A 12. század második harmada a székesfehérvári bazilika nagy korszaka, hiszen a királyi család három generációját is az épület falai közé temették. Ez az időszak egyúttal a bazilika Kálmán korában elkezdődött megújulásának kora is.

 

 

 

II. István halála után Álmos herceg megvakított fia, II. Béla foglalta el a trónt. A Képes Krónika szerint Béla a hatalom megszerzését és megtartását jórészt meglehetősen erélyes, határozott feleségének, Ilonának köszönhette – a királynénak feltehetően nagy szerepe volt az 1131-es aradi országgyűlésen végrehajtott leszámolásban is. „ … Uralkodása alatt Ilona királyné, a király és a bárók határozatából, országos gyűlést tartott Arad mellett. Amikor a gyűlés napján a király trónszékében ült, eljött a királyné fiaival, és a király mellé ült, azután így szólt az egész néphez: "Minden híveim, nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk, a király látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem, álljatok rajtuk híven bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlük miérettünk. Íme, Isten a mi királyunknak két szem helyett négyet adott." Miután így beszélt, felzúdult a nép azokra a bárókra, akiknek tanácsából a királyt megvakították; egyeseket megkötöztek, másokat megcsonkítottak. Hatvannyolc hitszegőt öltek meg ott kegyetlenül, és minden maradékukat ama napon lajstromba szedték, maradékaikat, fiaikat és a nőket egyaránt.”

Bár a kései híradás adatai lehetnek pontatlanok, jól érzékelteti, hogy az Álmos-ág hívei igyekeztek végképp leszámolni a II. Istvánnal kihalt Kálmán-ág támogatóival. Talán ennek során halhatott meg Saul is, a Kálmán-párt utolsó törvényes jelöltje a trónra. Hogy sikerük mégsem lehetett teljes, azt Borisz következő évi betörése is bizonyítja, hiszen magyar támogatói feltehetően István korábbi hívei lehettek. Borisz, Kálmán király el nem ismert fia, aki már István idejében is fellépett, ezúttal lengyel segítséggel próbálta igényét érvényesíteni – sikertelenül. Szintén a Képes Krónika számol be a Borisszal vívott csata előtt lezajlott „tisztogatásról” a király táborában: „Zendülés támadt, nyomban megfogták Lampért ispánt, és amikor kivonszolták a királytól, édestestvére székkel hasította szét a fejét, úgyhogy agyveleje kiloccsant. Fiát, Miklós ispánt, ugyanott fejezték le. Megölték ott az Ákos nembeli Majnoltot és másokat. A megmaradt árulók félrevonultak, és egyesült erővel akartak a királyra támadni; a hívek azonban elébük vágtak. Simánd nembeli Tivadar volt az árulók feje, meg Folkus és Titus, de kiváltképpen Sámson.” 

A középkori emlékezet szinte csak az Álmos-ág megerősítése érdekében véghezvitt kegyetlen tetteit őrizte meg a vak királynak. Béla ezzel a fogyatékossággal egyébként nem állt egyedül a középkori uralkodók közt, hiszen két évszázaddal később János cseh király, I. Károly magyar király kortársa már uralkodása idején vesztette el szeme világát, ami azonban nem gátolta abban, hogy az 1346-os Crécy melletti csatában a franciák szövetségeseként fegyverrel rontson az angolokra, akik persze lekaszabolták. II. Béla ennél megszokottabb és békésebb útját választotta az önpusztításnak: „Miután az ország megerősödött kezében, Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkaptak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette.”

A megítélése persze ugyancsak egyoldalú lenne pusztán a Képes Krónikára hagyatkozva. Béla kifejezetten sikeres uralkodónak bizonyult, bár aligha véletlen hogy a sikereit elsősorban az Észak- Balkánon érte el, ahol felesége, a szerb-görög származású Ilona királyné jól ismerte a viszonyokat és a politika szereplőit. Kiegyensúlyozott külpolitikával 1136-ban sikerült ismét magyar fennhatóság alá vonni Közép-Dalmáciát, majd egy évvel később meghódítani Boszniát, akkori nevén Rámát.

II. Béla tíz éves uralkodás után, 1141-ben hunyt el. Fehérvárra temették, ahol apja is nyugodott. 

 

 

 

II. Béla halála után alig néhány nappal királlyá koronázták legidősebb fiát, az akkor körülbelül 11 éves II. Gézát. Az első években természetesen tovább tartott anyja, az özveggyé vált Ilona befolyása a kormányzásban, ahogyan meghatározó maradt Ilona testvérének, Belos bánnak a szerepe is. Utóbbi 1046-tól több mint egy évtizeden át a nádori tisztséget töltötte be, majd Géza ellen fordulva a trónra törő későbbi IV. Istvánt, II. Béla legkisebb fiát támogatta (vagy tán felbujtotta), s már-már politikai kalandorrá avanzsálva fejezte be földi pályafutását feltehetően 1163-ban.

De ne fussunk ennyire előre! II. Gézának az uralkodása kezdetén fél évtized „kegyelmi idő” adatott, mielőtt személyét is fenyegető konfliktussal kellett szembenéznie. Ekkor, 1146-ban Borisz cseh támogatással, német, osztrák zsoldosokkal elfoglalta Pozsony várát, amelyet csak jelentős váltság fejében adtak vissza. Erre válaszul Géza megütközött az osztrák őrgróffal, s győzelmet aratott, ami miatt elmérgesedett a viszony a német császársággal. Géza hatalmát és az ország önállóságát így ezt követően kétfelől is erős császári hatalom fenyegette – nyugatról III. Konrád, majd Barbarossa Frigyes, Bizáncból pedig I. Mánuel. Ráadásul a két császárság szövetségesi viszonyban volt (Velence támogatásával), míg a magyar királyság a francia-normann tengelyhez csatlakozott, amihez a családi kapcsolatok miatt a szerbek, s Géza 1146-ban Eufrozinával kötött házassága révén a vlagyimiri fejedelemség is tartozott.

Géza többször beavatkozott az orosz belviszályokba. Több hadjáratot is vezetett Halicsba, amit végül 1152-ben sikerült magyar befolyás alá vonnia. Bizánc felől a szerb fejedelemség először tompította Mánuel támadását, ám 1150-től már a magyar királyság területén is folytak hadmozdulatok. Az 1152-ben német trónra lépett Frigyes szerette volna az országot hűbérbe vonni, de nem tudta maga mellé állítani fejedelmeit. 1156-ban Mánuel egyenesen a magyar királyság felosztását javasolta, amit a németek a bizánci befolyás erősödésétől való félelmükben vetettek el. A következő évben Frigyes mindenesetre hercegi rangra emelte az osztrák őrgrófot, ami egyértelmű fenyegetést jelentett Géza számára. A negyvenes évek második felében a trónkövetelő Borisz is hol itt, hol ott tűnt fel, német, majd francia hátszéllel próbálkozva.

 

 

A szinte egész Európát megmozgató szövetségi küzdelmek miatt a magyar királyság már-már folyamatosan háborúban állt valamelyik (vagy egyszerre több) határánál, esetleg éppen azokon kívül. Feltehető, hogy részben az ehhez szükséges anyagi erőforrások megteremtésének igénye állt Géza reformtörekvésként is értelmezhető döntései mögött. Szervezetten telepített be hospeseket főleg német földről. Ekkor születtek meg az erdélyi és a szepességi szász telepek. Elsősorban agrárnépesség érkezett, kisebb számban kézművesek, s többek közt bányászok is, akik Gölnicen, Selmecbányán, Radnán, vagyis az ezüstbányászat későbbi központjaiban települtek le. A központilag szervezett bányaművelés felfuttatása (bár az aranyérc többségét még a 14. századig felszíni mosással nyerték) ágyazott meg a 12. század második és a 13. század első felében a gazdasági fellendülésnek, amit a mind reprezentatívabb világi és egyházi épületek is jeleznek. A gazdagságra áhítozás ugyanakkor visszafelé is hatott, hiszen feltehető, hogy mind Mánuel, mind a német uralkodók érdeklődése éppen az ezüst miatt nőtt meg a magyar királyság iránt (az 1130-ban megkezdődött osztrák pénzverés már a magyar ezüstnek volt köszönhető). A hospeseken kívül nemesek is érkeztek, például a Héder nemzetség ősei.

Szintén gazdasági hatásúként is értelmezhető a ciszterci rend megtelepítése, elsőként 1142-ben a Tolna megyei Cikádoron (ma Bátaszék), bár ez még II. Béla kezdeményezésének beteljesítése volt. A ciszterciek élen jártak a technikai újítások rendszerszintű alkalmazásában a termelésben, kolostoraikat lehetőleg a vadonban alapították, s bár a magyar királyságban nem működtek olyan tisztán „technokrata” rendként, mint Nyugat-Európában, a későbbiekben így is komoly szerepet vállaltak például az erdővidékek civilizálásában. Géza ösztönözte klerikusai külföldi tanulását, így jutott ki Lukács későbbi esztergomi érsek is több társával Párizsba.

1147-ben Géza még csak körülbelül tizenhét éves volt, amikor VII. Lajos francia király kereszteseivel végigvonult az országon és a két uralkodó között jó kapcsolat alakult ki, amit még Borisz újabb feltűnése sem tudott elrontani (néhány héttel korábban III. Konrád vonult át, sokkal barátságtalanabb körülmények között). Gézára nagy hatással voltak a lovagok, a keresztes eszme. Betelepítette a johannita, majd a templomos lovagrendet, aztán önálló magyar szerzetesrendet szervezett, a stefanita kanonokokét, vagyis a Szent István keresztesei ispotályos rendet Esztergom-Szentkirály központtal. Később özvegyét, a Jeruzsálembe száműzött és ott elhunyt Eufrozinát is a johanniták székesfehérvári Szent István-bazilikájában temették el.

 

 

 

Bár II. Géza sokat tett a korszakban modernnek számító keresztény eszme meghonosításáért, a pápai kúriával nyílt konfliktust vállalt fel. A legátusokat rendre nem engedte be az országba és szemet hunyt a papok világi élete felett. A viszony leginkább az 1150-es évek első felében volt mélyponton, végül – feladva a korábban kötött német szövetséget Frigyessel, immár a pápa szövetségeseként – 1161-ben lemondott az invesztitúra jogáról is, ám jó néhány engedményt kapott. Ismeretes „muszlimpolitikája” is: Abu Hamid al-Andaluszi al-Garnati arab utazó három évig élt Magyarországon 1150 és 1153 között. Mint írja, II. Géza király „szereti a muszlimokat” (nem csak hogy téríteni nem próbálták őket, de a király megvédte azt a jogukat is, hogy ágyasokat tarthassanak). Az országban élő muszlimokról ezt írja: „Itt ezerszámra élnek a maghrebi származásúak és szintén megszámlálhatatlanul vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, kereszténynek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A maghrebi származásúak ezzel szemben csak a háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot." Frigyes császár észak-itáliai hadjáratához ötszáz muszlim íjászt küldött a magyar király.

Géza még 1152-ben jelölte ki nagyobbik fiát, az akkor öt éves, későbbi III. Istvánt örökösének. A királyi udvarban a nemzetközi erőviszonyok lenyomataként feltehetően mindinkább két „párt” körvonalazódott: a nyugati orientációt szorgalmazók, illetve a „balkánisták”, akiknek a szerb Belos bán lehetett a szószólójuk, s Bizánc is támogatta törekvéseiket. Végül 1156-57-ben Géza fiatalabb öccse, István herceg lépett fel trónigénnyel, ám fegyveres összecsapásra nem került sor, a herceg előbb Barbarossa Frigyes udvarába, majd Bizáncba menekült. Mennie kellett a tisztségétől megfosztott Belosnak is.

Géza 1161-ben meghosszabbította a korábban kötött békét Mánuellel, s másodszülött fiát, Bélát is bevonta az uralkodásba, Dalmácia és Horvátország hercegének nevezve ki. Az uralkodó 1162 májusában hunyt el, és apja mellé, Székesfehérvárott temették el.

 

 

Géza fiát, III. Istvánt néhány nappal az apja halála után megkoronázták, ám hiába volt feltétlen híve Lukács esztergomi érsek, s támogatta anyja, Eufrozina királyné, nagybátyja István herceg (aki időközben feleségül vette Mánuel császár unokahúgát) bizánci segítséggel néhány hét múlva betört az országba, így III. István kénytelen volt Pozsonyba menekülni. István hercegnek azonban Mánuel embereként nem voltak támogatói a magyar előkelők között, így nem őt, hanem Lászlót, Géza idősebb öccsét koronázták meg, aki valószínűleg 1160-ban szintén Bizáncba szökött öccse után, ám feltehetően kevésbé fűtötték hatalmi ambíciók.

Bár László már 1162 júliusában a trónra ülhetett II. László néven, Lukács érsek nem volt hajlandó megkoronázni, így a szertartást a kalocsai érsek végezte el, majd Lukács kiátkozta a szerinte törvénytelen királyt.

II. László feltehetően nem állt olyan közeli viszonyban Mánuellel mint az öccse, így nyilván a bizánci támogatás zálogaként István herceg a felélesztett dukátus keretein belül megkapta az ország egyharmadát. László kül- és belpolitikai tevékenységéről nincs számottevő adat, mert alig fél évig tartó uralkodás után 1163 januárjában meghalt. Szintén a székesfehérvári bazilikában temették el, apja és testvére mellé.

Öccse, István herceg (hivatalosan IV. István, saját megnevezése szerint III., mert nem ismerte el Géza fiát, mint törvényes király) már januárban elfoglalta a trónt, azonban Lukács érsek továbbra sem vállalkozott a megkoronázására, így az ismét a kalocsai érsekre maradt. Ezt követően Lukács Istvánt is kiközösítette az egyházból. A támogatás nélkül maradt ellenkirály kapkodni kezdett: görög csapatokat hívott be hatalma stabilizálásához, majd visszafordította őket. III. István ekkor német segítséggel betört az országba és 1163. június 19-én Székesfehérvárnál diadalmaskodott IV. István seregén. IV. István fogságba esett, de unokaöccse megengedte, hogy Bizáncba távozzon. Mánuel ugyan felvonult a támogatására, ám Belgrádnál azt az alkut ajánlotta, hogy III. István öccse, Béla herceg vegye feleségül a leányát, Máriát és a hercegségét (Dalmáciát és a Szerémséget) adja át Bizáncnak. Ő cserébe elismeri III. István hatalmát.

Hogy az alkuból mi teljesült (aligha titok: Béla herceg Bizáncba került, felvette az Alexiosz nevet, majd III. Bélaként magyar király lett), azt a későbbiekben tárgyaljuk, most térjünk vissza IV. Istvánhoz, aki még háromszor próbált egyre kelletlenebb bizánci segítséggel trónra jutni. Végül Mánuel már levélben intette meg a makacs rokont: „Elég már te ember! Amennyire veszélyes nem megfelelő időpontban elveszíteni a bátorságot, annyira esztelen a körülményeknek nem megfelelő módon vakmerősködni. ...” 

IV. István nem hallgatott a század talán legagyafúrtabb politikusa figyelmeztetésére. Zimony várában végül megmérgezték saját hívei, akik beleuntak a hosszú ideje tartó reménytelen csatározásokba. A dicstelen véget ért ellenkirályt végül szintén Székesfehérvárott temették el, apja és testvérei mellett.

 

 

 

II. Béla és fiai mind Székesfehérváron temetkeztek. Ennek egyik oka kétség kívül Álmos herceg sírjának fehérvári elhelyezése volt, ám a családi temetkezőhely kiválasztásához legalább ugyanilyen súllyal esett a latba a fehérvári bazilika általuk végzett nagyléptékű újjáépítése is. 

A fehérvári Szűz Mária prépostság templomának, az István király és Imre herceg 1083-as szentté avatását követő építkezései a XI-XII. század fordulóján még csak a templom viszonylag kis részét érintették. László király elsősorban a két szent síremlékét építhette át, míg Kálmánhoz leginkább a bazilika nyugati részének átalakítása köthető. Az ő korában bonthatták le az épület akkor még álló legkorábbi részét, a Westwerket, hogy a helyére egy kétszintes nyugati szentélyt emeljenek. Ennek az építkezésnek a részleteiről sajnos egyelőre keveset tudunk, ugyanis csak a karzat keleti pillérpárjának az alapozását, valamint a nyugati szentély déli falát lehetett feltárni, az építmény nagyobbik része az 1800 körül felépült püspöki palota, illetve annak udvar alatt rejtőzik, ahol a püspökség még soha sem adott engedélyt régészeti ásatásokra. A kétszintes nyugati építmény elkészülte után merülhetett fel az igény a templom hosszházának kétszintessé alakítása iránt is. Ez gyakorlatilag szinte az egész bazilika bontását és újjáépítését vonta magával, csak a négy tornyot hagyták meg a régi épületből. A bazilika keleti főapszisát, oldalfalait és a három hajót elválasztó támasz-sorokat az alapozásig visszabontották és a helyükre új fal- illetve pillérszerkezeteket építettek. A bazilika új falait lizénák, a pilléreket féloszlopok tagolták. A mellékhajók felett emeleti oldalkarzatokat, úgynevezett empóriumokat alakítottak ki. Az építkezés minden bizonnyal több évtizedet vett igénybe.

 

 

A magyar krónikák konkrétan csak Álmos, II. Béla és három, királlyá koronázott fia: II. Géza, II. László és IV. István esetében tesznek említést fehérvári temetésükről. Feltehető azonban, hogy II. Béla feleségét, Ilona királynét, és negyedik, valószínűleg még gyermekként meghalt fiúkat, Álmos herceget is ide temethették. 

Ezeknek a síroknak a konkrét helyét nehéz meghatározni a templomom belül. A bazilika belső terének jelentős része: a főhajónak a Szent István sír előtti része, valamint a nyugati szentély területe ma még feltáratlan. Ám a már feltárt részeken is ismerünk olyan Árpád-kori sírokat, amelyeket számításba kell vennünk ha Álmos herceg és II. Béla családjának nyughelyét keressük. 

A XI-XII. században a templomon belüli temetkezés nem volt szokásos dolog: a szentek ereklyéin kívül csak a templomok kegyurait illette meg ez a kiváltság. A fehérvári bazilikán belül sem ismerünk sok olyan sírt, amely az Árpád-korra lenne keltezhető. Ezek a sírok viszont jól megkülönböztethetőek a korabeli Magyarországon igen elterjedt kőlapokból összeállított, sírkővel fedett sírláda alkalmazásának köszönhetően, melyek könnyedén elkülöníthetőek a későközépkori, téglából épített kriptáktól és földsíroktól. Bár egyszerűbb földsírok természetesen az Árpád-korban is készültek, azok a templom körüli temetőben kaptak helyet. A bazilikán belül csak egy korai földsír-csoport került elő – az északi mellékhajó nyugati végén – ezek azonban még a templom első, egyhajós építési korszakából származhatnak, amikor még a templomon kívül ásták őket, tehát a XII. századnál sokkal korábbiak. 

A számunkra most érdekes, falazott Árpád-kori sírok csoportokban helyezkednek el a templom belsejében. Eredetileg ilyen lehetett Szent István király sírja is a templom főhajójának közepén. Magát a sírt még a középkorban átépítették, a környéke pedig nagyrészt elpusztult a XIX. század első felében itt végzett földmunkák miatt, de vannak nyomok, amelyek arra vallanak, hogy a sírtól nyugatra még fontos Árpád-kori sír, vagy sírok lehettek. Ezekről egy későbbi cikkben még szó lesz. 

A második sírcsoport Imre herceg szintén falazott sírjához kapcsolódik. A sírtól nyugatra elhelyezett oltár előtt kerültek elő Kálmán királynak (1848/2.) és feleségének (1848/1.) korábban már tárgyalt sírjai, melyeket vörösmárvány lapokból állítottak össze. Kálmán sírjától délre előkerült egy harmadik, szintén kőlapokból összeállított sír is (1848/3.), melyet a királysírnál mélyebbre ástak, és nem csiszolt vörösmárvány lapokból, hanem homokkő kváderekből építették.

A harmadik sírcsoport a bazilika délkeleti sarka körüli kápolnák sírjaiból áll. A délkeletei torony aljában berendezett kápolnában Henszlmann Imre 1862-es ásatása során két kváderfalazatú sír került elő: az egyiket egy újkori beásás csaknem teljesen elpusztította, és a másik sírból is csak egy töredékes csontváz került elő, melyről antropológiai szakvélemény nem készült és a maradványok ma már nem is azonosíthatóak. A délkeleti torony déli oldala mellé épített románkori kápolna – amelyet 1936-1937-ben tártak fel, majd 1965-ben Kralovánszky Alán ásott ki újra – közepén egy törtkőből falazott sír került elő. A sírban aranyszálakkal átszőtt ruhában eltemetett halott csontjait találták. A sír értelmezését megnehezíti, hogy a kápolna 14. századi elbontása után helyére a későközépkorban kiterjedt a templom körüli temető, így a falazott sírba is több, későbbi temetkezést ástak be, amelyek csontjai így némiképpen keveredhettek az eredeti sír csontvázával, ám az 1936-37-es ásatási beszámolók az eredeti, aranyszövetes mellékletű temetkezést a 72. számmal jelölt csontvázzal azonosították, ezt pedig közvetlenül az ásatást követően Bartucz Lajos, majd a közelmúltban a bazilika emberi csontmaradványait monografikusan feldolgozó Éry Kinga antropológusok egy 7-10 éves gyermek maradványaiként határozták meg.

 

 

A negyedik sírcsoport az északi mellékhajó keleti végén, Henszlmann Imre 1874-es ásatása során került elő. Ez négy, egymás mellett elhelyezett, vörösmárvány lapokból összeállított és kőlapokkal lefedett sírból állt a bazilika északi mellékoltára előtt, melyeket Henszlmann délről észak felé sorolva E, F, G és H betűkkel jelölt. Az északi "H" jelű sír falazatába egy XI-XII. századi négykaréjos pillér fejezetét használták fel másodlagosan. Ebből a sírból egy Árpád-kori bronzgyűrű került elő. A déli "E" sírban egy bizánci bronz enkolpion (ereklyetartó mellkereszt) hátlapját találták meg. Az enkolpion párhuzamai a 8-12. század közötti időszakból ismertek. Maga Henszlmann ezek között a sírok között kereste II. Béla és utódai sírjait, ezért még az ásatás alatt, 1874 október 17-én orvosi szakvéleményt kért róluk, majd a csontokat kiemelve, feliratozva, ládákba csomagolta és átadta a városi hatóságoknak, akik Henszlmann korábbi, 1862-es ásatásának hasonló módon elcsomagolt csontváz-leleteivel együtt a püspökségre bízták őrizetüket. A püspökség a székesegyház kriptájában helyezte el a ládákat. Amikor azonban 1893-ban Török Aurél meg kívánta vizsgálni a csontmaradványokat, kiderült, hogy időközben a ládákat feltörték és a csontokat szétszórták a kriptában, Henszlmann feliratai pedig a mostoha tárolás következtében olvashatatlanná váltak. Így ma már az északi mellékhajó Árpád-kori sírcsoportjából mindössze két csontváz azonosítható. Az 1874-es orvosi szakvélemények és a ma is azonosítható két csontváz Éry Kinga által végzett vizsgálatának eredményei így is fontos adatokat szolgáltatnak ezekről a temetkezésekről. A déli, Henszlmann által "E" betűvel jelzett, a bizánci enkolpion töredékét is tartalmazó sírban fekvő csontvázat az 1874-es orvosi szemle egy 50-60 év körüli nő maradványaiként határozta meg. A mellett lévő "F" jelű sírban két csontváz volt, melyek közül az egyik csontjait a teljes váz lábánál egy csomóba összerakva találták meg. A szabályosan fekvő váz csontjait egy 28-30 éves férfi maradványaiként, a lábához behelyezett csontokat pedig egy 30-32 éves férfi maradványaiként határozták meg 1874-ben. A következő "G" jelű, a fejénél utólag megbolygatott sírban egy férfi nyugodott, akit 1874-ben 45 évesként, Éry Kinga viszont 36-40 évesként határozott meg. Végül az északi "H" jelű sírban szintén egy férfi nyugodott, akit 1874-ben  50 évesként, Éry Kinga pedig 37-41 évesként határozott meg. A "G" és "H" sírok ma is azonosítható csontjain nincsenek olyan elszíneződések, amelyek további, esetleg később kiemelt fém mellékletek létére utalnának.

 

 

A sírok vörösmárvány lapokból összeállított kőládái és igen előkelő elhelyezésük az északi mellékoltár előtt szoros rokonságot mutat a déli mellékhajó Szent Imre oltára előtt eltemetett Kálmán király és felesége sírjával. Mindez az Árpád-kori sírformákkal, mellékletekkel összevetve valóban támogatja Henszlmann véleményét a síroknak a XII. századi királyi sírokkal való azonosításáról. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy hiányzik belőlük minden olyan melléklet, vagy arra utaló nyom, ami az eltemetettek királyi rangjára utalna. Ám az egyiknél kimutatható volt az utólagos bolygatás éppen a fej résznél, és ez valószínűleg a többinél sem zárható ki teljesen, ami miatt számolni kell a sírok esetleges későbbi kirablásával is. Ilyen rablásokat a XV. század végétől többször is dokumentáltak a bazilikában, és az 1543 előtti fosztogatások után mindig sor kerülhetett a sírok helyreállítására is. Továbbá figyelembe kell vennünk, hogy a temetkezéshez használt királyi jelvények akár készülhettek fából is, aminek viszont nem okvetlenül marad nyoma több száz év után. Ezért a királyi méltóságjelvények hiánya nem zárhatja ki e sírok királysírként valló azonosítását. Amennyiben ezt a lehetőséget elfogadjuk, úgy az "E" jelű, női sír azonosítása lehet a leginkább egyértemű: az itt eltemetett nő, ha királyné volt, aligha lehetett más, mint II. Béla felesége, Ilona, hiszen II. Béla fiainak feleségei közül valószínűleg senkit sem temettek el a fehérvári bazilikában. A család férfi tagjainak azonosítása már nehezebb feladat. Ehhez először tekintsük át, mit is tudunk haláluk idején betöltött életkorukról és temetésük körülményeiről.

 

 

II. Béla apja, Álmos herceg 1127-ben száműzetésben hunyt el Görögországban. A herceg halála idején már bizonyosan elmúlt 52 éves, hiszen anyja, Zsófia 1075-ben már nem élt. Álmos testét a Képes Krónika szerint még II. István parancsára, tehát 1131 előtt hozta haza és temette el Fehérváron Fulbert püspök. Fulbert püspök valóban II. István kortársa volt, 1118-ban kalocsai érsekként említik, bár 1124-ben már Gergely viselte a kalocsai érseki méltóságot, tehát kérdéses, hogy Álmos halálakor Fulbert élt-e még egyáltalán. Van azonban egy másik forrás, amely Álmos testének hazahozataláról másképp számol be: Prágai Kozma cseh krónikájának folytatója szerint II. Béla hozatta haza apja testét Görögországból és temettette el saját országában 1137-ben. Kérdéses, hogy Béla miért várt volna hat évet trónra kerülése után apja hamvainak hazahozatalával. Könnyen lehet, hogy a prágai krónikás összekeverte II. Béla apját egy másik Álmos herceggel, II. Béla fiával, és az 1137-es temetés valójában ennek az ifjabb Álmosnak a temetése volt. Őt a Képes Krónika csak II. Béla fiainak felsorolása alkalmával említi, és más adat nem is maradt fenn róla, valószínűleg azért, mert még gyermekkorában elhunyt. Ha így van, akkor az ő temetésére még szülei és testvérei halála előtt, tehát az 1130-as években sor kerülhetett. Ekkor még a székesfehérvári bazilika nagy átépítése a kezdeteinél járt, így elég valószínűtlen, hogy a bontás alatt álló hosszházban temették volna el. A templom meghagyott XI. századi délkeleti tornya mellé azonban éppen ebben az időben épülhetett fel az a félköríves apszisú kápolna, amelynek közepén, egy falazott sírba, egy 7-10 éves gyermeket temettek el arannyal átszőtt ruhában. Logikusnak tűnik az a feltételezés, hogy a déli oldalkápolna központi sírjában temetett 72. számú csontváz az övé lehetett. Ha a prágai krónika 1137-es adata valóban az ő temetésére vonatkoztatható, akkor az ifjabb Álmos 1127-1130 körül születhetett, azaz feltehetően ő lehetett II. Béla első gyermeke, aki körülbelül akkor jött világra, amikor békekötéssel véget ért a nagyapja miatt kitört magyar-bizánci háború. Ennek a békének lehetett feltétele az akkor már két éve halott Álmos herceg testének hazahozatala is. Ez a gesztus együtt Béla herceg trónörökössé emelésével és kiházasításával II. István megbékélési törekvéseinek fontos eleme lehetett. 

Kérdés, hogy hol temethették el az idősebb Álmos herceg testét a fehérvári bazilikában? Ilyen korú férfi csontjai nem kerültek elő az északi mellékhajó sírcsoportjából, így ezt a helyet kizárhatjuk, ha a sírját keressük. Számításba kell viszont vennünk a délkeleti torony két sírját, de ezekről semmi közelebbit nem tudunk, és nem felejtkezhetünk el arról a faragott kőtömbökből falazott sírról sem, amelyet még 1848-ban Érdy János tárt fel Kálmán király sírja mellett (1848/3.). Az ásatási rajzok szerint sírban talált halottat nem sokkal a halál után, még a test szöveteinek teljes feloszlása előtt megbolygatták. Az 1848 decemberében végzett orvosi szemle szerint ez a halott 30 évnél idősebb férfi volt. A sír helyválasztása logikus lenne: így az életében oly nyughatatlan herceget unokaöccse, fivére mellett helyezhette örök nyugalomra, a családi megbékélés a jeleként.

 

 

 

Álmossal ellentétben II. Béla és fiai mindannyian viszonylag fiatalon hunytak el, bár a pontos születési dátumát egyiküknek sem ismerjük. II. Béla a Képes Krónika szerint 1113-1116 között történt megvakítása idején még kisgyermek volt, így születése talán 1110 körülre tehető, tehát amikor 1141 februárjában elhunyt, valószínűleg a 30-as évei elején járhatott. II. Géza II. Béla legidősebb fia volt, születési dátumát neki sem ismerjük, de a Képes Krónika szerint anyja Ilona az 1131-es aradi gyűlésen már "fiaival" jelent meg, tehát akkor Géza már biztosan élt. Szülei házasságának dátumát sem ismerjük, de annyi bizonyos, hogy II. István Álmos herceg 1127-ben bekövetkezett halála után fogadta be udvarába és házasította ki Bélát, így Géza is csak 1127 után születhetett, amennyiben nem ő volt az első gyerek, akkor inkább 1129-1130 körül. Így II. Géza 1162-ben bekövetkezett halálakor 32-33 éves lehetett. Géza öccse, az 1163 elején elhunyt II. László születési dátumáról semmilyen információnk nincs, de a fent adatok alapján bátyjához hasonló korú, esetleg valamivel fiatalabb lehetett halála idején. A harmadik testvérnek, IV. Istvánnak, nem csak születéséről nincs adatunk, de még halálának időpontja is bizonytalan. Biztosan legfeljebb annyi állítható hogy az 1130-as években született. Halálának időpontjaként a Képes Krónika 1173 április 11-ét határozza meg, bukása azonban már jóval hamarabb 1163-ban bekövetkezett. A Képes Krónika adatainak hitelességét ez esetben megkérdőjelezi, hogy az előző fejezetben bátyjának II. Lászlónak a halálát 1172 február 1-re teszi. Márpedig II. László halála és IV. István ezt követő trónralépése bizonyosan 1163-ra keltezhető. A Krónika bizonyosan hibás dátumai talán abból erednek, hogy a III. István által elűzött IV. István fehérvári temetésére nem közvetlenül a halála után, hanem csak a hozzá hasonlóan szoros bizánci kapcsolatokat ápoló III. Béla uralkodása elején kerülhetett sor, és a krónikás a temetés időpontját értelmezte hibásan a halál időpontjaként, majd ebből kiindulva határozta meg II. László halálnak évét. A valóságban tehát IV. István még 1163-1164-ben hunyhatott el. Ez azonban annyit jelent, hogy IV. István a 20-30-as éveiben járhatott halála időpontjában és évekkel a halála után, már csak a csontjait helyezhették el a fehérvári bazilikában. Ezek az adatok elég jól ráillenek a fehérvári "F" sírba temetett halott lábához behelyezett csontokra.

Mivel II. Béla és három királlyá koronázott fia mind a 30-as éveikben haltak meg, de életkoruk ennél pontosabb meghatározására a történeti adatok nem adnak lehetőséget, továbbá a csontmaradványok antropológiai életkor meghatározása is csak megközelítő eredményt hozhat, elhamarkodottnak tarthatjuk Éri Kinga véleményét, aki a "G" és "H" sír, általa 36-40, illetve 37-41 év közöttinek meghatározott halottai esetében az életkoruk miatt kizárta a II. Bélával, vagy fiaival való azonosítás lehetőségét. Valójában inkább úgy tűnik, hogy a négy, 30-as éveiben meghalt XII. századi király földi maradványai elég nagy valószínűséggel azonosíthatóak a székesfehérvári bazilika északi mellékoltára elé temetett négy, harmincas éveiben eltemetett férfi csontjaival, ugyanakkor az egyének konkrét meghatározását a jelenleg ismert adatok nem teszik lehetővé.

A modern radiokarbon kormeghatározás és archeogenetikai vizsgálatok azonban új távlatokat nyitnak meg a XII. századi székesfehérvári királysírok azonosításában. A C14-es kormeghatározás jó eséllyel eldönthetné az 1848-ban még III. Bélával és Antiochiai Annával azonosított, de ma már inkább Kálmánnak és feleségének tűnő csontmaradványok korát, így a királyi pár személyazonosságát is. Az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS vizsgálata kimutathatná a halottak közti testvéri kapcsolatokat, tehát ha elméletünk helyes, Kálmán és Álmos, illetve a II. Béla fiai közül a 72. sírba, valamint az északi mellékhajó "G" és "H" sírjai közül legalább az egyikbe eltemetett halottak rokonságát. Amennyiben ez utóbbi két sír valamelyike esetleg II. Béla csontjait őrizte, úgy az apai ágon öröklődő Y kromoszómák vizsgálata mutathatná ki rokonságát Álmos csontjaival.

Mivel a XII. század első két harmadában elhunyt és Székesfehérváron eltemetett Árpád-házi uralkodók és családjuk feltételezhetően azonosítható 9 sírjából mindössze 3 csontváz kallódott el a XIX. század második felében a székesfehérvári püspökségen, a többi 6 viszont ma is vizsgálható, a C14-es és archeogenetikai vizsgálatok valószínűleg elegendő adatot szolgáltathatnának ahhoz, hogy eldönthető legyen, valóban ezek a sírok rejtették-e a XII. századi magyar uralkodók és családjuk három generációjának földi maradványait.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér