Széchenyi Ferenc Emlékérmet kapott Buzás Gergely

Dr. Bognár Katalin (Történeti Fényképtár) és dr. Ritoók Ágnes (Régészeti Tár)  mellett Széchenyi Ferenc Emlékérmet kapott Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Mátyás Király Múzeum igazgatója és az Archeologia főszerkesztője is a Magyar Nemzeti Múzeum karácsonyi ünnepségén. Kovács Olivér nem hivatalos laudációja.

 

 

A kitüntetéseket kísérő köszöntőknek mindig van valamilyen furcsa, a nekrológokat idéző hangulatuk. Pedig egy-egy elismerés nem zár le egy pályát, még csak nem is megálló – többnyire elkerülhetetlen kísérője egy tudományos pályának. Magának a kitüntetettnek nincsen hatása rá, hogy mikor és miért kapja. Így a hivatalos indoklás szövegén túl azon gondolkodtam, hogy én miért adtam volna emlékérmet Gergelynek. A legkézenfekvőbb válasz, hogy azért, mert Visegrádon a főnököm, de esküszöm, nem az évszázad hízelgésére készülök. Szükségem sincs rá, és Gergellyel túl régóta ismerjük hozzá egymást.

Túl régóta? Az ezredforduló táján, vagyis nagyjából negyed évszázada találkoztunk először, kezdődött el a munkakapcsolatunk, amely később barátságba is fordult. Soknak tűnik ennyi év, azonban ekkor Gergely már tíz éve a Magyar Nemzeti Múzeum, azon belül a Mátyás Király Múzeum régésze volt. 1989 óta, harmincöt éve dolgozik első – és feltehetően utolsó – munkahelyén.

Hogy olyan jókat tudtunk és tudunk beszélgetni, javarészt annak köszönhető, hogy az alapműveltségének és érdeklődésének a horizontja messze túlnyúlik egy klasszikus régészén. Nyilván ez részben annak köszönhető, hogy az egyetemen a művészettörténet szakon kezdett, vagyis a régészetet már egy szélesebb perspektívába illeszkedve sajátította el. Döntő hatással volt rá az is, hogy a kilencvenes években több nyári évadot töltött visszajáró kutatóként a franciaországi Mont-Beuvray-n, majd Senlisben is, ahol Cziffra György alapítványa végeztetett feltárásokat. Itt nem csak a nyugat európai tudományos szemlélettel találkozott, de az első virtuális rekonstrukciókkal is. Máig nagy kedvvel keresi fel a helyszíneket – ennek köszönhetően mindenhez mindig van egy analógiája. Hogy látott ilyet Itáliában, Franciaországban, vagy épp Spanyolországban. Nem véletlenül hívják sok helyre konzulensként, vagy éppen baráti alapon, hogy segítsen értelmezni épületmaradványokat.

Fontos fejezete az életének a publikálás. Nem elsősorban a tudományos részére gondolok (bár ez is), hanem az ismeretterjesztésre. Több kötetnyi cikket írt az Archeologiára, és számos könyv szerzője. Legújabb, sorozatnak szánt vállalkozása, A középkori építészet története Magyarországon, amelynek ősszel jelent meg az első kötete és már szorgalmasan dolgozik a következőn. Azt gondolom, hogy ez a sorozat alapolvasmány lehet az elkövetkező generációk számára középkori építészettörténet tekintetében.

Harmincöt éve dolgozik tehát aktív kutatóként Visegrádon, ami még házasságnak is hosszú idő. S ha ez a házasság, akkor talán az almádi monostor feltárása a szerelem, amely szintén nem egy fellángolás, hiszen már egy évtizede tart.

Az elején azt írtam, hogy minden köszöntőt beleng a nekrológok hangulata. Az Emlékéremhez gratulálok tehát, de munkára fel, most már az Archeologiára is kellene írni valamit.

 

 

2024. december 19.