Közösség vagy kirekesztés? Együttműködés vagy kihalás?

Valóban megújulás történik-e, vagy csupán a szereplők cserélődnek le egy változatlan rendszerben – már, ha lecserélődnek egyáltalán. Szubjektív gondolatok a rendszerváltás kapujában Rózsa Zoltán régésztől.

 

 

Mi, régészek is sokfélék vagyunk. Vannak köztünk kék vérűek, kis- és nagypolgárok és vannak a nép egyszerű fiai is. Különböző intézményekben, különböző képzettségű tanároktól tanultunk, más-más szakmai háttérrel érkeztünk. Van, akit elsősorban a terepi munka érdekel, más kutat, megint más a múzeumi munkában, az iparrégészetben vagy éppen a közösségi régészetben találta meg a helyét. Különbözőek vagyunk generációban, szemléletben, életútban, intelligenciában, munkabírásban, és még ezer dologban. Ez önmagában nem probléma, éppen ellenkezőleg: egy szakma ereje a sokféleségében rejlik.

 

A probléma akkor kezdődik, amikor a különbségekből hierarchiák, a szakmai vitákból személyes konfliktusok, a kapcsolatokból függések, a csoportokból pedig kirekesztő érdekcsoportok lesznek.

 

Az elmúlt évtizedekben a régészet jelentős erőforrásokhoz jutott. Ennek természetesen számos pozitív következménye volt, de a rendszer árnyoldalai is velünk maradtak. A fel nem tárt régészeti lelőhelyektől és a szakmai munka során felhalmozódó mulasztásoktól kezdve az átláthatatlan pályázati és intézményi döntésekig számos olyan jelenség alakult ki, amelyről a szakmában sokan tudnak, mégis ritkán beszélünk róla nyíltan.

 

Nem az a legnagyobb baj, hogy vannak konfliktusaink, hiszen azok minden közösségben előfordulnak. A baj az, ha egy szakmában a konfliktusokat nem nyílt szakmai vita, hanem kapcsolatok, függések és hatalmi pozíciók döntik el.

Ennek pedig ára van, különösen abban az esetben, ha nem megfelelő egyének kerülnek pozícióba: mobbing, lejáratás, suttogó kampányok, egymás szakmai hitelének megkérdőjelezése, bizalmatlanság, önértékelési problémák vagy összekacsintások, egymás kivédése. Aki pedig nem illeszkedik valamelyik körbe, könnyen a partvonalon kívül találhatja magát. Így alakulnak ki a hűbéri láncolatok és az állandó vagy alkalmi érdekcsoportok. És így válik egy szakmai közösség lassan kirekesztővé.

 

Most, a változások idején a régészet is megújulni készül. Éppen ezért különösen fontos, hogy feltegyük a kérdést: valóban megújulás történik-e, vagy csupán a szereplők cserélődnek le egy változatlan rendszerben – már, ha lecserélődnek egyáltalán.

 

 

Korábbi főnököm mondása az volt: „Támogatlak, ha támogatsz.” A mostanié: „A csordának mennie kell tovább”, illetve hogy a csorda túlélését a hasonló egyedek biztosítják. Egyikkel sem tudok azonosulni. Én nem csordában szeretnék túlélni, hanem a szakmát szeretném építeni, és támogatni. Nem túlélésről kell beszélnünk, hanem megújulásról és szemléletváltásról. Nem arról, hogy kik tartoznak közénk, hanem arról, hogy kiket tudunk bevonni. Nem arról, hogy ki a hozzánk hasonló, hanem arról, hogy el tudjuk-e fogadni azt is, aki másképpen gondolkodik. Mert a régészet maga is sokrétű. Miért akarnánk akkor egyneművé tenni azokat, akik művelik?

 

A múlt és a jövő közös és egyben homályos. A jelen azonban rajtunk, a felnőtt énünkön múlik, vágyam szerint tiszta és átlátható. Rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e tolerálni a másságot. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e a szakmai kritikát. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e vitatkozni anélkül, hogy ellenséget csinálnánk a másikból. Ehhez azonban előbb a szakmának kell szembenéznie saját magával. Stílszerű hasonlattal élve: fel kell tárnia saját múltját. Nem azért, hogy bűnösöket keressünk. Nem azért, hogy újabb táborokat hozzunk létre. Hanem azért, hogy megértsük, hogyan jutottunk idáig. A megfelelés és a félelem megölte a vitát. Vita nélkül azonban egy szakma sem tud fejlődni.

 

Ha lesz közös elképzelésünk arról, milyen régészetet akarunk, akkor lehet felnőtt módon, nyíltan és őszintén beszélni a közös jövőről. Arról, miként képzeljük el a jövő régészetét. Miként kutatjuk a múltat, hogyan adjuk át az ismereteinket. És mindenekelőtt: hogyan kapcsolódunk azokhoz, akiknek mindezt át akarjuk adni. Mert a régészet sem önmagáért létezik, a régészeti örökség pedig nem a régészek magántulajdona. A múlt nem egy szűk szakmai kör kizárólagos ügye. Az emberek akkor fognak kapcsolódni a régészethez, ha hiteles embereket, hiteles történeteket és hiteles szakmai közösséget látnak mögötte.

 

Mindaddig azonban, amíg a szakmánk nem képes szembenézni saját működésével, addig hitelességi problémával küzdünk. És ha mi magunk nem tudunk őszintén beszélni egymással, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a társadalom őszintén kapcsolódjon hozzánk? A mostani változások ezért nem egyszerűen személyi változásokról szólnak. Lehetőségünk van arra, hogy eldöntsük: ugyanazt a rendszert építjük tovább régi – új szereplőkkel, vagy valóban változtatunk rajta. Én az utóbbit szeretném. Nem egy olyan régészetet, ahol az számít, kihez tartozol, hanem egy olyat, ahol az számít, mit teszel hozzá. Nem egy olyan szakmai közösséget, amely a hasonlókat védi, hanem egy olyat, amely elbírja a különbözőséget. Nem egy olyan szakmát, amely fél a kritikától, hanem egy olyat, amelyből a vita új gondolatokat szül. Mert a közösség nem attól lesz közösség, hogy mindenki ugyanazt gondolja, hanem attól, hogy a különbözőségeink ellenére is képesek vagyunk együtt dolgozni. Meglátásom szerint a fókuszt át kell helyezzük az egyénről és az érdekcsoportokról a szakmánkra, a régészetre. A kérdés már csak az: akarjuk-e?...

 

… és ez a gondolat nem kizárólag a régészet sajátja. A bennünket körülvevő természet tükröt tart, és üzen nekünk: a klimatikus változások olyan új helyzeteket teremtenek, melyek rákényszerítik az emberiséget együttműködésére. A természettudósok hasonló problémákat fogalmaznak meg: elszakadtunk a távoli múltunktól és a távoli jövőnktől, csak a jelen és a közeljövő létezik. Közösség vagy kirekesztés, mondhatjuk úgy is, együttműködés vagy kihalás.

 

 

2026. szeptember 6.