A szerzetesi élet már a tatárjárás idején megszűnt benne, évszázadokon át kőbánya volt, ám még most is lenyűgözőek a maradványai.

Ha az okleveles említéseket nézzük csupán, alig maradt emléke Péter és Pál monostorának, amelyek a mai Bugac határában álltak. Legkorábban 1219-ben említik a Shung-ban fekvő (Csongrád megye) Péterit, amely a Becse-Gergely nemzetség monostora volt, s a híradásból mindössze annyit tudunk meg, hogy ekkor van apátja. A két monostor együttes említése felbukkan a 14. században is, ám csupán birtokként, ami igazolja a feltárás eredményeit is – ekkor már nem folyt szerzetesi élet egyik monostor falai közt sem.

Bár az alapítás körülményeiről nem maradt fenn írásos emlék, Péter monostora jelenleg is tartó feltárása szerint a hatalmas, háromhajós apátsági templom és a tőle északra elhelyezkedő kolostor felépítésére a 12. század közepén került sor. A század végéről (vagy a 13. század legelejéről) származhat a néhány feltárt homokkő-faragvány töredék is, amely kifejezetten igényes kivitelezésű és a monostor gazdagságáról árulkodik, csakúgy, mint a feltárt tárgyi emlékek, a körmeneti kereszt szára, vagy épp a zománcozott szent ábrázolás – mindegyikük aranyozott, limouges-i típusú kegytárgy, amelyek különösen a 13. század első felében voltak népszerűek az országban.

A leletanyag jellege azonban gyökeresen megváltozik a 13. század közepe utáni rétegekben. A kolostor maradványai közt nomád típusú, kun kengyelek és fegyverek bukkannak fel, amelyek nem éppen a szerzetesi élet bizonyítékai. Az ok a tatárjárás, amely katasztrofális és máig élő hatással volt a környékre.

A becslések szerint akár 90 százalékos is lehetett az emberveszteség Bugac térségében. Ha a környékbeli települések neveit nézzük, látható, hogy azok török/kun gyökerűek: a népirtás után beköltöztetett kun lakosság nyelvéből kerültek át. Vagyis még a korábban itt létező települések neveit sem volt, aki átadhatta volna.

A tatárjárás után beköltöztetett kunok megítélése nem véletlenül volt finoman szólva is ellentmondásos a mongol invázió előtt: a kolostortemplomot sem éppen funkciójának megfelelően kezdték el használni. A kőanyagot módszeresen kitermelték és értékesítették. Hasonló sorsa jutott a kolostor is, amelynek néhány helyiségében istállót, vagy műhelyt rendezhettek be. A keresztény lelki élet vagy másfél évszázadon át csak kevéssé hiányozhatott az itt élő népességnek (a kun előkelők még a 13-14 század fordulóján is pogány szokás szerint lóval temetkeztek, így aligha kergették ostorral a keresztvíz alá a nekik alávetetteket), így a plébániatemplom felépítésére is talán csak a 15. század legelején került sor. A szintén feltárt egyhajós, félköríves apszisú templom első látásra ugyan korábbinak tűnik, ám az építési idején is nyilván kevéssé divatos megjelenésének vélhetően a helyi birtokos/közösség viszonylagos szegénysége lehetett az oka.

Míg a monostor, illetve a köré szerveződött település, s tágabban az egész régió sorsát megpecsételte a tatárjárás (amely végzetesen megakaszthatta az Alföld településszerkezetének fejlődését), az ezt követő megtelepedést a török számolta fel véglegesen. A pusztulás körülményeit ekkor sem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy a 16. század közepén már pusztaként tartották számon.

A török kor utáni ismételt betelepülés során már nem épült falu a hajdani Péteri/Pétermonostor/Monostor helyén. A plébániatemplom romja még a 18. században is állt, a megszentelt földet, vagyis az apátsági templom „sittjét” rejtő dombot pedig még a 20. század közepén is temetőként használták. A huszadik század második felében felszámolták a temetőt, egy részét útépítéshez elbontották, elhordták, a plébániatemplom felszínhez közeli köveivel pedig a mélyszántás végzett.

A megmaradt emlékek ezzel együtt nem csupán a hajdani monostor és plébániatemplom történetét idézik fel, de lehetőséget nyújtanak a jövőben a rekonstrukcióra is. A bugaci kolostort és környezetét Rosta Szabolcs régész, a Bács-Kiskun megyei múzeumok igazgatója vezetésével tárják fel egy nemzetközi pályázat keretében, immár második évadja.

Csatolt hanganyag: rádióriport Rosta Szabolcs feltáró régésszel, a Bács-Kiskun megyei múzeumok igazgatójával. A riporter Kovács Olivér