Jöttek a mínuszok, jöttek a tatárok

Hubert Horace Lamb brit klimatológus 1965-ben publikálta először a Medieval Warm Epoch kifejezést, amelyet azóta többen értelmeztek és átértelmeztek, új neveket is kapott, azonban létét egységesen elfogadta a tudomány. Ez azt a 800 és 1300, szűkített értelemben 1000 és 1200 közti időszakot jelenti, amely során Európában és a Föld több más pontján is kimutathatóan magasabb volt az átlaghőmérséklet (igaz, más helyeken éppen a hőmérséklet csökkenése volt tapasztalható). Nem kell klímafétisisztának lenni ahhoz, hogy belássuk: ez az éghajlatváltozás nyilvánvalóan kedvezett, katalizátora volt a középkori európai civilizációs felfutásnak, hiszen egybeesett a modernizálódó eszközhasználattal, az akkori technikai forradalommal. A szerencsés együttes hatásoknak hála, az általánosan elfogadott demográfiai becslések szerint a 9. század eleji 45 milliós európai népesség a 14. századra (még a pestisjárvány előtt) 86 millióra növekedett. A Kárpát-medence lakóinak számát  1100 táján 2 millió, 1300-ban 3 millió körülre lehet becsülni. Bár ezek a számok felettébb bizonytalanok, mégis figyelemre méltó, hogy különösen magas (évente 8 ezrelékes) növekedést mutatnak. Ráadásul mindezt úgy, hogy a tatárjárás emberveszteségét nem pótolta az azt követő betelepítés. Európa ekkoriban drasztikusan átalakult: lényegesen csökkent az erdők területe a keleti részeken is (ne feledjük, a korszak univerzális energia- és anyagforrása volt a fa), a növekvő terméshozamok pedig egy idő után nem tartottak lépést a fogyasztással: 1300 tájára kifulladt a nyugat-európai agrár-konjunktúra, részben feltehetően az ekkora beköszöntő kis jégkorszak következményeként.

 

 

Nagy felelősség azonban a klímaváltozások szerepét megbecsülni a társadalmi változások, akár konkrét események előidézőjeként, szerepeként. Gyakran a botanikai, kisebb részben geológiai bizonyítékok is többféleképpen értelmezhetőek, éppen a tatárjárás (vagyis a Dzsingisz kántól a 13. század utolsó harmadáig tartó időszak) klimatológiai okainál is több, egymásnak részben ellentmondó teória látott napvilágot. Abban azonban minden kutató egyetért, hogy a Belső-Ázsiai sztyeppéken bekövetkezett éghajlatváltozások, a hőmérséklet- és a csapadék mennyiségének tendenciózus változása hatással volt Európa történelmére egészen a római kortól kezdve.

 

 

Ám térjünk át a Kárpát-medencére, azon belül is az Alföld Kiskunságként ismert területére. Két szempont miatt érdemes ezzel a térséggel foglalkoznunk. Friss régészeti kutatási adatok és azok értelmezése áll ugyanis a rendelkezésünkre Rosta Szabolcs két évvel ezelőtti doktori disszertációjának hála, amelyben a Homokhátság középkori településszerkezetét dolgozta fel, s a tatárjárás előtti időszakban, már a 12. század közepétől egy virágzó, gyarapodó térség képét vázolta fel, amelyet szinte teljesen elsöpört a mongol pusztítás, majd a kunok betelepítése. A térség gyökeres átalakulását jól jelzi, hogy a tatárjárás előttről nem maradt fenn egyetlen településnév sem, amely (az okleveles anyag pusztulásán túl) arról tanúskodik, hogy nem maradtak túlélők (meghaltak, vagy elvándoroltak), akik a faluneveket tovább örökítették volna.

A másik szempont, ami érdekessé teszi a Homokhátságot, a klimatológia tudománya. Nagyszabású éghajlatkutató program zajlott Fülöpháza centrummal a kétezres évek elejétől fogva (VULCAN projekt), s azért éppen ott, mert a mai Magyarország klimatológiai változásoknak leginkább kitett térsége. Vagyis a Kárpát-medencét is érintő klímaváltozások itt jól azonosíthatóan, korán jelennek meg. A kutatások persze jobbára a jelenkori éghajlatváltozással, s annak hatásaival foglalkoztak, azonban valószínűsíthető, hogy a térség klimatológiai szempontból a középkorban is sérülékeny lehetett.

Visszatérve a Homokhátság 12-13. századi településeinek régészeti vizsgálatára, feltehető, hogy a települések egy részét már a tatárjárás előtt elhagyták. Tehát lehetett olyan ok, ami miatt már kevésbé nyújtott ideális megtelepedési, s talán állattartási feltételeket, mint korábban. A korszak itteni éghajlatváltozásáról nincsenek adataink, de azt tudjuk, hogy a tatárok 1241-42. fordulóján a befagyott Dunán keltek át, ami arról tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében ekkorra már véget ért a középkori meleg időszak. Ha ilyen komoly lehűlés következhetett be az ország középső részein, valószínű, hogy a változás első elemei már jóval, akár évtizedekkel korábban jelentkeztek a sérülékeny ökológiájú tájakon – így akár például a Homokhátságon is.

Az Alföld más tájegységei: a vízjárta széles folyóvölgyek szintén igen érzékenyen reagáltak a kis klímaváltozásokra is. Ha a lassan lefolyó, kanyargós folyók vizét a növekvő csapadékmennyiség csak néhány centiméterrel megemelte, az több 10 kilométer szélességben képes volt igen gyorsan lakhatatlan, maláriával fertőzött szúnyogtömegeket nevelő mocsárrá változtatni a termékeny hordaléktalajú lapos partokat. A folyók mellé települt városok, egyházi központok, monostorok így nem csak lakhatatlanná váltak, de korábban gazdag földbirtokaik is elvesztették értéküket, hiszen nem lehetett őket többé a hagyományos módon megművelni. Így ért véget a 13. század első felében a 12. században még hihetetlen léptékben gyarapodó Tisza- és Maros-völgyi apátságok virágkora.

 

 

A 13. század első harmadában olyan nagyszabású vállalkozások akadtak el, mint a Duna árterének szigetére épült érseki központ, Kalocsa hatalmas koragótikus katedrálisának építése, vagy a vele vetekedő pompájú ócsai premontrei prépostság munkálatai, amely a megnövekedő talajvízszint miatt egyszerre csak a Homokhátság peremén kialakuló mocsarak között találta magát. Az Alföld kezdődő elnéptelenedésének már a tatárjárás előtt biztos jele volt IV. Béla 1239-es kísérlete Kötöny nomád kunjainak betelepítésére, akik nagyállat-tartó életmódjuk miatt hasznosítani tudták a földművesek számára értéktelen, vizenyős rétekké váló földeket is. A társadalmi folyamatok azonban néha a természetieknél is lassabban mennek végbe: a helyi lakosság még nem adta fel a nemzedékek óta használt földjeit, így konfliktusok sora alakult ki köztük és a kun pásztorok között, ami a mongol támadás előestéjén Kötöny meggyilkolásához és a kunok kivonulásához vezetett. A Tatárjárás azonban felgyorsította a folyamatokat. A mongolok által az Alföldön véghezvitt népirtás  megnyitotta az utat a kunok visszaköltözése és a földeknek a megváltozott természeti viszonyoknak megfelelő újfajta hasznosítása előtt. A régi lakók még így is sokáig próbálkoztak a hagyományos birtokviszonyok fenntartásával. Ezt jelzi számos alföldi monostor története, ahol a Tatárjárás után még évtizedekig fenntartották a sokszor már csak formális jogviszonyokat. Így például a Bugac mellett Rosta Szabolcs által feltárt Pétermonostoráról az ásatásoknak köszönhetőn már pontosan tudjuk, hogy a mongolok 1241-ben felégették, és utána soha többé nem épült újjá, sőt romjai körül hamarosan kunok telepedtek meg, birtokosai ennek ellenére még 1258-ban is gondosan megosztoztak a már fizikailag nem is létező monostor kegyúri jogain.

A Medieval Warm Epoch megszűnésének első jeleit a nemzetközi szakirodalom Grönlandhoz köti. Itt már a 12. század végén megroppant a viking farmok, települések hálózata (bár az újabb kutatások szerint a telepesek kis része nem hagyta el a szigetet a 13. században, hanem kisebb csoportjaik feltehetően egész a 14. század végéig kitartottak). Ám végül ellehetetlenítette a tartós megtelepülést a kis jégkorszak. Talán érdemes volna klimatológiai szempontból fokozottan megvizsgálni ezt a korszakot a Kárpát-medencében is, hiszen az egyes térségekben bekövetkezett változások érdekes adalékokkal szolgálnának középkori gazdaság- és társadalomtörténetünk alaposabb megértéséhez.