A múlt jövője

Emberi létünk alapja, fajunk fennmaradásának záloga és egyéni boldogulásunk kulcsa a múlttal való foglalkozás – írja a többi között Buzás Gergely a műemlékügy jövőjét firtató publicisztika-sorozatunk újabb cikkében.

 

 

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a múlttal való foglalkozás és minden, ami ehhez tartozik: a történettudomány, muzeológia és a műemlékvédelem, csak a szórakozást és az időtöltést segítő úri huncutság. Talán nem baj, ha van, de nem igazán fontos. Vele szemben mindenképpen elsőbbséget élveznek az anyagi megélhetés, az egészség, a lakhatás problémái.

 

Valójában az nagyon nincs így. Az embert egyetlen tulajdonsága emelte ki az állatvilágból, és ez nem volt más, mint az emlékek társadalmi szintű elraktározásának és átadásnak képessége. Az egyén persze minden faj esetében tanul a tapasztalataiból, de ezek a tapasztalatok szükségképpen erősen korlátozottak, és néha már túl késő, hogy kamatoztatni tudja őket. Ezért nagy jelentőségű, hogy az egyének képesek-e átadni saját tapasztalataikat a többieknek a térbeli és időbeli akadályokat leküzdve. A térbeli akadályok leküzdésre való a kommunikáció, amelyet sok faj ki is fejlesztett magának. Az időn átívelő kommunikáció, azaz a múltban élt egyének tapasztalatainak megőrzése és átadása már sokkal nehezebb feladat. Persze erre is rendelkezésre áll egy ősi megoldás, a biológiai evolúciói, ám ez hihetetlenül pazarló és igen lassú eszköz. Az emberi újítás lényege a gyorsaságban és az áldozatok minimalizálásában van, ami korántsem hátrányos az egyén számára. Ennek az újításnak a lényege a múlt emlékeinek megőrzése, átadása és folyamatos elemzése, azaz a történettudomány, a muzeológia és a műemlékvédelem.

 

Magyarán emberi létünk alapja, fajunk fennmaradásának záloga és egyéni boldogulásunk kulcsa a múlttal való foglalkozás. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint az elmúlt másfél évtized. Aki nem volt képes felismerni azokat a mintázatokat, amelyek e másfél évtizedben visszatértek az elmúlt évszázadok történeleméből, az semmit sem értett meg a körülötte zajló eseményekből és így boldogan hagyta magát kifosztani és lelkesen nyújtott segédkezet saját élete tönkretételéhez. Az, hogy elveszett a megélhetése, egészsége, lakása mind csak következménye volt annak, hogy nem értette vagy megismerni sem akarta a múltat.

 

Hogyan kapcsolódik mindez az örökségvédelem aktuális problémáihoz? A múlt valódi megismerése csakis a megőrzött emlékeken át lehetséges. Ha pedig egy hatalom el akarja fedni valós szándékait a társadalom szeme elől, el kell fednie a múltat is, hogy annak tanulságait ne tudják az emberek saját, aktuális helyzetükre vonatkoztatni. Ehhez pedig el kell tüntetni a múlt valódi emlékeit. Hogy mindez ne váljon feltűnővé, úgy jár el mint az ügyes tolvaj, aki az ellopott ékszert hamisra cseréli: az elfedett valódi múltat egy hamis múlt hamis emlékeivel kell felcserélnie. Így eléri, hogy az emberek ne ismerhessék fel a körülöttük zajló események minden történelmi korban érvényes mozgatórugóit, és az emberi tettek szükségszerű következményeit. 

 

Persze mindezt lehet jól és rosszul is csinálni. Van egy roppant primitív, de azért működő megoldás: juttassuk koldusbotra a tudósokat, hagyjuk elpusztulni vagy árusítsuk ki a történeti forrásokat (legyen azok műemlékek, műtárgyak vagy iratok) és helyükre tegyünk egyszerűen propagandistákat és propagandatermékeket (például betonvárakat és palotákat), azok majd mindent megoldanak. Van azonban egy sokkal kifinomultabb, ezért jóval veszélyesebb módszer is: fordítsuk szembe a társadalmat a saját örökségével és ezen örökség őrzőivel. Ehhez pedig nincs is jobb eszköz, mint ezeknek az őrzőknek a kezébe korlátlan hatalmat adni. A legjobb azonban e két eljárás kombinációja, amivel a hatékonyságuk sokszorosára növelhető. Előbb adjunk hatalmat az örökségvédőknek, majd ha így sikerült maguk ellen fordítaniuk társadalmat, és már senki sem hallgat rájuk, akkor váltsuk le őket a propagandistáinkkal, akik így teljes közmegelégedésre gyárthatják le a céljainknak megfelelő hamis múltat. Persze még ennél is jobb, ha dobunk némi gumicsontot az amúgy már legyőzött és megalázott örökségvédőknek is, hadd higgyék, hogy még van esélyük valódi munkát is végezni, ráadásul így még egymás ellen is fordíthatjuk őket, hiszen biztosan nagy élvezettel kezdenek majd olyan vérre menő szakmai vitákba, amit valójában rajtuk kívül senki sem ért, így pedig saját erőből kiválóan fenn tudják tartani a hatalom által rájuk kiosztott társadalomellenes, elefántcsont-toronyba zárkózó tudós szerepét. Persze arra is vigyázni kell, nehogy sikeresek legyenek e nekik juttatott projektek, így ha feldereng a veszély, hogy a nekik dobott gumicsontból netán valami igazán jót és sikereset építenének, akkor gyorsan le kell állítani az egészet.

 

 

Az elmúlt évtizedekben végignézhettük ezt a jól megrendezett színdarabot, csak az volt a baj, hogy nem a páholyban, hanem a színpadon volt közben a helyünk. De most, hogy legördült végre a függöny, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit és hol rontottunk el, és hogyan lehet kijavítani a hibákat.

 

A legcsábítóbb mindig a tüneti kezelés: legyen minden olyan, mint régen: miután leváltottuk a propagandistákat, legyen újra nekünk hatalmunk, hogy a törvények és jogszabályok erdejének védelméből mi mondhassuk meg ezután, hogy mi az érték és mi nem az, mi dönthessük el, hogy milyen volt a múlt és mi az, amit meg kell őrizni belőle és mi az, amit nem. Állítsuk le a betonvárak építését, mert azok nekünk nem tetszenek és építsünk inkább műromokat mert azok viszont tetszenek.

 

De hát ez nem ugyanaz, mint amitől eddig szenvedtünk? És nem ugyanoda fog-e vezetni, mint ahová vezetett az elmúlt évtizedekben?

 

Ha tényleg változtatni akarunk, és tényleg tudóshoz és örökségvédőhöz méltóan akarunk viselkedni, akkor ne akarjuk megúszni az elmúlt évtizedek történéseinek alapos elemzését. Keressük meg, hogy hol tévesztettünk utat, vagy gondoljuk át, hogy egyáltalán valaha is jó úton jártunk-e! 

 

Jó volna, ha elindulhatna az örökségvédők körében is egy ilyen őszinte gondolkodás és szembenézés saját hibáikkal is, amelyekkel kiszolgáltatták önmagukat és az általuk képviselt nemes ügyet is a hatalomnak. Én ehhez most csak egyetlen gondolattal szeretnék hozzájárulni: ne higgyünk a hatalom csábításának! Ne erővel és jogszabályokkal próbáljuk a társadalomra ráerőltetni azokat az értékeket, amelyeket mi annak gondolunk, hanem meggyőzéssel. Ennek sikeréhez pedig magas színvonalú és gondos szakmai munka, egymás megbecsülése és szakmai együttműködés, nem utolsósorban pedig professzionális kommunikáció szükséges. Az örökségvédelem számára a pozitív jövőt szerintem nem a mindenható hivatal, hanem a szolgáltatóközpont szerű működlés jelenti, amely képes nagy látványos projekteket megvalósítani, úgy hogy összefogja a legszélesebb szakmát az ügyek érdekében, amely értékes és hasznos tanácsot tud adni minden hozzá fordulónak, nem csak a hivataloknak, hanem a civileknek, a műemlék- és műtárgytulajdonosoknak vagy a hétköznapi érdeklődőnek is. Persze szükség van egy hivatalra, hiszen mindig lesznek olyan helyzetek amikor a pillanatnyi egyéni érdekek megpróbálják felülírni a társadalom hosszú távú érdekeit, és ilyenkor a meggyőzés esélytelen. De a társadalom meggyőzhető saját érdekeiről, és a nyilvánosság hatékony fegyver lehet az örökségvédők kezében egy egészséges társadalomban.

 

Végleg el kellene felejteni az államszocializmus egykor, a saját körülményei között, egy monolitikus államban ugyan jól működő, de a demokráciában már halálraítélt örökségvédelmi modellt, az OMF-et, amely egymaga volt hatóság, beruházó, kutatóintézet, tervezőiroda, kivitelező és propagandista.

 

 

Az örökségvédelem jövője ma már kettős: szükséges egy szigorú szakmai felügyelet alatt álló, de a politikai és gazdasági hatalomtól független hatóság, akit nem kell, hogy okvetlenül szeressenek az ügyfelei, de az szükséges, hogy becsületesnek és korrektnek tartsák. És kell egy menedzser szemléletű, a szakmai vitáknak is teret adó, így a teljes szakmát összefogni képes, professzionálisan kommunikáló és a legfontosabb nagy, köztulajdonban lévő műemlékek és emlékhelyek mintaprojektszerű helyreállítását lebonyolító örökségvédelmi szervezet. Amely így példát tud mutatni és szakmai segítséget tud adni magánembereknek, intézményeknek és cégeknek is. Egy ilyen szervezetnek viszont éppen hogy szerethetőnek kell lennie a társadalom számára, mert máshogy nem tudja elérni a célját. Ehhez pedig nyitottnak kell lenni a szakmai és a laikus közönség előtt: teret kell adni a sokféle véleménynek, bátorítani a vitákat és példákat mutatni, hogy az alternatívák között valós tapasztalat alapján lehessen választani.

 

Hogyan lehet egy ilyen szervezetet létrehozni? Sikeres projektekkel. És ez nem is olyan bonyolult, csak meg kell nézni, hogy mik voltak azok az örökségvédelmi projektek az elmúlt másfél évtizedben, amelyektől az emberek becsapására berendezkedő hatalom megijedt és ezért megfojtotta őket. Na ezek biztosan alkalmasak lettek volna egy őszinte és életképes örökségvédelem megteremtésére és ma is alkalmasak lennének erre.

 

 

2026. július 27.