Boruzs Katalin: Egy eltűnt kolostor kutatása

Pécstől vagy 40 kilométerre északkeletre, Máza község határában található az Árpád-kori, nemesi alapítású koromszói templom és kolostor, amelynek feltárása immár 10 éve folyik kisebb-nagyobb megszakításokkal a földterület jelenlegi tulajdonosának jóvoltából. Boruzs Katalin írása.

 

 

A területre vonatkozó, legkorábbi írott forrás 1235-re keltezett, de valójában az 1250-es évekből származhat az oklevélben említett személyek alapján. Megemlítik a „koromszói nemesek monostorának földeit” is mint a pécsi püspöknek adományozott birtok egyik szomszédját. Ez azt jelenti, hogy a tatárjárás utáni időszakban már állt a kolostor. A területet a XIII. században a Csák nemzetség egyik ága birtokolta – ők a koromszói nemesek -, akiknek ügyes-bajos dolgait a XIII. századtól a XVI. század első negyedéig oklevelekben is jól követhetjük. A kolostor rendi hovatartozását illetően az egyetlen támpontot az 1330-as évekből származó pápai tizedjegyzékek nyújtják. Itt a kolostor elöljáróját apátnak nevezik, ami bencés vagy cisztercita rendre utal. A nemesi alapítás miatt Koromszón bencés monostor lehetett.

A lelőhelyet a szántóföldön nemcsak enyhén kiemelkedő dombja, hanem a felszínt borító kődarabok, téglatöredékek, habarcsrögök is jelzik. A XIX. század eleji leírások még várként vagy kolostorként említették az itt lévő, bokrokkal benőtt romokat, melyeknek kőanyagát a lakosság építkezésekhez hordta el. A XIX. század végén felmenő falak már nem, csak törmelék fogadta azt az erre járót, aki később Wosinsky Mórt, a neves régészt arról tájékoztatta, hogy a felszínen látható nyomok alapján a lelőhely nagysága mintegy 53x35 lépés. Az 1990-es években terepbejárásokon tett megfigyelések hitelesítésére Patton Gábor 2003-ban 4 kutatóárkot nyitott a rommezőn, majd ezt követően 2005-ben Fatsar Kristóf végzett talajradaros felmérést. Ezek eredményeit felhasználva 2007-ben Patton Gábor és Kikindai András a templom és kolostor találkozásánál kezdte meg a kutatást. Az azóta eltelt években – Patton Gábor és jelen sorok írójának vezetésével - 5x5 m-es szelvényháló kitűzésével folyik a lelőhely szisztematikus feltárása.

 

 

A templomból jelenleg a nyugati-délnyugati rész ismert. Itt teljes mélységükig kiszedett, törmelékkel visszatöltött 120-140 cm széles alapozási árkokat találtunk. A főhajó nyugati főfalával párhuzamosan, attól keletre 5 m-re egy hasonló szélességű falszakasz került elő, ami osztófal vagy egy korábbi periódus zárófala lehetett. A főhajóba a XIV-XV. század folyamán temetkeztek, az egyik sír ásásakor egy habarcsos, köves pilléralapozást is részben elbontottak. A napvilágra került koporsós sírokból Zsigmond király parvusa, gyöngyös-rugós párta, párizsi kapcsok, bronz gombok és szívsorral díszített préselt övcsat került elő. A déli mellékhajó területén több periódus nyomait is megtaláltuk. Legkorábbra tehető az a löszös altalajba vájt pince, amely a templom és kolostor részben megrogyott falainak találkozása alatt került elő. Megközelítőleg É-D-i irányú, 120-140 cm szélességű és 9 m hosszú lehetett, a tömedékeléséből építési törmeléken kívül néhány darab Árpád-kori kerámia is előkerült. Talán a fal megrogyásakor tölthették fel az üreget a barátok. Ezen kívül egy teljesen és egy részben visszabontott falszakasz is előkerült. Ezek alapozási mélysége azonos volt, de szélességük eltérő, 70 és 90 cm között váltakozott. Ez utóbbi, szélesebb falszakasz alapozási árkából egy habarcsröghöz tapadva III. Béla (1172-1196) dénárja került elő. Ez a három objektum egy korábbi épülethez tartozott, talán épp a kolostort megelőző nemesi udvarházhoz. A későbbiekben a visszabontott fal felett téglákkal falazott sírgödröket alakítottak ki. Az idei feltárás során derült ki, hogy a templom szentélyének is legalább két építési periódusa volt. Először egy félköríves vagy patkó alakú szentély készült, amelynek falait megköpenyezve kívülről szögletes szentélyzáródást alakítottak ki. Az ásatás során a szentély körül előkerült kisebb-nagyobb falszakaszok illetve alapozási árkok értelmezéséhez még további kutatás szükséges. A szentélytől keletre a templomhoz tartozó temető helyezkedett el. Használatának idejére az egyedüli támpontot egyelőre egy S-végű hajkarikás sír adja. Az itt előkerült hajkarika változatnak a XII-XIII. században volt általános a használata.

 

 

A templomtól délre emelkedett a kolostor. A kb. 17x17 m-es udvart övező épületszárnyak falait nem alapozták olyan mélyre, mint a templomét. A kb. 100 cm széles, patakkövekből készült falalapozások 2-3 kősor magasságig maradtak meg. A nyugati szárnyon egy mindössze 60 cm széles falakkal határolt, 2 nagyobb és egy kis helységből álló épületrészt később építettek hozzá a kolostorhoz. A termekben és az udvaron több helyen megtaláltuk a téglapadló maradványait. Az udvar délkeleti sarkában ugyancsak téglából készített csatorna került elő, amely a terepviszonyokat követve, délkelet felé lejt és áthúzódik a kolostor fala alatt is, így feltehetőleg az udvaron összegyűlt esővizet vezethette az épületen kívülre. A kolostor templomhoz legközelebbi helységéből került elő egy a XIII. század második felében gyakori, a franciaországi Limoges-ban készült, zománcozott bronz figura. Eredetileg ládikát vagy keresztet díszíthetett. Ugyanennek a teremnek a sarkában egy szárnyascsontokat rejtő, fejjel lefelé fordított fazekat is találtunk. A helységek funkcióit egyelőre nem tudjuk minden esetben pontosan meghatározni, de feltehető, hogy a déli szárnyon helyezkedett el a konyha. Itt egy téglával kirakott kemencealapozás került elő, a helység leletanyagában főzőedények mellett kések, fenőkövek bukkantak elő nagyobb számban. A helységen kívüli szemétgödörből és környezetéből nagy mennyiségű, XIII-XV. századi kerámiatöredék és étkezési hulladékból származó állatcsont mellett többek között két szlavón báni dénár (XIII. sz. második fele) is előkerült. A területről származó fém- és üvegolvadékok, egy veretlen éremlapka és több, díszített csonttárgy arra is utalhat, hogy a kolostorban többféle ipari tevékenységgel is foglalkozhattak.

 

 

Eddigi ismereteinket összefoglalva elmondható, hogy a területről napvilágra került legkorábbi régészeti emlékek (III. Béla érmei, S-végű hajkarika, egy vas sarkantyú) a XII. század végére datálhatók. A kolostor léte írott források alapján a XIII. század közepétől bizonyítható. A mindennapi élet kellékei (a konyhai edények, kések és egyéb használati tárgyak) mellett a sírokból előkerült viseleti kiegészítők arra engednek következtetni, hogy a XIII-XV. század során biztosan használták a templomot és a kolostorban is élénk élet folyt. Valamikor a XVI. század folyamán következett be az a változás, ami a kolostor elhagyását eredményezte. Ésszerű lenne a törökök megjelenéséhez és a környékbeli harcokhoz kötni, ami alatt Koromszó falu is elnéptelenedett, de erre konkrét régészeti bizonyítékot egyelőre még nem találtunk.

Remélhetőleg a jövőben is folytatódó régészeti és történeti kutatások során mind több olyan információ lát majd napvilágot, amelyek alapján részletesen felvázolható a kolostor és templom épületegyüttesének története és egykori lakóinak mindennapi élete.