Az új hatalom: az egyetem

Ha a középkori társadalom nem is volt klasszikusan tudásközpontú, az egyetemek szabadságát az egyház és a világi hatalom is őrizte.

 

 

A "sötét középkort" a közvélekedés a feudalizmussal, a tekintélyelvűséggel, a merev hierarchiával és az önkénnyel azonosítja. Tagadhatatlan, hogy ennek a hiedelemnek van némi alapja. A római birodalom írott törvényekbe foglalt jogrendszerével, demokratikus intézményeivel még akkor is rendezettebb világnak tűnt, ha a hatalmasok legtöbbször ott is lábbal tiporták a jogot és a demokrácia sokszor csak máz volt az önkény arcán. A népvándorlás korának viharaiban még ez is majdnem teljesen elenyészett. Egyetlen intézmény élte csak túl az antik világ pusztulását: a keresztény egyház, amely tovább őrizte a római jog és demokrácia elveit. Az egyháznak meg volt hozzá a tekintélye, hogy Európa új uraival, a babonás barbárokkal elfogadtassa legalább saját immunitását. Így az egyházon belül továbbélhettek – ráadásul idealizált, a római gyakorlatnál akár tisztább formában is – a jog és szabadság ókori eszméi. Így vált a középkor egyetlen demokratikus berendezkedésű intézményévé az egyház. Ez volt az egyetlen társadalmi rend, ahová csak és kizárólag önkéntes elhatározással lehetett belépni. Ez volt az egyetlen globális közösség, amelynek tagjai a római jogon alapuló írott jogszabályrendszer – az úgynevezett kánonjog – szerint éltek, amely rangtól és földrajzi helytől függetlenül mindegyikükre érvényes volt. Egyedül az egyházat vezették választott tisztviselők, akiket azok a közösségek választottak ki saját tagjaik közül, akiknek e választással az irányítója lett. E vezetőket ugyan teljes élethosszra választottak, de ez a középkori viszonyok között ez nem jelentett túl hosszú időt, főleg mert amíg valaki olyan tekintélyre tett szert tudásával, vezetői képességeivel, hogy egy választáson győztes lehetett, már általában idős embernek számított.

Az elméleti működés tehát demokratikus volt, azonban a világi hatalom gyakorta avatkozott be az elvileg tiszta rendszerbe. Sorozatosan megpróbálták  – általában sikeresen –befolyásolni az egyházat egy-egy plébános, apát, prépost, püspök vagy pápa választásánál, az azonban mégsem merült fel az uralkodók részéről, hogy magát a rendszert megpróbálják megváltoztatni, mert tisztában voltak vele, hogy ezzel az egyház tekintélyét rombolnák le, ez pedig alapjaiban forgatná fel a világukat. 

 

 

 

Az egyház saját eszméinek és jogainak fennmaradásáról csakis egyetlen módon gondoskodhatott: az oktatással. Az iskola ezért volt létkérdés a középkori egyház számára. Az iskola egyik legfőbb feladatának azt tekintették, hogy továbbadja az egyház leendő tagjainak és vezetőinek az egyház értékeit, amelyeknek csak egy része volt – még ha a fontosabb része is – a keresztény tanítás, a másik része azonban a jog és demokrácia antik öröksége. Ennek köszönhető, hogy a középkor legfelső szintű iskoláiban, ahol az egyházi elit tanult, a szabadság, a demokrácia, a jog és a tudás uralkodott. Ezek az intézmények voltak a studium generale-k vagy ahogy manapság nevezzük őket: az egyetemek. Az egyetemek tekintélye megingathatatlan volt, a legfőbb világi és egyházi hatalmak abszolút védelmét és támogatását élvezték. Függetlenségüket a feudális korszak szereplői tiszteletben tartották, hiszen csak addig tölthették be feladatkörüket, amíg szabadon, a hatalom befolyásától mentesen űzhették tevékenységüket. Az általuk felnevelt diákok az egyetemről kikerülve jobbára maguk is a hatalom részeseivé váltak, így megvolt rá a lehetőségük, hogy megvédjék, sőt gyarapítsák egykori egyetemeik szabadságát. 

„A tudomány jobbá teszi a világot, az alattvalókat pedig engedelmessé teszi Istennel és az ő szolgájával, a császárral szemben”. Ez a mondat az Authentica Habitából (Törvény az akadémiai szabadságról) című oklevélből származik, amelyet Barbarossa Frigyes adott ki 1155-ben, Bologna közelében, útban római koronázása felé. A jogtudósok és diákok delegációja azért kért kihallgatást a császártól, hogy az biztosítsa számukra a jogot a tanításhoz és a tanuláshoz, s hogy ezen szándékukban senki se hátráltathassa, tarthassa fenn őket. Frigyes szabad mozgást biztosított a római jog professzorainak és diákjainak, az ezt akadályozókra pedig szankciókat (például hivatalvesztés lehetősége) szabott ki. A dokumentumot az első diákbarát, egyetemalapítást ösztönző törvényként tartják számon, amely a 12. században még élő retorziós joggal szemben (vagyis hogy mindenki felelős volt a vele egy helyről származók vétségeiért, például adósságáért) a kultúra, tudomány szabad térbeli áramlása mellett foglalt állást.

Bolognában az oktatás úgy indult, hogy néhány nagy hírű tanár letelepedett a városban és tanítványokat fogadott. Ennek előzményei még a 11. századba nyúlnak vissza. Az alapítást is 1088-ra tette a közvélekedés, ez a dátum azonban csak azért született meg a 19. században, hogy 1888-ban az alapítás 800. évfordulóját ünnepelhessék a király jelenlétében, megmutatva az olasz kultúra korai gyökereit. A 12. századra már nagy hírű bolognai jogi iskolákat az egymással szemben ellenséges császár és pápa egyaránt pártfogásába vette. Frigyes törvénye (amely egyébként a Justinianus-kori rendelkezés szellemét elevenítette fel) nem volt hosszú életű, hamar háttérbe szorította a Lombard ligával folytatott hosszú háborúskodás. Azonban a későbbi pápa, III. Sándor (1159-től) már korábban jó kapcsolatot tartott fenn iskolákkal, így a bolognai professzorokkal is, majd később eltöröltette azt a gyakorlatot, hogy tanítani csak cenzus (icentia docendi) megfizetése fejében lehessen. Hasonlóképp kiállt amellett is, hogy a diákoknak ne kelljen ösztöndíjat fizetniük, hiszen a tudás isten ajándéka. Feltehetően ezekben az években kezdett valódi egyetemként működni a bolognai jogi oktatás. Az universitast, vagyis a diákok önkormányzati szerveit a városban csak a 13. században említik először. Bologna jellegzetessége, hogy a diákönkormányzat lett az egyetem irányítója, s a tanárokat is ez alkalmazta, tanrendjüket is ellenőrizte, a diákrektoroknak a professzorok is engedelmességgel tartoztak. A fontos kereskedő- és zarándokutak csomópontjában fekvő város is felismerte az egyetemi oktatásban rejlő lehetőségeket, hiszen a mind híresebb iskolába neves tanárok érkeztek, akik vonzották a diákokat. Így gazdasági értelemben is Bologna javát szolgálta az egyetem. A külföldi diákok nagyobb számban 1180-90 táján jelentek meg először. A diákoknak a városi polgárokkal kialakult konfliktusai később oda vezettek, hogy 1222-ben a diákok és a tanárok egy része Padovába költözött át, ahol új egyetemet alapítottak. 1224-ben megismétlődött az eset, de akkor a kiköltözők célpontja Nápoly volt. Megindult az egyetemek szaporodása.

 

 

Hivatalosan egyetemek Európában csak a 12-13. századtól szerveződtek, vagy alapították meg azokat, azonban a 8-9. századtól a székesegyházi-, illetve káptalani iskolák már az antik tudás továbbörökítésén fáradoztak. A görög szerzők többnyire bizánci, vagy arab közvetítéssel maradtak fenn és kerültek be a kontinens felélénkülő intellektuális vérkeringésébe, gyakran átdolgozott formában, összegzésként. A korszakot azonban mégsem tekinthetjük pusztán a másolás korának, hiszen a későbbi szemlélődő szerzetesi életforma egyik alappillére volt a rend keresése a világban, így több jelentős összegző mű is született. Másrészt mivel a lemásolt eredeti művek többsége nem maradt fenn, feltehető, hogy a másolók-összegzők egy része saját gondolataival, következtetéseivel is gazdagította az antik műveket.

A Nagy Károly-kori Karoling-reneszánszot kis visszaesés, majd az évezred végén az Ottók korának fellendülése követte. Szinte már a gótika miszticizmusát előlegezte meg az ezredforduló pezsgése a harcos térítő papokkal és tanítványaikkal, akik későbbi mártír szentként, vagy nagy hatású, gyakorta alapító püspökként vonultak be a történelem lapjaira. Az ilyen alkalmi társaságok természetesen nem tekinthetők valódi iskolának, ám kétségkívül hozzájárultak a későbbiekben az egyházi- és világi-, konkrétabban a pápai- és a császári hatalom újraértelmezéséhez.

A 10. század végétől az intellektuális elit képzésére mind nagyobb szükség volt Európa-szerte. A kanonoki iskolák többnyire csak a saját utánpótlásukat nevelték ki, ám a szerveződő udvarok, a megélénkülő gazdaság ennél jóval több „értelmiségi állást” kínált és követelt meg.

Az egyetemek csíráinak létrejöttében fontos szerepet játszott a földrajzi helyzet, mint például Bologna esetében. Előnyben voltak azok a városok, amelyek fontos utak mentén, azok kereszteződésében feküdtek. Szintén hatással volt az uralkodói központok közelsége, bár például Rómában csak viszonylag későn került sor alapításra – ennek az is oka lehetett, hogy a házon belüli képzés hosszú időn át elegendőnek bizonyult.

A középkori Európa legnagyobb városában, a francia királyság központjában, Párizsban szintén már a 11. században megindult a magán- és egyházi iskolák szaporodása. A legtekintélyesebb közülük a Notre Dame székesegyház iskolája volt. Itt Bolognától eltérően nem a diákok, hanem a tanárok alakítottak universitást. Itt is voltak konfliktusok a diákok és városi polgárok között, amire válaszként 1200-ban Fülöp Ágost király az egyetem mellé állt, és tagjait az egyházi hatóságok védelme alá helyezte.

A jogi immunitás azonban csak az egyik eleme volt a szabadságnak. Ahhoz, hogy az egyetemek hatékonyan működhessenek, szükség volt arra is, hogy ne csak a vagyonos fiatalok tanulhassanak, hanem a szegény, de tehetséges ifjak is megszerezhessék a vágyott tudást. Ezt a kollégiumok rendszere tette lehetővé. Egyházi és világi hatalmasságok, gazdag polgárok és meggazdagodott, egyetemet végzett egykori diákok egyaránt alapítottak kollégiumokat, amelyek szegény diákok számára szállást és ellátást, valamint tanulási lehetőséget biztosítottak. A kollégiumoknak az egyetemen belül saját önkormányzatuk volt, épületekkel, könyvtárral, jövedelmekkel rendelkeztek. Valójában a kollégiumok voltak az egyetemek ténylegesen látható részei.

 

 

 

A pápák vélhetően azért sem alapítottak székhelyükön viszonylag sokáig egyetemet, mert rájöttek az oktatási intézmények egyik nagy előnyére: arra, hogy független szereplőként külső támogatóként léphetnek fel az oldalukon. Valószínűleg hasonló megfontolás vezette a világi uralkodókat is, akik többnyire nem igyekeztek saját hierarchikus rendszerükbe integrálni az egyetemeket. Az egyetemek bár alapvetően az egyházi elit képzésére szolgáltak, de az új gondolatok, eszmei áramlatok is innen indultak ki. Ugyan ezek nem okvetlenül harmonizáltak a mindenkori hatalom centralizáló törekvéseivel, többnyire az uralkodó mellé álltak (saját érdekükben is) a feudális urakkal szemben. S bár az egyetemek többségének meggyűlt a baja a helyi városi polgársággal, többnyire a diákok fegyelmezhetetlensége miatt, a gazdaság felélénkítésével, a fogyasztásukkal kompenzálták a kényelmetlenséget. Ráadásul minél híresebb volt egy-egy intézmény, annál több külföldi diákra számíthatott. Az egyetemek között így verseny folyt, amelynek részeként új, népszerű, máshol nem létező szakokat is indítottak.

Az első nagy, 13. századi középkori egyetemalapítási hullám a középkori európai civilizáció virágkorában söpört végig a kontinens nyugati felén. Az évszázadot a nyugati szkizma, vagyis a pápák és ellenpápák kora, majd 1309-től az avignoni pápák csaknem hét évtizedes korszaka követte. Az egyházszakadásnak csak 1417-ben lett vége. Az egységes középkori kereszténység szempontjából törést jelentett ez az évszázad: ekkor sújtotta Európát a történelme arányaiban legnagyobb járványa is a 14. század derekán, s kitört a százéves háború.

A 13. században még csak nyugaton jöttek létre egyetemek. A korszak közép- és észak-európai országai nem is rendelkeztek olyan gazdag nagyvárosokkal és fejlett egyházi társadalommal, ami megteremthette és fenntarthatta volna a diákok és tanárok önszerveződő univerzitásait, amely akár szellemileg, akár anyagilag képes lett volna működtetni ezeket az új egyetemeket. Egyaránt hiányzott a fizetőképes kereslet és az áldozatkészség. A 14. századra azonban az uralkodók már a kontinens peremén is megtanulták, hogy az egyetemeken képzett értelmiség nélkül nem tudják hatékonyan kormányozni országaikat. Szilárd jog nélkül nem működhet stabil kormányzat. Ám a távoli nyugati egyetemekre már csak anyagi okokból is csak kevés közép- vagy észak-európai klerikus tudott eljutni, így hatékonyabbnak tűnt, ha a királyok inkább a tanárokat csábítják országaikba, és helyben alapítanak egyetemeket a hazai diákság számára. 

Az egyetemalapítás ötlete mégis gyakran nem magától a királytól származott, hanem egy-egy egyetemet végzett tudós és befolyásos főpapot találunk a háttérben, akinek halálával viszont az uralkodók akár el is veszthették érdeklődésüket a projekt iránt. Nagy Lajos 1367-es pécsi egyetemalapítása mögött Koppenbachi Vilmos pécsi püspök, Mátyás 1465-ös pozsonyi alapítása mögött pedig Vitéz János esztergomi érsek állt. Ritka volt az olyan művelt uralkodó mint Luxemburgi Zsigmond, aki Óbudán próbálkozott egyetemalapítással, utódai már nem is fordítottak gondot a fenntartására. 

Míg térségbeli vetélytársai, Ausztria, Csehország és Lengyelország, némi hezitálás után ugyan, de végül is vállalták a studium generale-k fenntartását, a középkori Magyarországon soha sem tudott igazán gyökeret verni a jog, a demokrácia és a szabadság legfőbb letéteményese, az egyetem.