Több mint negyven éve a pártközpont nyomására lebontották az érdi Kakukk-hegyen álló kastélyt, a középkori részleteket vélhetően még bőséggel őrző hátsó traktusával együtt. De hogy jön ehhez a Kárpátok géniusza?

Az ember először csak szitkozódik egyet, milyen példátlan barbárság esett meg Érden 1971-ben. Pedig korántsem az: barbárság, de nem példátlan, sőt. A magyar műemlékvédelem történetéből többnyire csak a győztes csatákat szoktuk idézni – különösen a legendás 60-as, 70-es évek kapcsán, azok voltak ám a szép idők –, a veszteségről, a szinte végtelen lojalitásról az éppen regnáló hatalom iránt hallgatunk. Ami elveszett, az elveszett, jó esetben örökre, nyom nélkül, legalább semmi nem idézi a hiányát. Mást is elbontottak Érd-Ófaluban: a hajdani, fél évszázada még a szemtanúk szerint tetten érhető barokk hangulatnak sincs nyoma, ahogyan a „Termál” építése előtt eltüntették a romos barokk magtárat is, ami talán a hajdani török karavánszeráj épületének maradványa volt. Volt, nincs.
 
A kastély azonban ennél makacsabb: bár a felszínen alig van nyoma, megmaradt a gótikus pince. Kicsit olyan ez, mint egy exhumálás: a vizsgálatokkal egész jól kimutatható nem csak az, hogy az illető mibe halt bele, de az is, ha rossz terápiát alkalmazott az orvos. Vagy épp hátat fordított a betegnek és hagyta kimúlni, mint a műemlékvédelem a kastélyt.
 
Egy orvos ismerősöm mondta egyszer, hogy egy tisztességes vidéki körorvost mindig átjár a rossz érzés a falu temetője tájékán, mert pontosan tudja, melyik betegénél mit rontott el a gyógykezelés során, vagyis az ő keze is benne van abban, hogy éppen akkor és úgy haltak meg, ahogy. A lelkiismeretes körorvos kényelmetlenül érzi hát magát, amikor elhalad a „Feltámadunk” felirat alatt, mert eszébe jutnak a Jóska bácsik és a Mari nénik, a rossz diagnózisok és az abból következő rossz terápiák. A beteg rettegő tekintete, ami rajta csüggött, miközben ő rossz gyógyszert írt fel neki.
 
Lehetne virtuális temetőjük az elvesztett történelmi épületeknek is. Igaz, Feltámadunk felirat nélkül, hiszen Velencei Karta is van a világon.
 
Kérdés (költői), elfogna-e bárkit a rossz érzés, ha emellett a virtuális temető mellett sétálna. Azt sem tudjuk, mekkora valójában. Műemléki topográfia híján még az „élőkről” is csak sejtéseink lehetnek, nemhogy a „holtakról”. Azt tudjuk csak, hogy ilyen halottunk van elég. A magát európainak, kimondva, kimondatlanul civilizáltabbnak tartó magyar értelmiség felháborodott, amikor Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár és román elnök falurombolásba kezdett Erdélyben. Elveszett ugyan néhány település, Bözödújfalu katolikus temploma tornyának csonkja még ma is szomorú mementó, ám a rombolás (legalábbis a politikai indíttatású), többnyire szólam maradt.
 
Mi valóban civilizáltabbak voltunk: elég végigautózni néhány tucat falun Magyarországon, hogy lássuk, odaát a géniusz csak beszélt a rombolásról, mi viszont megtettük. Nyilván az eltérő gazdasági lehetőségek is befolyásolták a falvak sorsát, de Erdélyben, Romániában maradtak meg történelmi települések, míg nekünk csak szórványaink vannak, meg néhány együttes, többnyire a skanzenesedés útjára csúszva. A nagy tömeg eltűnt kézen-közön. Itt csíptünk le, ott csíptünk le, aztán nem maradt.
 
A virtuális temetőnkbe persze nem csak a népi építészet nagyja került. S temetünk ma is csöndben, ipari emlékeket, ilyen-olyan épületeket, védett, ám gazda nélkül pusztuló lakóépületeket, kúriákat a 18-19. századból. A kor nem akadály: akár reneszánszat is, mint az a győri erőd kálváriája bizonyítja. Igaz, utóbbi talán visszatántorog a sír széléről, de nonszensz, hogy egyáltalán oda kerülhetett.
 
Ismeretlen holtak és ismeretlen élők. Mit védünk egyáltalán, ha az utóbbiakat sem ismerjük? Legfeljebb az épp szem előtt lévőt, azt, amire ráirányul a közfigyelem. Akár közvetlenül mellette úgy süppedhet a múltba egy épített emlék, hogy mit sem tudunk róla. Persze ha nem tudjuk, nem fáj, de erre a filozófiára még lecsúszó személyes egzisztenciát sem lehet építeni, nemhogy örökségvédelmet, ami részben nyilván valamiféle történelmi önismeret, reális nemzeti öntudat kialakulását, megerősödését szolgálná. Hagyjuk a követ, a téglát, vagyis a tényt pusztulni, miközben a történelmünk, legalábbis a nagy tömegek által érzékelt történelem az irracionalitás ködébe, vagy a teljes érdektelenségbe vész. Az utóbbi talán rosszabb is, hiszen míg a tévképzet esetleg befolyásolható, hiszen megvan az érdeklődés, ám a közöny halálos. Ezt a közönyt kell majd a jövőben egy valóban jól strukturált, működőképes, hatékony intézményes műemlékvédelemnek áttörnie – vagy éppen az áttörés a feltétele, hogy kiszabaduljunk a mostani, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága korszakát idéző helyzetből (bár az némiképp biztatóbb időszak volt, már csak a Bizottság tagjai miatt is).
 
Mert érdemi változás csak akkor lesz, ha a szakmán, a civil csoportokon kívül ez fontossá és érdekessé válik a társadalom egy nagyobb szelete számára is. Ha majd Érd-Ófaluban a közértben beszédtéma lesz a Kakukk-hegyi rom, ha lesz egy befektető, aki „üzletet” lát benne – akkor talán a kastély történetének is lehet újabb fejezete. Addig viszont marad a megélhetési műemlékvédelem, egymás ellen fordult szakmákkal, szakmákon belüli acsarkodásokkal, külső kényszenek kitett, s azokat a megélhetés érdekében kiszolgáló napi döntésekkel.
 
A temetőben pedig tovább szaporodnak a gyakran névtelen sírok.

(A cikket kísérő képsor a Vas megyei Simaság barokk kúriájának 2009-ben történt lebontását örökíti meg. Az épületet megmagyarázhatatlan okból nem védték le, a polgármesternek pedig saját bevallása szerint nem szólt senki, hogy jelentős építészettörténeti értékről van szó. Gondos ember lévén fényképezőgépével maga örökítette meg a bontás fázisait, a felvételeket pedig később a műemlékem.hu magazin rendelkezésére bocsátotta. Vonneguttal szólva: So it goes, azaz így megy ez.)