Átfogó képet rajzolt a bencés konferencia

Nagy sikerrel rendezték meg a „Stabilitas Loci Benedictini. Bencések évszázadai a legfrissebb kutatások tükrében” című konferenciát a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban november 25-én.

 

 

Bár a konferencia szervezői már az első percekben elnézést kértek az előadóteremben uralkodó viszonylagos hidegért (hiszen a rezsi elleni küzdelem a Magyar Tudomány Ünnepén sem szünetel), a hőmérséklet senkit sem késztetett távozásra, sőt voltak olyan előadások a nap folyamán, amelyekre szinte még az állóhelyek is „elkeltek”. Maróth Miklós és Balogh Balázs köszöntői után a résztvevők remek összefoglalót kaptak Szovák Kornéltól a bencés monostorokról, valamint azok nyugati mintáiról az Árpád-korban. Az előadás főleg a 11. századi, királyi alapítású monostorokra helyezte a hangsúlyt, kiemelve azoknak a német birodalmi monostorokkal való hasonlóságát a korai magyar királyság államszervezetében. Ezután a bencés téma hangulati megalapozásaként is a bencések újkori identitásképzése, Szent Ányos püspök kultusza, valamint Szent Gellért spiritualitása került három előadásban terítékre (Dénesi Tamás, Barkó Ágoston OSB és Vásárhelyi Anzelm OSB tolmácsolásában), majd a konferencia visszatért a történettudomány világába Romhányi Beatrix előadásával a monostorhálózat és a korai monostori birtokok elemzésével. Előadásából kiderült, hogy a 11. században a magyarországi bencés monostorok mennyiségüket és jelentőségüket tekintve messze kiemelkedtek a közép-kelet–európai térség többi államának monosorhálózatából, valamint, hogy ezen monostorok birtokállománya – egészen az I. Géza által alapított Garamszentbenedekig – szinte kizárólag a Dunántúlra és Nyitra vidékére összpontosult. A tihanyi perjelnapló 19. századi bejegyzéseinek ismertetése (Gyócsi Ádám) után két friss és egy néhány évvel ezelőtti feltárással: a zalavári, az almádi, valamint a zselicszentjakabi monostor kutatási eredményeivel ismerkedhettek meg a résztvevők a régészek: Ritoók Ágnes, Buzás Gergely és Molnár István előadásaiból. Zalaváron a koraújkori homokbánya ugyan nagyrészt elpusztította a középkori monostor maradványait, ám most kiderült, hogy még így is jelentős fal- illetve inkább alapozásmaradványok lelhetőek fel legalábbis a kolostorépület déli részén. Almád 12. századi monostorának az utóbbi években feltárt temploma és kápolnái a gazdag kőfaragvány-leletek mellett az alapító Atyusz nemzetség sírjait rejtették. A feltáró e sírok azonosításának és a megfigyelt temetkezési rend értelmezésének lehetőségeiről beszélt, hangsúlyozva, hogy a felvázolt hipotéziseket a jövőben a csontmaradványok antropológia és archaeogenetikai vizsgálatával lehetne ellenőrizni. Zselicszentjakabon a hallgatóság megismerkedhetett a 11. századi magánmonostor 9. századi előzményével, majd az Árpád-kori templom későbbi átépítési periódusaival is.

 

 

Ebéd után is friss kutatások beszámolói következtek: a 2021-ben végzett feltárás a tihanyi altemplomban, a bakonybéli monostor és Szentkút idei ásatása, majd a tihanyi barátlakások összefoglalója Takács Ágostontól, Nagy Szabolcs Balázstól és Gönczi Vivientől. Tihanyban az ásatások kimutatták, hogy az altemplomban eredetileg három, Árpád-kori, falazott sír volt, egy-egy mindhárom hajóban. Az ismert fehérmárvány keresztes sírkő a déli mellékhajó sírjára illik, így az a hagyománnyal ellentétben aligha lehetett I. András királyé, már csak azért sem, mert I. András sírját, ami az altemplom közepén állt, egy 17. századi forrás vörösmárvány tumbaként írta le. Ez a vörösmárvány síremlék egy vélhetőleg Zsigmond-kori átépítés során készülhetett, amelynek régészeti nyomait szintén sikerült megfigyelni. A kriptába később csak a 17. században és a 18. század elején temetkeztek. Bakonybélen a monostor déli külső udvarában folytak az idén ásatások, de itt az Árpád-korból csak egy temetőrészlet került elő. A későközépkorban a területen több, vélhetőleg gazdasági épület készült, a török időkből pedig egy palánkerődítés részletét is feltárták. A 18. századi újjáépítés során itt is elkezdték egy új épületszárny munkálatait, de ez az alapozás közben félbemaradt. A kutatás legfőbb tanulsága, hogy most már elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az Árpád-kori monostor a mai barokk kolostorépület és templom helyén állhatott. A Szentkúton, amit a helyi hagyomány Szent Gellért egykori remetéskedésnek helyszíneként tart számon, egy valaha sáncárokkal védett szikla tetején egy rejtélyes funkciójú, valószínűleg Árpád-kori eredetű, mesterséges sziklagödröt sikerült feltárni, amit a későközépkorban egy épület, valószínűleg egy kápolna bontási törmelékével töltöttek be. A két előző helyszínnel szemben a tihanyi barátlakásoknál a közelmúltban nem folytak régészeti kutatások, az előadó a korábbi ásatások eredményeit foglalta össze, abban a reményben, hogy a jövőben lehetőség lesz újabb ásatásra is, amely talán tisztázhatja a több barlangból álló egykori Szent Miklós perjelség kiterjedését. Ezt azonban az erősen omladékos, életveszélyes helyszín igencsak megnehezíti.  Eredetileg ebbe a blokkba szerepelt volna, de végül a konferencia végére csúszott Takács Imre előadása, aki a pannonhalmi monostor több évtizednyi régészeti kutatásainak eredményeit és mulasztásait sorolta el, saját hipotéziseit és kérdéseit is megfogalmazva ez ügyben.

 

 

A konferencia utolsó harmadában a segédtudományoké, a geológiáé, az embertané, az archeogenetikáé, a radiokarbon-vizsgálatoké és a térinformatikáé volt a főszerep Katona Lajos, Mende Balázs Gusztáv, Major István, Szécsényi Nagy Anna, valamint Belényesy Károly előadásaiban. Ebben a blokkban elsősorban a tihanyi királykripta kutatásának legújabb eredményeit ismertették a kutatók. A beszámolókból kiderült, hogy a kriptában a koraújkori csontmaradványok mellett olyan csontok is előkerültek, amelyek kétségkívül az Árpád-korban, konkrétan az 1030–1220 közötti időszakban elhunyt 1-3 személytől származnak. Bár a fellelt DNS részletek sajnos nagyon töredékesek, ám a halott vagy halottak neme így is biztosan megállapítható belőlük. Az egyik csontmaradvány vizsgálata még folyamatban van, de a többi bizonyosan férfitól, illetve férfiaktól származik. Ezek alapján ma már elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy e csontok I. András családjának tagjaitól, elsősorban magától a királytól és fiától, Dávid hercegtől származhatnak, bár az egyes csontok konkrét személyekhez való kapcsolására egyelőre nincs lehetőség.

Az összesen tizennyolc előadás roppant sokszínű képet vázolt fel a bencésekről, akik a keresztény magyar királyság első négy évszázadában az ország meghatározó szerzetesrendje voltak. A régészeti feltárások az utóbbi években sok eredménnyel gazdagították a tudásunkat, s mint a konferencián kiderült, a jövő is tartogat reményteljes kutatásokat.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér