Bény: kakukktojás a földvárak között

Ha tojás, annak bizony hatalmas: a legkülső, harmadik sánc által határolt összterületébe majd' egy tucat 11. századi „klasszikus” ispáni vár férne bele. Bár kutatás volt az elmúlt években a helyszínen, a tudományos eredmények inkább növelték a kérdések számát.

Bény a Garam nyugati (jobb) partján fekszik Esztergomtól északra, kevesebb mint húsz kilométernyire. Ugyan az egykori földvár területét napjainkban a falu, illetve annak mezőgazdasági területei foglalják el, a hármas sáncrendszer még mindig felismerhető: természetesen a belső vonal már meglehetősen megkopott, ám a legkülső sánc több szakasza is jó tíz méter magasan áll – a leginkább megkímélt részen kis Mária-kegyhely és kápolna is található, előbbi a sánc belsejébe, utóbbi az azt kívülről határoló árokba építve. A sáncok a Garamra támaszkodnak (kelet felől a folyó és a meredeken leeső partfal volt a védelmi vonal) legbelső által határolt terület pedig hozzávetőlegesen egy klasszikus ispáni földvárral megegyező nagyságú. Vélhetően ez – is – volt az oka annak, hogy a morfológiailag egyébként páratlan alkotást „rutinból” honfoglalás utáninak datálta a tudomány – már ha említette, mert Bény érthetetlenül alulkutatottnak és -dokumentáltnak találhatjuk.
A bényi sáncokkal kapcsolatban a kiváló régész, Bóna István vetett fel elméletet. Ez a földvár  ugyanis szerinte – bár a nevét nem említik – a Képes Krónikában is szerepel, István herceg (a későbbi Szent István király) és Koppány harcának leírásakor: „Szent István király azonban összehívta embereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt, Hontot és Pázmányt; az egész sereg fejedelmévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette meg.”

Az elmélet tagadhatatlanul imponáló: így Bény Esztergomnak lett volna valamiféle külső katonai támaszpontja, ami elvileg logikus is, hiszen a 10-11. század fordulóján még minden bizonnyal a könnyűlovas harcmodor volt a jellemző (a német vitézek és kíséretük a nehézlovas elitcsapatot alkották), márpedig csupán ezer Géza, majd István szolgálatában álló harcos esetén is hat-tizenkétezer ló ellátásáról kellett egyszerre gondoskodni. Ez persze hatalmas legelőterületet igényelt, amire valóban alkalmas a Bény körzetében található térség. Az elmélet ugyanakkor arra nem ad magyarázatot, hogy Bény miért nem lett a 11. században ispáni vár – annyira nem, hogy valószínűleg ekkor már egyáltalán nem használták semmire a sáncrendszert, egy időre el is hagyták, bár a belső magban hamarosan falu létesült (a Krónika szerint a területet Hont fia, Byn kapta meg, innen a név).
Néhány évvel ezelőtt azonban szlovák-német együttműködésben kutatást végeztek a középső sáncon, s annak eredményei alaposan összekuszálták azt, amit addig Bényről tudni vélhettünk. Mint kiderült, nincs faszerkezet a földsáncok alatt, vagyis ezek a földfalak nem a 10-11. századi magyar földvárépítészet hagyományai szerint épültek. Ráadásul a sánc talpába vágva temetkezéseket találtak, amelyek a 8. századra voltak keltezhetők. Avar alkotás lenne tehát?
A sírok datálása érdekes eszmefuttatásra ad alapot (ne feledjük, az államalapítás előtti időszak ma gyakran tényként hangoztatott állításainak többsége is a fantázia terméke, legfeljebb annyiszor hallottuk már, hogy hipotézis voltukról elfeledkezünk). Nagy Károly frank uralkodó (a császárrá koronázásra csak három évvel később került sor) avarok ellen indított hadjáratának leírása során olvashatjuk, hogy a csapatai végül elfoglalták a kagán várát, ahol temérdek kincset zsákmányoltak. Bár az „avargyűrűkről” sokat beszélünk, egyet sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani, Bény pedig a hajdani római limesút – mint később is használható katonai felvonulási útvonal – tőszomszédságában fekszik.

Sajnos az avar eredet – bármilyen jól hangzik is – nem több puszta teóriánál. Kutatások csak a középső sánc területén folytak, a belső és a külső esetében nem. Így azt sem zárhatjuk ki, hogy nem egyidősek a védelmi vonalak. Szintén elmaradt az alapos feltárás a belső sánc területén, ahol ma Bény két leglátványosabb és legértékesebb épített emléke, a 13. századi egykori szerzetesi templom, tőle néhány tucat méterre pedig a vele vélhetően egykorú, egykor plébániatemplomként szolgáló rotunda áll. Az együttest jelenleg beépítetlen térség veszi körül, ám a dimbes-dombos felszín (különösen a terület déli részén) falmaradványok létéről árulkodik (persze ezek egy része nyilván újkori). Itt sem volt szisztematikus kutatás, holott talán már az egyre erodálódó partfal szórványos leletanyagának összegyűjtése és értékelése is adalékokkal szolgálhatna a bényi sáncok – és az általuk ölelt objektumok – történetéről.