoritól eltérő rendszerű csigalépcsők, és soha nem volt ablakok készültek az új falazatba, sőt a lebontott árnyékszéktorony ajtóit is kidobták, hogy neogótikus ablakokat alakítsanak ki a helyükön. Hosszú szünet után csak az 1920-es években Lux Kálmánnak sikerült folytatni a restaurálást, amikor végre sor került a 16. században lerombolt sarok teljes kiegészítésére is, igaz, akkor még csak a belső falsík vonalában, és fából. Szintén ekkor készült el a felső gyilokjáró-folyosó vasbeton konzolokra támasztott faszerkezetű rekonstrukciója, a pártázatok kiegészítése és egy lezáró vasbeton födém. Mindebből a faszerkezetek bizonyultak később végzetesnek, 1950-ben ugyanis a torony kiégett. A lángoló fagerendák helyrehozhatatlan károkat okoztak a középkori falsíkokban és elpusztították a visegrádi múzeumnak a torony földszintjén berendezett kőtárát is, benne a torony számos eredeti kőfaragványával. Több elvesztegetett, és folyamatos pusztulást okozó év után 1959-ben Szanyi József irányításával indult meg újra a helyreállítás, melynek során hatalmas vasbeton födémeket véstek be a torony falaiba, elpusztítva ezáltal a középkori gerendafödémeknek addig még meglévő fészkeit is. 1961-től Sedlmayr János vette át a munkák irányítását. Az ő munkájának köszönhetően nyerte el 1970-re mai formáját a torony és környéke. A '60-as évek rekonstrukciója a korszellem hatása alatt a vasbeton bűvöletében fogant. A kor legkiválóbb magyar műemlékes építésze a déli sarok felső részét kettős héjú vasbeton szerkezettel egészítette ki, amelyet hangsúlyos vízszintes sávablakokkal tört át. A lapos tető vasbetonlemezére piknikteraszt álmodott, a leégett fa gyilokjáró helyére vaszerkezetű függőfolyosó került. A legfelső emelet gótikus boltozatait fehére festett, a térbe befüggesztett vashálókkal idézte fel. A gótikus ablakok mögé szögvasból hegesztett keretekbe foglalt üvegezés került. A Schulek képzeletében fogant neogótikus ablakokat befalaztatta, az árnyékszéktorony ajtajait újraépített. A szétégett belső fasíkokat betonszürkére festett vakolattal fedte. A Henszlmann által lerombolt árnyékszéktorony helyére üveg kilátóteraszt tervezett, ez azonban már nem valósult meg. A toronnyal szemben, az Anjou-kori terasz alá vasbeton fogadóépület készült. A sok beton és acél miatt Sedlmayr János Salamon-tornya ugyan saját korában roppant korszerű műemlék-helyreállításnak számított, azonban nagyon hamar az aktuális divatok sorsára jutott, s az évek múlásával inkább kínossá vált: legfontosabb nézete, a város felől napjainkra már inkább a Dunakanyar leggigantikusabb transzformátor-házának tűnik a lakótorony.

 

 

Bár az ízlésen lehet vitatkozni, a vasbeton esztétikai károkozása eltörpül amellett, amelyet a középkori falakban okoz a mai napig. A bonyolult tagolású lapos tető szigetelése a többszöri javítás után sem jó másra, minthogy az eső- és olvadékvizet mind a torony belsejébe vezesse, áztatva a korábban le nem bontott középkori részleteket is. Az épület elektromos hálózata jórészt már megadta magát, a klíma kedvez itt-ott a mohásodásnak is. Maga a beton mállik, sokkal jobban mint a kőfal, és a javítási kísérletek csak rontottak a helyzeten. A könnyed, nyitott, vaskorlátos gyilokjáró életveszélyes: annak is, aki rajta jár és annak is, aki alatta. A toronynak így a '60-as években még a legvonzóbbnak és legattraktívabbnak szánt része, a tetőterasz mára életveszély miatt le van zárva a látogatók elől. 

A Salamon-tornyot üzemeltető Mátyás Király Múzeum már megtette az előkészületeket az épület rehabilitálására. A feladat sokkal nehezebb, mint egy középkori torony helyreállítása lenne, hiszen az elmúlt 150 év elrontott műemléki hozzátételei ma már kitörölhetetlenül rajta hagyták bélyegüket a tornyon, az általuk okozott pusztítások jóvátehetetlenek, és a hozzátételek lebonthatatlanok. Olyan megoldásokra van szükség, amelyek egyaránt megőrzik a torony középkori és "műemléki" részleteit is, műszakilag fenntarthatóak és megfelelnek a mai múzeumi funkciónak. Mai értelemben korszerűek, amint korszerűek voltak mind a korábbi beavatkozások is, ugyanakkor minél többet viszaadnak a középkori torony látványából és hangulatából. Hogy mindezt hogyan lehet megvalósítani, arról hamarosan a tervező építész fog beszámolni folyóiratunkban.

Ha azonban a tervezett felújítás elmarad, könnyen lehet, hogy hamarosan be kell zárni a tornyot a benne lévő kiállításokkal együtt, mert végképp életveszélyessé válik.