Visegrád műemlékeinek múltja, jelene és jövője

Ha valaki Visegrádon jár, könnyen azt gondolhatja, hogy állni látszik az idő, másfél évtizede nem történt semmi a műemlékekkel. Pedig a szakemberek dolgoztak – Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Mátyás Király Múzeum igazgatója jegyzete.

 

 

Engedje meg nekem a tisztelt olvasó, hogy az alábbi írásban némiképp személyesebb hangnemet használjak, ugyanis az idei év életemben több szempontból fontos fordulópontokat és évfordulókat hozott, bár ezek közül most csak azokról fogok írni, amelyek a visegrádi múzeumot és műemlékegyüttest érintik.

 

Éppen harminc éve, 1996-ban fogtunk hozzá kollégáimmal a visegrádi királyi palota restaurálásához és ez a nagy munka éppen 15 éve, 2011-ben állt le. Szintén 2011-ben vettem át elődömtől és mesteremtől Szőke Mátyástól a visegrádi Mátyás Király Múzeum vezetését, és azóta küzdöm a visegrádi középkori műemlékegyüttes restaurálásának folytatásáért, mindeddig sikertelenül.

 

A visegrádi királyi palota, a Salamon-torony és alsóvár, a fellegvár, valamint a középkori város többi épülete: a ferences és ágostonrendi kolostorok, középkori házak és műhelyek, a Sibrik-dombi római erőd és koraközépkori vár, a mellette álló 11. századi templom és a Szent András monostor hazánk történetének kivételes jelentőségű és minőségű emlékegyüttesét alkotják. A királyi palota ezek közül is kiemelkedik, mint Magyarország legragyogóbb virágkorának, az idén éppen 700 esztendeje született Nagy Lajos királynak a szülőhelye és királyi székhelye, egyben építészeti főműve, valamint Hunyadi Mátyás európai hírű későgótikus-reneszánsz palotája. Hazánknak ezt az egyedülálló jelentőségű műemlékcsoportját a Magyar Nemzeti Múzeum több mint 150 éve folyó régészeti ásatásai hozták napvilágra a romjaikra több évszázad alatt lerakódott föld és feledés takarásából. A Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeuma ennek a nemzeti és európai kultúra és történelem számára meghatározó jelentőségű műemlékegyüttesnek a kutatására, gondozására és bemutatására jött létre mintegy 70 éve. Én már a harmadik generációt képviselem a múzeum élén, és célom elődeim útjának követése volt ez elmúlt másfél évtizedben is.

 

 

Sajnos az a másfél évtized, amit a múzeum élén töltöttem, a visegrádi műemlékek másfél évszázados történetének egyik legválságosabb időszaka volt. Bár mindig voltak hullámvölgyek a visegrádi műemlékek feltárásában és helyreállításában, ilyen hosszú szünetre az első világháború óta nem volt példa. Az 1996-ban megkezdett restaurálásoknak és velük párhuzamosan folyó feltárásoknak a 2010-es kormányváltás véget vetett. Míg a korábbi másfél évtizedben a váltakozó összetételű kormányok párthovatartozástól függetlenül, mind támogatták a visegrádi műemléki projekteket és az utolsó években az Európai Unió is jelentős támogatást nyújtott a múzeum fejlesztésére, ennek az uniós támogatásnak a 2011-es kifutásával nem hogy a kutatásokra és a helyreállításokra nem jutott többé pénz, hanem még a romok elengedhetetlen karbantartására sem kapott fedezetet a múzeum. Ráadásul az EU pályázatok mellett egymás után elapadtak a hazai pályázati források is. Lévén Visegrád az ország Központi Régiójában helyezkedik el, ahol az amúgy is kisebb léptékű uniós fejlesztési forrásoknak szinte teljes összegét Budapest szívta el. Másrészt a visegrádi múzeum az állami fenntartású, kultúrstratégiai jelentőségű Magyar Nemzeti Múzeum (Közgyűjteményi Központ) része, ezért nem volt jogosult az önkormányzati fenntartású múzeumoknak bő kézzel osztogatott állami pályázati támogatásokra de az utóbbi időben már a Nemzeti Kulturális Alap pályázatainak támogatásaira sem. A visegrádi múzeum így egyre inkább a saját bevételeire, azaz a látogatók által fizetett belépőkre volt kénytelen hagyatkozni. Ez persze önmagában nem is lett volna olyan tragikus, hiszen Visegrád hazánk egyik legforgalmasabb idegenforgalmi célpontja, így a múzeum látogatószáma rendszeresen az első tíz magyarországi múzeumé között van, ám az állam erősen korlátozza ezeket a bevételeket az állami tulajdonú múzeumoknál a szociális szempontú kedvezményes és ingyenes jegyek biztosításával számos társadalmi és foglalkozási réteg számára, amelyből talán egyedül a muzeológusok jelentenek kivételt.Persze az utóbbi időben ez már nem is számított, ugyanis a MNM Közgyűjteményi Központ létrehozásával az intézmény bevételei már nem maradtak többé Visegrádon, hanem beolvadtak a Központ költségvetésébe, ahonnan nem csak a fejlesztésre és karbantartásra, de már az üzemeltetés alapvető kiadásaira is alig folyt vissza valami. Mindeközben az önálló gazdálkodást a végtelen és céltalan adminisztráció váltotta fel.

 

Természetesen az egyre nehezedő körülmények ellenére sem adtam fel múzeumunk alapvető célját, a visegrádi középkori műemlékegyüttes sorsának javítását. Szakmai lobbizással sok kolléga segítségével elértem, hogy az elmúlt 15 évben három kormány-előterjesztés és egy kormányhatározat is szülessen a visegrádi műemlékek helyreállítására. Ezekhez az ideológiát a visegrádi együttműködés szimbolikus helyszínének és történelmi előzményeinek a kihangsúlyozása adta. Ennek megfelelően a végül 2021-ben megszülető kormányhatározat azt a célt fogalmazta meg, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozó 700. évfordulójára készüljön el a visegrádi várrendszer, a királyi palota és a hozzá tartozó ferences kolostor műemléki helyreállítása. A projekt logikusan a „Visegrád 700” nevet kapta a keresztségben. Ám elég hamar kiderült, hogy a visegrádi együttműködés mégsem olyan fontos, így a projekt neve is gyorsan átalakult „Visegrád Reneszánszá”-ra.

 

 

A nagy sajtóhírverés után persze évekig nem történt semmi, de 2023 végén, valami csoda folytán mégis megindulhattak az előkészítő munkák, egy a többi állami nagyberuházáshoz képest igen limitált, Visegrádom mégis soha nem látott nagyságúnak tűnő összegből. Ezek a régészeti próbaásatásokat és a helyreállítási koncepciók előkészítését jelen tették. Ez utóbbiak még nem konkrét építési tervek lettek volna, hanem a funkcionális, turisztikai, muzeológia, műemlékvédelmi, közlekedési, jogi és tudományos szempontok összesítését jelentették. A mintegy másfél éven keresztül, a Várkapitányság Zrt. égisze alatt folytatott munka igen látványos eredményeket hozott. A fellegvárban, az alsóvárban és a ferences kolostorban folyó ásatások szenzációs új felfedezésekhez vezettek, és olyan leleteket hoztak felszínre, mint Benedetto da Maiano reneszánsz márványoltárának töredékei. A tervelőkészítési anyag nagy része is összeállt: elkészült a romok modern, digitális, térszkenneres felmérése és ennek alapján a felmérési tervek. Elindult egy értékleltár és egy építészeti arculati kézikönyv szerkesztése. Elkészült egy részletes hasznosítási és üzemeltetési koncepció, egy projektütemezési terv. Megindult az egyes műemlékek teljes tudományos dokumentációjának összeállítása. Javaslatok születtek az egyes épületek közti közlekedés fejlesztésére, stb. Aztán 2025 elején egyik napról a másikra a Várkapitányság Zrt. az Építési és Közlekedési Minisztérium alá került, és Lázár János miniszter első dolga volt a projekt felfüggesztése, majd néhány hónap teljes bizonytalanság után a projektirodát is  felszámolták, a munkatársakat elküldték, a projekt költségvetését törölték.

 

 

A felszámolás olyan alapossággal történt, hogy a 2024 őszén, a következő évi folytatás reményében téliesített próbaásatásoknak nem a befejezésére, de még a visszatemetésére sem jutott már pénz, és a kiásott középkori falak ma is ott porladnak az ideiglenesnek szánt téli takarás egyre fogyatkozó maradványai alatt. A már nagyrészt elkészült tervelőkészítő anyag lezárását és archiválását sem lehetett elvégezni, így számos kiváló szakember másfél évi munkája vált semmivé. Minden bizonnyal kellett a pénz a Citadella igen sürgető szétromboláshoz és a budai várbeli betonpaloták befejezéséhez, a visegrádi középkori romok pedig kit is érdekelnének? Összességében az ásatások tudományos eredményeit leszámítva a projekt hirtelen törlése több kárt okozott, mint ami hasznot az előző másfél év munkája hozott.

Most 15 évnyi múzeumigazgatással, számtalan hiábavaló küzdelemmel és rengeteg munkával a hátam mögött sokkal rosszabb helyzetben van a visegrádi múzeum és műemlékegyüttes, mint ahogy egykor átvettem: a több évtizede befejezetlenül leállított helyreállítások miatt a palota állaga egyre gyorsuló ütemben romlik, az elmúlt években és évtizedekben kiásott ferences kolostor és templom romjainak az ásatási védőteteje, illetve ideiglenes takarása is már a pusztulás szélén áll. Az 1960-as években brutalista stílusban átépített Salamon-torony állapota már évek óta kétségbeejtő. A továbbra is erdészeti, és nem múzeumi kezelésben lévő fellegvár fele életveszély miatt le van zárva, másik fele pedig történelmi jelentőségéhez méltatlan, szedett-vedett panoptikumokkal és málladozó kiállításromokkal megtömve fogadja a látogatóit.

 

 

Hogy mit hoz majd a jövő, azt ahogyan ma Magyarországon senki, úgy én sem tudom megmondani, de azt le tudom írni, hogy egy ideális világban mi kellene, hogy történjen Visegrádon:

 

Mindenekelőtt az állami tulajdonban lévő, de mégis a Pilisi Parkerdő Zrt. kezelésben álló visegrádi fellegvárat és vele együtt a többi középkori műemléket (ferences templom és Sibrik-dombi vár) át kellene adni a Magyart Nemzeti Múzeumnak, és azon belül a Mátyás Király Múzeumnak, amelynek vissza kellene kapnia a jogot, hogy bevételeivel önállóan gazdálkodhasson. Ezzel a visegrádi műemlékegyüttes végre egységes kezelésbe kerülne és a jelenlegi, összesített 300 ezer fő feletti látogatószámával már a jelenlegi állami támogatás mellett is képes lenne fenntartani és minőségi módom működtetni ezeket a műemlékeket. A jövőben pedig a múzeum által adott szakértő vezetés ezt a látogatószámot könnyedén 500 ezer fő fölé emelhetné, amely az ország legnagyobb múzeumai közé helyezné Visegrádot. Az így megnövekedő bevételek, a remélhetőleg újraéledő pályázatokkal együtt, már biztosítani tudnák a műemlékek folyamatos kutatását és karbantartását, kiállításaik folyamatos minőségi megújulását is. Mindez az államnak semmibe sem kerülne, hiszen az egyes ingatlanokat csak az egyik zsebéből egy másikba kellene áttennie.

 

Másodszor folytatni kellene a leállított Visegrád 700. program előkészítését, hogy ne menjen veszendőbe az eddig elvégzett munka. Ezzel létre lehetne hozni egy hosszútávú fejlesztési programot, ami a következő évtizedekre meghatározza a visegrádi középkori műemlékegyüttes és az azt kezelő múzeum jövőjét. Ennek a munkának a maximum évi 100-200 milliós költségvetése eltörpül a mellett a veszteség mellett, amelyet a program végleges félbehagyása okozna.

 

Harmadszor e program első és legsürgetőbb eleme, a visegrádi királyi palotához tartozó ferences kolostor, most még kivételes épségben meglévő romjai köré, a hazahozott uniós forrásokra támaszkodva, egy olyan modern védőépületet kellene emelni, amely egyúttal megfelelő helyet tudna biztosítani a múzeum raktárainak és munkahelyeinek, illetve korszerű kiállításainak. Ma a királyi palota együtteséből csak a ferences kolostor őrizhető még meg abban az állapotban, ahogy azok a föld alól előkerültek, hiszen a palota többi részének romjait már az 1950-90-es években végérvényesen újjáépítették. A kolostor romjainak megvédése ugyanakkor egy olyan szakértői, restaurátori és építészeti feladat, amely aligha fog kiváltani véres vitákat a hazai műemlékvédelem modernista és posztmodern, a romállapot megtartására vagy az épületrekonstrukciók építésére felesküdött szekértáborai között. Így megteremtheti azt a konszenzust is, amire ma a hazai műemlékvédelemnek olyan nagy szüksége van.

 

 

Amennyiben ezt a három lépést Visegrádon, hazánk és Európa eme szimbolikus helyszínén, teljesítené az új kormány és a remélhetőleg újjászülető magyar műemlékvédelem, az fényes bizonyítéka lenne elkötelezettségüknek a nemzeti és európai értékeink és múltunk feltárása, megőrzése és továbbadása mellett, amelyről az elmúlt másfél évtizedben oly sokat hallottunk, de oly keveset tapasztaltunk.

 

2026. április 18.