Aba Sámuel, az első választott magyar király

A tisztánlátáshoz kevés olyan korabeli forrással rendelkezünk, mellyel objektív képet kaphatunk első választott királyunkról. Jelen írásunkkal azt kívánjuk bemutatni, hogy Aba Sámuel az eddigi véleményekkel ellentétben nem volt negatív szereplő történelmükben. A magyar historiográfia mostohán bánik személyével és ebből kifolyólag uralkodásának a bemutatása is meglehetősen felszínes. A tárgyalt korszak a formálódó királyság időszaka, melyben a keresztény hit segítségével a feudális állam/jogrend alapjai bontakoznak ki. Aba Sámuelnek helyt kellett állnia ezekben a belső és külső feszültségekkel egyaránt terhes időkben, melyek nem könnyű évek hazánk korai történelmében.

Aba Sámuel (1041-1044) hazánk középkori történetének egyik meghatározó nemzetségének a sarja. Felmenői Árpád szövetségesei voltak, s mint ilyenek befolyással és hatalommal bírtak. Történetírásunkban az általános álláspont szerint az Aba nemzetséget abból a kabar törzsből származtatják, mely a Kazár Kaganátust elhagyva csatlakozott a magyar törzsekhez a IX. század második felében. Kérdéses, hogy mennyire fogadhatjuk el hitelesnek a nemzetség kabar eredetét. Az Abák az Árpádok szövetségeseiként fontos területeket kaptak a Kárpát-medencében.  Feltételezhetőleg a Mátra és a Bükk előterében, valamint a Hernád-völgyében kell keresnünk a nemzetség ősi szállásterületeit.  A 10. század utolsó harmadában – Géza fejedelem (972-997) uralkodása idején – erőteljesebbé vált a fejedelmi centralizáció. Véleményünk szerint az Abák Géza szövetségesei voltak, ezzel birtokaikat megtartották, azok nem olvadtak bele a központi – későbbi királyi – birtokszervezetbe. A politikai szövetség I. (Szent) István (997/1000-1038) uralkodása idején is fennállt, s így a kor szokása szerint ezt házassággal pecsételték meg. Az ezredforduló után (1005-1010 táján) a nemzetség feje – Aba Sámuel – a király leánytestvérét vette feleségül (más vélemények szerint Sámuel, István unokaöccse volt). Ezzel a király rokona – sógora lett –, továbbá ő lett történelmünk első palotaispánja, a későbbi nádorispán.

Aba Sámuel nevét illetően a korabeli írott forrás kizárólag a török eredetű  nevet említik: Aba, melynek jelentése: apa. Anonymus Gestájában azt olvashatjuk: „...Sámuel király, akit kegyessége miatt Abának hívtak”. Így a sokszor vitatott Anonymus Gesta adott választ arra, hogy kivel azonosíthatjuk a Samuel Rex feliratú pénzérméket. 

A nevével kapcsolatban felmerült a történészekben, hogy esetleg zsidó hitű lehetett. Ezt azzal magyarázták, hogy a Kazár Kaganátus vezető rétege politikai okokból felvette a zsidó vallást. Nem zárható ki, hogy a kaganátusból kiváló kabarok előkelői között is akadtak ilyen elemek, de az kizárható, hogy Aba Sámuel zsidó hitű lett volna. A keresztényi nevelésű István részéről elképzelhetetlen, hogy leánytestvérét egy nem keresztény hitű emberhez adja hozzá. Továbbá az Aba-birtokokon létrejövő új templom(ok) is azt bizonyítják, hogy támogatta a kereszténység térnyerését. Ilyen az abasári nemzetségi monostor is, melynek datálása a XI. század első felére tehető.

 

 

Zavaros időkben, nehéz belpolitikai légkörben lett király Aba Sámuel 1041-ben.

Az István halála után trónra kerülő Orseolo Péter (1038-1041, majd: 1044-1046) uralkodásának egyik fő jellemzője, hogy szembefordul az Istváni gyakorlattal, nem követte az Intelmekben megfogalmazott tételeket, nem vette figyelembe a törékeny társadalmi viszonyokat. Első királyunk érdeme, hogy a régi és az új rend között átmenetet tudott megvalósítani. 

Péter uralkodásának minőségét meghatározzák a következő forrásidézetek: „Péter pedig miután uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden könyörületességét elvetette, és német dühvel kegyetlenkedett……kevély szívvel habzsolta a föld javait……a magyarok feleségeit és leányait, amerre csak Péter király járt, kegyetlenül megerőszakolták.” (Kézai)

A főpapok és a főurak is többször kérték a királyt, hogy ne engedjen meg annyit az emberinek, figyelmeztesse a teutonokat, hogy mérsékeljék magukat, hagyjanak fel az erőszakkal.  A Képes krónikában a következőket olvashatjuk: „….habzsolta a föld javait a vadállatok vadságával ordítozó németjeivel és a fecskék szószátyárságával csivitelő olaszaival együtt….abban az időben senki nem lehetett biztos felesége szeplőtlenségében, illetve leányának vagy nővérének a szüzességében a király kísérőinek zaklatásai miatt, akik büntetlenül becstelenítették meg őket.”

Orseolo Péter a nyugat-európai viszonyokat gyorsan és gyökeresen akarta megvalósítani,  nem vette figyelembe azt, hogy a magyar társadalom még a feudális viszonyok kialakulásának kezdetén jár. Istvánnal ellentétben szűklátókörű az adott helyzetben, ami társadalmi-, elsősorban főúri ellenálláshoz vezet. Hiányzott belőle az államférfi bölcsessége, a türelem és az alkalmazkodás képessége.

Véleményünk szerint Péter uralkodása alatt az alapproblémát, a feszültséget az idegenek uralomra jutása és önkényeskedése okozta, nem pedig a királyi Magyarország formálódó társadalmi rendje. Péter első királysága idején mellőzi a magyar főurakat, és a királyi tanácsban is csökkent a magyar előkelők szerepe. A magyar előkelők jelentős részének nem a kereszténységgel, mint vallással volt a problémájuk, hanem azon idegenekkel, akik hivatalba kerültek, méltóságokat viseltek, így a: németek és az itáliaiak. A probléma összetett volt, melyet egy másik körülmény is fokozott. Hóman Bálint írja: „Az országban bizonyára sokan voltak, kik az Árpád-ivadékok mellőzésével trónra ültetett Pétert nem tartották törvényes királynak és csak a borzalmasan bűnhődött Vászoly gonosz merényletének pillanatnyi hatása, (Szent) István tekintélyének és hatalmának súlya alatt meghajolva, ismerték el uruknak……….az ürügyet a  felkelésre Gizella királyné szolgáltatta, ki javaiban megcsorbítva és jótékonykodásban akadályozva az országnagyokhoz fordult védelemért.” Ugyanis Péter Gizellát őrizet alá veszi-, jogait csorbítja-, s javait is saját igazgatása alá vonja. Nem zárható ki, hogy Gizella valamilyen formában ellenzi Péternek a rokon III. Henrik elleni vívott háborút, s ez jó ürügy volt Péternek, hogy Gizellát félreállítva, a javait háborús célokra használja fel. Az özvegy királyné összehívja az országnagyokat, s emlékezteti őket az Istvánnak tett esküjükre. Péter az özvegy királyné mellett olyan személyeket mozdít el tisztségükből, akik korábban István hű emberei voltak. Véleményünk szerint ilyen volt 1040 táján maga Aba Sámuel is. Feltételezhető, hogy a király a palotaispáni- nádori- tisztétől megfosztja István sógorát. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen lépés a királyi iránti rokonszenvet nem növeli.

Fenti események eredményeképpen, 1041 őszén az uralkodóval elégedetlen főurak nem elűzik Pétert, hanem ismételten azt tanácsolták a királynak, hogy hagyjon fel az igazságtalanságokkal és engedje érvényesülni az özvegy királyné jogait. Péter ezt nem tette meg, így az ország előkelői ismét a királyhoz fordultak, hogy annak bizalmas tanácsadóját, Budo nevezetű egyént, minden bajok okozóját a király adja ki. A király látva az elszántságot, mely bizalmasa ellen testesült meg így válaszolt: „Mivel nem tudom őt megmenteni, a halálnak sem akarom őt átadni, de tőletek sem tagadom meg.” Miután a király e szavakat elmondta, Budot megölték s gyermekeinek a szemét kitolták.

Péter Budo sorsát látva nem mérlegelt, fenyegetve érezte magát, így rémületében még aznap éjjel sógorához, az osztrák Adalberhez menekült. Ezen a ponton osztjuk Gerics József álláspontját, mely szerint: a magyarok nem elűzték „a királyt, hanem távozásával ő hagyta magukra alattvalóit, ami az uralkodói kötelességek nyilvánvaló megsértése.” A pozsonyi krónika a következőképpen fogalmaz: „Péter uralkodásának 3. évében tehát a magyarok főurai a püspökök tanácsára összegyűltek Péter király ellen, és gondosan kutatták, hogy tudnak-e az országban a királyi nemzetségből találni valakit, aki Péter kegyetlenkedéseivel szemben az ország kormányzására alkalmas.” Itt fontos információ, hogy a püspökök tanácsára történik mindez. A püspökök közül nincs információnk arról, hogy bármelyikük is ellenezte volna az eljárást, valamint ne támogatta volna az új királyt. 

„Aba trónraléptének törvényessége szempontjából perdöntő körülmény, hogy ő…nem az elkergetett király uralmát kaparintotta meg, hanem magukra hagyott alattvalók választottak maguknak király nem-létében mindenképpen szükséges, új uralkodót, aki nélkül állam a 11. században egyszerűen elképzelhetetlen volt.” írja Gerics. 

Azon külföldi elemeket, akik magas tisztségeket töltöttek be, s Péter közvetlen környezetéhez tartoztak, rabsággal, vagy kegyetlen halállal lakoltak, „vasmángorlókkal törtek össze, ismét másokat megköveztek” (Kézai) (Érdekes kérdés, hogy a később Aba egyik bűneként megfogalmazott csanádi „mészárlás” hasonlóságot mutat a Péter híveivel történt eseményeknek. Itt arra gondolhatunk, hogy az eseményeket elítélő Gellért legenda, illetve annak szerzője, nem látta problematikusnak a kivégzések módját és törvényességét.)

Az események menetének végső betetőzése a Gizellával szembeni magatartás volt Péter részéről.

A magyar főurak és a magyar egyház vezetői miután megtudták, hogy a király elmenekült, másik királyt választottak Aba Sámuel személyében, s szól forrás arról, hogy az előkelők a táborozó katonákkal is megerősítetik a személyét. 

Itt két dolgot kell kiemelnünk. Az egyik, hogy egy közjogi aktust megerősítettnek a „néppel” is, akik ebben az esetben táborozó katonák. A másik momentum, hogy táborról ír a krónikás (Bonfini), azaz: szervezett katonai egységről/ egységekről. Kézai és a Képes Krónika nem említ katonákat akkor, amikor Péterhez fordulnak az előkelők és a püspökök. Amennyiben ezt az adatot elfogadjuk, akkor elmondhatjuk, hogy Péter uralkodásának a harmadik évében ilyen tárgyalási feltételekkel demonstráltak az előkelők. A katonák sokasága, az előkelők és püspökök határozott fellépése késztette arra Pétert, hogy elhagyja trónját. 

Azok, akik Péterrel és híveivel szemben fegyvert emeltek, az addigi államszervezés eredményeit is védték. A megválasztott királyt 1041-ben István koronájával szentelték fel, majd tanácskozás tartott. „…a király pedig zsinati gyűlést tartott, s a püspökök és a főemberek közös tanácsa révén elhatározta, hogy visszavonja mindazokat a törvényeket, amelyeket Péter saját kénye- kedve szerint jogtalanul rendelt el, s két püspöknek is vissza akarta adni erőszakkal főpapi méltóságát, de mivel már másokat állítottak helyükbe, úgy vélte, hogy ezt a római főpap (IX. Benedek pápa /1032-1044, 1045/) döntésére kell bízni.” (Altaichi évkönyv)

Úgy véljük, hogy nagyon fontos politikai gesztus, hogy az új király a pápához fordul a püspökök kérdésében. Nincs adatunk arra, s minden valószínűség szerint, Benedek nem, vagy nem pozitív módon reagál Sámuel megkeresésére. Ha ezt tenné, elismerné az új királyt, a pápa azonban III. Henrik szövetségese, így ez a variáns kizárható. 

Péter III. Henrik német királyhoz menekült, akitől politikai, valamint katonai segítséget remélt trónjának visszaszerzéséhez. Éppen ezért évenkénti adót ígért Henriknek, ezzel a magyar történelemben megjelenik – s később realizálódik – az uralkodói hűbéri függés.

III. Henriknek az 1041-es esztendő külpolitikai szempontból jól alakult, hiszen sikerült vereséget mérnie I. Bretislavra, valamint megjelent udvarában a korábban szintén ellene harcoló I. Péter magyar király is. Miután a cseh fejedelem vezekléssel ismerte el vazallusi kapcsolatát a Német Birodalomhoz, a magyar királytól is ugyanezt várta. Ezzel a lépésével a császár ellenségnek tekintette az új magyar királyt. 

 

 

 

Aba Sámuel uralkodásának egyik fontos eleme volt a német-római császárral való viszonya. Sámuel jó szomszédi szándékát jelzi, hogy követeket küldött a császárhoz, aki azonban nem ismerte el magyar királynak. Miután a békés törekvése nem járt eredménnyel, jelzés értékkel, kisebb hadat vezetett a császár ellen. Ez vegyes sikert hozott, és politikailag nem járt eredménnyel. 

Öt alkalommal küldött követeket a magyar király, egy kivétellel elutasításban volt része. Henrik válaszként 1042-ben betört az országba, de nem sokkal később ki is vonult, mert Aba a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, így a császár nem ért célt. 1043-ban a magyar király ismét békeajánlatot tett Henriknek, aki azt ismét elutasította és újra hadat indított. A király felkészülten várta a német seregeket a Rábcánál, azok pedig nem ismervén a vizenyős, mocsaras vidéket, megalázó módon, csata nélkül meghátrálni kényszerültek. Ekkor Henrik elfogadta a korábbi békeajánlatot, amit a magyar király – hogy hosszabb távon is biztosítsa a békét – kiegészített olyan területekkel, amelyeket I. (Szent) István csatolt az országhoz 1030-ban. (Ezek a Fisch, Lajta és a Morva folyók közötti részek). Itt jegyezzük meg, hogy a békét csak két egyenrangú fél kötheti meg, ezzel az aktussal Henrik elismerte Aba Sámuelt királynak, s úgy véljük letett arról a szándékáról, hogy Pétert visszaültesse Magyarország trónjára.

 

 

A megállapodást a király környezetében nem mindegyik főúr értékelte egyformán. Aba Sámuel népszerűsége csökkent, egyesek a békekötést vereségnek könyvelték el. Forrásaink szerint az előkelők sérelmezték, hogy nemtelen emberek társaságában tartózkodott. Ez azt jelentette, hogy a király együtt étkezik, lovagol az egyszerű emberekkel. Véleményünk szerint mindez nem elsősorban a király emberi mivoltából fakadt – hiszen erre vonatkozóan nincsenek, adataink – sokkal inkább arra gondolhatunk, hogy ezt megfontolva teszi, mert ezen rétegek között még az ősi vallás élénken él, azt esetleg gyakorolják is. Abának annak ellenére, hogy az alattvalók ezen rétege nem keresztény, szüksége van belpolitikai támogatottságra, haderejének katonákra. Egy későbbi történelmi példával élve: I. András (1046-1060) miután megérkezett az országba, taktikai okokból, s mert akkor még nem volt elég erős, engedte, hogy az úgynevezett pogányok teret kapjanak szándékaiknak. Aba ezt megelőzte azzal, hogy partnerként kezelte ezeket a csoportokat, hiszen csak így tudta elkerülni, hogy a folyamatos külső fenyegetés mellett, az országban is hadakoznia kelljen. 1044-ben Csanádon az ország előkelői tanácsra gyűltek össze. A király ezen az országgyűlésen – megtudván, hogy összeesküvés, vagy merénylet készül ellene – ötven főembert megöletett. Tettéért a csanádi püspök, Gellért kemény szavakkal megfedte a királyt, s megtagadta a szokásos húsvéti ünnepi koronázást, valamint megjósolta végzetét.

A történtek után, s minden bizonnyal a császár közbenjárására, aki ezzel gyakorlatilag felrúgta az egy évvel ezelőtti béke megállapodást, a pápa kiközösítette a magyar királyt.

Ez abban a korban azt jelentette, hogy minden alattvalója mentesült az esküje alól, a kiközösítettet büntetlenül meg lehetett ölni, s nem részesülhetett a keresztény szentségekben. Történelmi tény, hogy a tárgyalt korszak pápája, IX. Benedek lekötelezettje volt a császárnak, mivel az többször is visszasegítette őt Rómába. Bár Aba belpolitikai pozíciói nem tűntek stabilak, mégis azt kell mondanunk, hogy a csanádi „vérengzéssel” (a vérengzés szót Aba „ellenfelei” és olyan kutatók aggatták rá, akik néhány sorban értékelték csak uralkodását)  látszólagosan bár, de stabilizálta hatalmát. 1044 nyarán Henrik ismét támadásba lendült, de ekkor már magyarok – Péter hívei – segítették az előrenyomulását. Aba Sámuel továbbra is létező támogatottságáról tett tanúbizonyságot az a hadsereg, amely Henrik csapatait fogadta a Győr melletti Ménfőnél.

Egyes vélemények szerint a király haderejének létszáma valamivel nagyobb volt, mint a császáré, így kedvezőbb pozícióban készülhetett a csatára, ennek ellenére 1044. július 5-én Ménfőnél a magyar király csapatai vereséget szenvedtek. A vereség egyik oka az volt, hogy a csata közben néhányan főúr Péter, illetve a császár serege mellé állt, ez zavart okozott, felborította a hadrendet, s eldöntötte a csata kimenetelét. A másik ok, hogy a csata közben erős esőzés kezdődött és a magyarok nem tudták használni íjaikat. A vereség után Aba koronáját és lándzsáját a császár a pápához küldte. Külön fájdalmas momentuma a vereség következményének, hogy ez minden bizonnyal az a korona volt, mellyel Istvánt is illették az ezredfordulón.

Aba Sámuel menekülni kényszerült, s birtokai közelében érte a halál. Pontosan nem tudjuk, hogy hol és milyen halállal halt meg. Két álláspont ismert ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint olyan magyarok ölték meg, akiknek korábban, uralkodása alatt ártott. A másik szerint elfogták, s Péter halálra ítélte, majd lefejeztette. Ami viszont bizonyosnak tűnik, hogy erőszakos halált halt, és a holttestét Debrőn temették el, majd később a testét átszállították Sárra, az általa alapított monostorba. „Néhány évvel később viszont, amikor kiásták a sírból, szemfedőjét és ruházatát épségben, sebhelyeit begyógyulva találták.” A Képes Krónika idézete a szentség jeleit mutatja.

Nyughelyével kapcsolatban eltérőek az álláspontok. A történészek egy része azt az álláspontot képviseli, hogy a Tisza környéki megölését követően először a feldebrői altemplomban helyezték nyugalomra, majd néhány évvel később átvitték testét a sári monostorba. 

Ezen a ponton is több tisztázandó kérdésbe ütközünk. Kézai szerint miután Abát megölték: „…eltemették egy templom mellett”. Ellenben a Képes Krónika így ír: ”Testét abban az egyházban temették el, mely a falu közelében volt.”. Mivel a források nem pontosak abban a tekintetben, hogy templom mellett, vagy templomban történt a király temetése, ezért két kérdést kell feltennünk. Ez a templom a ma ismert debrői altemplom-e, vagy egy másik? Az eddigi szakirodalmakban az a nézet terjedt el, hogy a templom alapítása, építtetése Aba Sámuelhez köthető, illetve néhány helyen a korábbi datálás lehetősége is felmerült. 

Templomban, vagy templom mellett? Ha az utóbbit vizsgáljuk, akkor felmerül a kérdés: miért a templom mellett? Éppen egy épülőben lévő templomról beszélünk, vagy a belső feszültségek miatt gyorsan kellett a temetést elvégezni, és egy meglévő templomban nem volt idő a sírhely kialakítására? Vagy esetleg a pápai kiátkozás az oka, hogy templom mellé temetik, s nem a megszentelt térben helyezik el a testet? Többféle hipotézis is felállítható ebben a kérdéskörben, azonban egy biztos, mindkét forrás egyházról és templomról ír. Ez mindenképpen azt támasztja alá, hogy Aba Sámuel első temetése olyan helyen történt, ahol számolnunk kell szakrális épülettel. 

A források összefüggéseinek értelmezésében a király első temetése nem egyértelműen lokalizálható. „Aba király pedig a Tisza felé menekült, s az egyik helységben egy régi veremben gyilkolták meg…”.

 A kutatás a forrásban szereplő latin szót: scrobe, magyarul: „veremben” megnevezést a szláv eredetű debra szóval azonosítja, melynek jelentése: üreg, vízmosásos mélység. Mindezt Kovács Béla értelmezése alapján az elmúlt évtizedekben elfogadta a kutatás, s így a temetés helyét Debrővel azonosítja. Fentiek alapján Debrőn a 1044-ben kellett lennie egy templomnak, azonban az, hogy ez az épület azonos-e a ma is ismert altemplommal, vagy annak bármely részével, nem bizonyítható. Véleményünk szerint, ha számolhatunk is bármilyen épülettel, akkor azt lebontották, és helyette új templomot emeltek, immár Aba Sámuel kultusza miatt. 

A feldebrői altemplom datálásával kapcsolatban Buzás Gergely 2010-ben megjelent publikációja kapcsán újabb kérdések merültek fel és tisztázódtak egyben. Buzás véleménye szerint az altemplomot I. András (1046-1060) öccse I. Béla (1060- 1063) építette. Véleményünk szerint nem kizárólag I. Béla nevéhez fűződik a templom építése. Ugyanis Orseolo Péter másodszori elűzése után az új uralkodónak, I. Andrásnak politikai okokból szüksége van Aba Sámuel eszményképére, mint aki felvette a külső hatalommal, Henrikkel a támadóval szemben a harcot. A harc továbbra is fennáll III. Henrikkel, hiszen miként 1041-ben Aba, 1046-ban András kergeti el az országból Pétert. Legitimizációs szempontból Andrásnak szüksége lehetett egy „hős” elődre, aki szintén a német király ellenfele volt, így harcához belpolitikai támogatást nyert. Így a megölt király sírhelyénél egy új templomot emeltek, s a sírhelye kultuszhellyé, zarándok hellyé válhatott. Ekkor jelenik meg és legalább a 14. század első harmadáig erős az Aba- kultusz a területen, utóbbit a Képes Krónika támasztja alá azzal, hogy háromszáz év távlatából is fontosnak véli leírni azt, hogy a szentség jelei mutatkoztak az újratemetésnél. A temetéseket illetően három temetéssel kell számolnunk.  Először 1044 júliusában, amikor megölik, s egy templomban, vagy templom mellé temetik. Második temetése akkor történik, amikor elkészül a debrői templom/altemplom, s áthelyezik a testet. (Véleményünk szerint azért kell áthelyezésről beszélnünk, mert a feldebrői altemplomban található sírmélység a jelenlegi járószinttől számított: kb. 3.2 méter, ami nem a szokásos temetési mélység a koraközépkorban. Mindez azért is fontos, mert felmerülhetne, hogy szakrális okokból az eredeti sír fölé építik a templomot, de a fenti adat ezt is kizárja.)

Harmadik temetése pedig a fentiekben említett Sárra való áthelyezésekor történt, pontosan nem meghatározható időpontban.

Érdekes és furcsa elsőségek köthetők Aba Sámuel nevéhez. Az első választott király és az első, akit megöltek.