Korok és királyok: pogányok és szentek

Hogy a középkor folyamán milyen nagy mértékű társadalmi átalakulásokra került sor, szinte köztudottnak tekinthető. Ám arról kevés szó esik, hogy ebben a történelmi korszakban miként változott a királyság intézménye, az uralkodó legitimitása és feladatköre. Két részes cikkünkben vázlatosan igyekszünk bemutatni a folyamat főbb állomásait és felfedni, mikor és miben tért el a magyar királyság az európai trendektől. Elsőként az Árpád-ház kihalásáig tart a történetünk.

 

 

 

A középkor a hatalom formáit az ókortól, sőt az őskortól örökölte. Alapvetően három ilyen hatalmi berendezkedés létezett. A legősibb mind közül a királyság, amely még az őskorból maradt fenn, az agrárközösségek hatalmi szerkezeteként. A földművelésből, állattenyésztésből, vadászatból élő embercsoportok mindennapi életét elsősorban nem a hatalom, hanem a természet törvényei szabályozták, amelyek változatlan, vagy csak igen lassan változó kereteket szabtak a mindennapoknak. E közösségek tagjai ugyanezt a monotonitást várták el a társadalomban is. A csoportokon belüli kapcsolatokat és a csoportok közötti ellenséges, vagy baráti viszonyokat a nemzedékek alatt alig változó szokásjog és az éppolyan változatlan szertatások szabták meg. Így az egyes embercsoportokat vezető királyokra nem hárultak kreatív feladatok, mindössze azt várták el tőlük, hogy tartsák és tartassák be a hagyományokat. Valójában az sem volt igazán fontos, hogy egy király milyen szellemi, vagy fizikai képességekkel rendelkezik, csak az számított, hogy legyen tekintélye, amellyel népét a hagyományok tiszteletben tartására ösztönözheti. Ennek megfelelően a királyok legitimációjukat is egyedül a hagyományokból meríthették. Tekintélyük azon alapult, hogy már őseik is királyok voltak az emberi emlékezet határait meghaladó idők óta. Innen eredt számos ősi királyi ház mitikus őstől való eredeztetése. A koraközépkor barbár, törzsi királyságai ezt az őskori hagyományt képviselték. Tipikus példája ennek a frank Merovingok királysága, akik nem is elégedtek meg a dinasztiának nevet adó, önmagában is elég mitikus személytől, Merovechtől való leszármazással, hanem azt vallották, hogy ősatyjuk egy tengerből felmerülő, varázserejű, disznó szerű lény volt (a Fredegar-krónika szerint). A sertés, mint szimbólum természetesen a kereszténység előtti időkre vezethető vissza, hiszen a száli frankok – közéjük tartoztak a Merovingok – nyugati irányú terjeszkedésük során keveredtek a gall lakossággal, akiknek ez volt a szent állatuk.

 

A kereskedővárosok lakóinak mindennapi életét és megélhetését más körülmények határozták meg: nem a természeti környezet monoton egyhangúsággal ismétlődő ciklusai, hanem sokkal inkább az emberek közötti mindig változó viszonyok és kapcsolatrendszerek. Ezeket már nem lehetett hatékonyan szabályozni a nemzedékeken átívelő, hasznosságát éppen a bevált mivoltával bizonyított szokásjoggal, hanem kreatív és folyamatos törvényalkotásra volt szükség. E törvények legitimitását így nem a hagyomány, hanem a közösség minden tagja – vagy legalábbis többsége – általi elfogadottsága adhatta meg. Ez csak úgy volt elérhető, ha ezeket a szabályokat a közösség legtehetségesebb tagjai találják ki, a teljes közösség fogadja el és a közösség által, saját soraiból kiválasztott, legtekintélyesebb tagjai tartatják be. Egy kereskedőközösségben a legtehetségesebb (vagy leggátlástalanabb) és legtekintélyesebb tagok a legsikeresebbek, tehát a leggazdagabbak. A hatalom gyakorlása, a „rei publicae”, azaz a köz ügyeinek intézése tehát az ő joguk és feladatuk, a „demos” azaz nép nevében és felhatalmazásával. A köztársaság tehát a demokráciára alapozva egyfajta oligarchikus hatalomgyakorlást jelentett, amelyben a végrehajtó hatalmat birtokló előkelők csoportjának tagjai egymással is vetélkedve, egymást ellenőrizve, de az egymás közti konszenzusra törekedve, a főhatalmat pedig egymás között rendszeresen váltva gyakorolták a népgyűlés felhatalmazására hivatkozva. Ez a fajta ókori városi demokrácia, ha nem is változatlan formában, de szintén tovább élt a koraközépkori városokban, csak a kereteit ekkor már a keresztény egyház adta meg. A városi társadalom élén a polgárok által, saját soraikból, személyes rátermettsége alapján megválasztott püspök állt, aki a város népét képviselte, és aki mögé felsorakozott a város gazdag polgárainak csoportja. A püspök megbízatása ugyan élete végéig szólt, de ez a kor halandósági viszonyai közt nem jelentett olyan sok időt, főleg mivel amire valaki annyi erényt és tudást fel tudott halmozni, hogy püspökké váljon, már szükségszerűen élete vége felé járt.

 

Ha egy közösség vagy egy város hódítani kezdett és más közösségeket és városokat hajtott saját uralma alá, akkor birodalmat hozott létre, amely a hagyományos királyság és köztársaság uralmi formái és azok legitimitási rendje mentén már nem volt többé irányítható. Mivel egy birodalom sok, egyéni hagyományokkal rendelkező közösségből épült fel, így a hagyomány már nem lehetett az egészet irányító hatalom alapja. Egy közösség hagyományrendszere sem volt alkalmas a sok közösségből összeállt birodalom életének szabályozására. A köztársasági, oligarchikus hatalomgyakorlás pedig egyszerűen a nagyra növekedett állam méretei miatt nem volt már működőképes, hiszen a birodalom minden polgárát egyszerű fizikai okok miatt sem lehetett már egy közös népgyűlésbe hívni, hogy jóváhagyják a törvényeket. Egy egymással folyton vetélkedő előkelőkből álló szenátus, és az általa időleges hatalommal megválasztott főtisztviselők pedig nem tudtak elég gyors és rugalmas, ugyanakkor következetes és kitartó válaszokat adni a birodalmat belülről és kívülről folyamatosan fenyegető konfliktusokra. Erre válaszként született meg a császárság intézménye. A császárral szemben támasztott igények nem is hasonlítottak a királyokéra: nem az ősi hagyományok őrének kellett lennie, hanem kreatív jogalkotónak és tekintélyes jogalkalmazónak egyszerre. Nála elsődlegesek voltak az egyéni képességek, hatalmának legitimitása tehetségén, alkalmasságán alapult. A tehetséget azonban nehéz megfogalmazni: az öröklött és tanult képességek, valamint a véletlenek összességét jelenti, amit az ókor és a középkor embere egyszerűen az istenek adományának tekintett. A császár legitimitását tehát az istenek, avagy az Isten akaratának köszönhette, vagy annak, hogy ő maga is egy isten. Mivel a tehetség sokszor öröklődik, így logikus, hogy a császár örököse a vér szerinti leszármazottja legyen. De ez nem mindig működik így. Ha az utód alkalmatlannak bizonyult, a császári dinasztiák véget is értek, és a helyüket átvette egy másik, a feladatra alkalmas, tehát az Isten által kiválasztott új uralkodó. Ezt az utat járta be a királyságból köztársasággá, majd császársággá változó Róma, amelynek szerves folytatása volt a középkori Bizánc. 

 

 

 

Bizánccal ellentétben a germán népek birodalma viszont már teljesen középkori képződmény volt. Ahogy a Merovingok frank királysága hódításaik nyomán birodalommá növekedett, előbb utóbb szükségszerűen elkövetkezett az a pillanat, amikor egy alkalmatlan utód került az állam élére, aki nem volt azoknak a személyes tulajdonságoknak a birtokában, amelyre szüksége lett volna a birodalom irányításához. Ekkor helyét egy új dinasztia vette át, amelynek a birodalmat támadó ellenséggel szembeni sikeressége bizonyította az Isten általi kiválasztottságát. Ez a sikeresség ráadásul nem csak egy személyben volt megtapasztalható, hanem három nemzedéken át az egész családban. Martell Károly és Kis Pipin után, a 8. század második felére a Merovingokat váltó Karoling-dinasztia legnagyobb formátumú képviselőjének, Nagy Károlynak adatott meg, hogy térben is annyira kiterjeszthesse hatalmát, hogy felmerüljön a Nyugat-Római Birodalom feltámasztásának gondolata. A római császárok már a 4. század második harmadától keresztények voltak, így joggal lehetett hivatkozni birodalmuk szentségére, ráadásul Róma város és a római egyház vezetője, a riválisai által szorongatott III. Leó pápa hajlandó volt nyilvánosan is tanúságot tenni Károly isteni kiválasztottságáról, és elismerni őt a keresztény császárok valódi utódának annak fejében, hogy Károly megerősíti őt a város és az egyház élén. Természetesen a császárrá koronázott Nagy Károly római birodalma nem volt azonos a Mediterránum antik Rómájával, hiszen csak Európát, annak is csak a nyugati felét fogta össze csupán. A teljesség elérésének gondolata fel sem merülhetett, hiszen a Földközi-tenger medencéjének keleti felében ott volt a „keleti Róma”, azaz Bizánc az ókori császárság kontinuus utódjaként. Károly a néhai Britanniában sem törekedett az angolszászok országainak elfoglalására. Az Ibériai félsziget és Észak-Afrika nagy része pedig már muszlim uralom alatt állt. Máshol viszont túlterjeszkedett az egykori Róma határain: így uralma alá hajtotta az észak-német szászokat is, akiknek az elődeitől az antik Róma seregei egykor véres fejjel vonultak vissza.

Nagy Károly germán birodalma az alkalmatlan utódai uralma alatt szétesett, de személye és állama mintaként szolgált hosszú évszázadokon át. Az ő hatására jelent meg a nyugati elit gondolkodásában a római császárság eszméje, maga Károly pedig hivatkozási alap lett a hozzá hasonló ambíciókat dédelgető uralkodók számára. Nagy Károly birodalmának eszménye végül nem csak a középkort élte túl, hanem napjainkig megadja a nyugati kultúra politikai keretét, hiszen az Európai Unió sem más, mint ennek az örököse.

 

 

 

Nyugat- és Dél-Európa antik görög-római eredetű birodalmai mellett Kelet-Európában egy másfajta, ázsiai eredetű birodalmi eszmény jelent meg a koraközépkorban. Ennek gyökerei hasonlóan ősi birodalmakra: Kínára, illetve annak ókori szomszédjára a hsziungnuk sztyeppei államára, azaz az ázsiai hunokra nyúlnak vissza. A 4. század végén Európa keleti határai mentén megjelenő hunoknak valószínűleg nem volt sokkal több közük hsziungnukhoz, mint a frankoknak a rómaiakhoz, ez a kevés is elég volt azonban, hogy magukat hunoknak nevezzék és az ő örököseiknek állítsák be. A kelet-európai hunok állama éppolyan sokszínű volt etnikailag, mint a nyugat-európai germánoké: nem egy törzsi királyság volt, hanem egy sokféle népet összefogó birodalom, amelynek élén egy istenek által kiválasztott tehetséges uralkodó állt. Mivel azonban e birodalom nem volt keresztény, sőt tudomásunk szerint semmilyen egységes vallással sem rendelkezett, az isteni kiválasztás bizonyítékára a politikai sikeresség mellett szimbólumokra is szüksége volt. Ilyen lett Attilának a hadistentől kapott kardja, amelynek mesés történetét Priszkosz nyomán Jordanes, gót történetíró hagyományozta ránk. Talán e történetnek van valóságlapja, és egy bronzkori fegyveráldozatként földbe került kard megtalálásának története adta az alapot a mítoszhoz, ám a történet megalkotásának célja nyilvánvalóan a nagykirály hatalma isteni eredetének igazolása volt, ami lényegében nem sokban különbözött Nagy Károly pápai koronázásától.

Az Attila halála után alkalmatlan fiai kezén gyorsan összeomló hun birodalom Kelet-Európában a későbbi sztyeppei birodalmak számára éppolyan hivatkozási alappá vált, mint Károly és a frankok nyugaton. A türkök, avarok, onogurok, ujgurok, kazárok, magyarok, besenyők, kunok, mongolok, sőt az ő helyüket a későközépkorban átvevő és pozícióikat máig megtartó oroszok birodalmai mind többé-kevésbé azt az utat követték, mint a hunok, és amennyire tudjuk, egy ideig közülük többen is a hunok és Attila utódainak vallották magukat. Ezek a sztyeppei birodalmak annak köszönhették létrejöttüket, hogy élükön néhány nemzedéken át tehetséges és alkalmas vezetők álltak. Ám ha a dinasztia sikere megtört, és megjelent egy tehetségtelen nemzedék, akkor a birodalom előtt két út állt: vagy szétesett, mint az 5. században hunoké Attila egymással vetélkedő fiai alatt, vagy a 7. században az onoguroké Kuvrat alkalmatlan utódai idején, vagy pedig jött a dinasztiaváltás. Feltehetően ez történt a 7. század folyamán talán többször is az avaroknál, a 9. század elején pedig Krum kán idején a dunai bolgároknál. Csak ezek a dinasztiaváltások biztosíthatták egy-egy ilyen birodalom fennmaradását. Láthatjuk tehát, hogy az eltérő ideológiai alapok mellett lényegében ugyanolyan mechanizmusok működtették a koraközépkor keleti, sztyeppei birodalmait, mint a korabeli nyugatiakat. 

 

 

 

Az ókorból örökölt uralmi formákat Európa csak a 10-11. században alakította át. A régi kis törzsi királyságok erre az időre már mindenütt felszívódtak, a nagy birodalmak pedig jobbára szétestek. Helyüket a régi törzsi államoknál nagyobb és összetettebb, de az egykori nagy birodalmaknál jóval kisebb államok vették át. Ezeknek az új típusú királyságok bizonyos értelemben afféle miniatürizált birodalmak voltak, amelyek élén új dinasztiák állták. Ám ezek a régi királyi dinasztiákhoz hasonlóan már hosszú ideig trónon tudtak maradni, mert ezeknek az új államoknak a stabilitása a régi birodalmakkal ellentétben nem az egyes uralkodók egyéni képességeitől, hanem a királyságok intézményrendszerétől függött. Ezeket az intézményeket pedig a korai időszakban elsősorban az egyház képviselte. Az egyháznak érdeke volt a stabil, békét biztosító állam, és ezért hajlandó volt a kevésbé tehetséges uralkodók alatt is fenntartani az állam működését és biztosítani számukra is a legitimitást az isteni kiválasztottság demonstrálásával, amikor a hatalmat erős kézzel megszerző dinasztialapítók emlékezete már kezdett elhalványulni. Az egyik megoldást erre a csodatételek jelentették. A francia Capetingek közül már a dinasztiaalapító Capet Hugó fia, Jámbor Róbert rászorult arra, hogy saját uralma szentségét a betegségek kézrátétellel való gyógyításának képességével bizonyítsa. Ez az egyházi liturgia keretében bemutatott csoda olyan jól bevált, hogy nem csak utódai, sőt a Capetingeket váltó későbbi francia dinasztiák tagjai folytatták ezt a hagyományt, de a 12. század elején, az Angliában uralkodó normann uralkodók, majd az ő helyükre lépő későbbi angol királyi dinasztiák is átvették ezt. Igaz időközben leszűkítették egy nem túl súlyos betegség, a görvénykór kezelésére.

A másik kevésbé látványos, de könnyebben járható út az volt, hogy az uralkodók őseik között kerestek egy alkalmas személyt, akit az egyház szentként tisztelhetett. Ezt tette a Karolingokhoz házasságok révén kapcsolódó szász dinasztiából származó III. Ottó, amikor felnyittatta Aachenben Nagy Károly sírját és a két évszázada halott császár fellelt romlatlan testében a szentség vitathatatlan jeleit vélte felfedezni. Később a német birodalom élére került Hohenstauf dinasztia tagja, Barbarossa Frigyes 1165-ben, az akkor már szokásban lévő szentté avatási procedúrát is elvégeztette Nagy Károly kultusza érdekében az általa támogatott pápával, III. Paszkállal. Bár a később ellenpápának nyilvánított III. Paszkálnak már 1179-ben minden rendelkezését visszavonta a római egyház, Nagy Károlyt az egész középkorban szentként tisztelték.

A 10-11. századan születő új kelet- és észak-európai királyságok is igyekeztek szenteket találni őseik között. Mivel a szentség legnyilvánvalóbb jele a vértanúság, a legegyszerűbb megoldás az uralkodói család valamely meggyilkolt tagjának szentté avatása volt, ha pedig nem volt ilyen, célravezető megoldásnak találták egy éppen útban lévő családtag megölését, majd szentté avatását, ami egyszerre dupla előnnyel kecsegtetett. A cseh Vencel fejedelmet öccse, Boleszláv gyilkoltatta meg 935-ben, hogy trónjára üljön, de már talán ő maga, vagy legalábbis utódai, szent-kultusz építettek Vencel személye körül, aki máig Csehország védőszentje. Hasonlóan járt el Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem is, aki miután 1015-ben meggyilkoltatta testvéreit, Borisz és Gleb hercegeket, a gyilkosság bűnét bátyjára, az általa a kijevi trónról elűzött Szvjatopolkra fogta, majd elterjesztette Borisz és Gleb kultuszát. Nem kevésbé véres a norvég Szent Olaf király története, akit 1028-ban Nagy Knut dán uralkodó űzött el a trónjáról. A Kijevben menedéket találó Olaf 1030-ban hazatért, de elesett a stiklestadi csatában. Halála után egy évvel már szentként tisztelték hazájában, így fia Magnus, aki 1030-ban még Kijevben maradt, amikor 1035-ben hazatért, már apja kultuszára támaszkodva űzhette el a dánokat. 

 

 

A magyar királyság is ebben az időszakban született és uralkodói, az Árpád-ház tagjai kortársaikhoz hasonló eszközöket vetettek be legitimációjuk biztosítására. A magyarok törzsszövetsége a 9. században jött létre Euróba keleti határán, a Dél-Ural térségében. Minden jel arra vall, hogy ez a törzsszövetség is éppolyan sokszínű volt, mint az összes hasonló koraközépkori sztyeppei törzsszövetség. Etnikailag a két fő komponensét minden bizonnyal a Dél-Ural vidékén élő ugorok, és a 7. század végén, a kazárok nyomására széthullott pontuszi onogur-bolgár birodalomból északra költöző bolgár-török törzsek vagy törzstöredékek képezték, de nem kizárt, hogy más csoportok is részt vettek a létrehozásában. VII. Konstantinosz császár – aki a 10. század közepén két magyar vezetővel, Termacsuval és Bulcsuval is személyes kapcsolatba került, így első kézből származó pontos információkkal rendelkezett a magyarokról – a birodalom kormányzásáról írott művében elmondja, hogy a magyar törzsszövetség egy politika képződmény volt, amit kazár támogatással hozott létre egy Levedi nevű törzsfő. Az általa leírt események sorrendjéből következik, hogy erre valamikor a 9. század első felében kerülhetett sor. Levedi azonban nem bizonyult alkalmas vezetőnek: amikor 840 után, az ujgur birodalom széthullása által keltett népmozgások elérték a magyar törzsszövetséget, azt nem tudta egyben tartani. A szélrózsa minden irányába szétszóródó magyar csoportok közül a legnagyobb nyugatra vándorló, és a Dnyeszter völgyében megtelepedő közösség élén a kazárok megpróbálták megerősíteni régi emberüket, Levedit, azonban egy másik törzsfő, Álmos gyakorlatilag puccsot hajtott végre ellene, és saját fiát, Árpádot ültette az újjászervezett törzsszövetség élére. Álmos utódai aztán négy és fél évszázadon át meg tudták tartani a közben szabályos középkori európai királysággá váló államalakulat trónját. Ehhez erős legitimáció kellett, aminek eléréséhez minden eszközt bevetettek. 

Álmos, mint törzsfő elsősorban előkelő őseire hivatkozhatott, de ennek nyomai csak kései, 13. századi forrásokban maradtak fenn, ezért elég nehéz visszafejteni e mítoszok eredetét. Egy ilyen bizonytalan eredetű, de korántsem elképzelhetetlen eredetmítosz a hun Attilával való rokonságra vonatkozik, amely legkorábban az enyhén szólva nem túl megbízható 13. század elején alkotó Anonymusnál maradt fenn, az egész magyar népre kiterjesztett változatát pedig Kézai Simon mester alkotta meg a 13. század második felében. De vannak korábbi nyomok is ennek az eredtmítosznak a létére: Hersfeldi Lambert a 11. század második felében írott krónikájában emlékezett meg arról a kardról, amelyet Attila kardjának tartottak, és a magyar Salamon király anyja, Anasztázia királyné ajándékozott a bajor hercegnek. E kard feltehetően azonos a ma a bécsi Hofburg kincstárában, a császári klenódiumok között, Attila kardja néven őrzött 9-10. századi magyar fejedelmi szablyával. Amennyiben ehhez, az Árpád utódai közt évszázadok óta öröklődő fegyverhez már a 11. században igazolhatóan az a mítosz kapcsolódott az Árpádok udvarában, hogy Attilának a hadistentől kapott kardja volt, az minden bizonnyal arra mutat, hogy az Attilától való leszármazás tudata már akkor is megvolt a magyar uralkodóházban.

Egy másik, a 13. századra már értelmét vesztett, de a 9. században még nagy jelentőségű családi hagyománynak a nyomai szintén Anonymusnál és a 14. századi formában ránk maradt magyar krónikában lelhetőek fel, Árpád családfájában. Ez a családfa ugyanis Ügyekkel kezdődik, aki Álmos apja (Anonymusnál) vagy nagyapja (a krónikában) volt. Nemrégiben Sudár Balázs és B. Szabó János állt elő egy szellemes magyarázattal Ügyek személyazonosságát illetően. Ők figyeltek fel arra, hogy Ügyek neve meglepően hasonlít az utolsó ujgur kagán, Üge nevére. Üge az ujgur kagáni dinasztiából származott, de őt maga csak az ujguroknak a kirgizektől 840-ben elszenvedett veresége után, 841-ben választotta kagánná a Kína felé menekülő 13 ujgur törzs. Végül a kínaiak és a kirgízek egymással összefogva 846-ban megölették az Altáj vidékén. Amennyiben ez az elmélet helyes, úgy az ujgur birodalom 840-es összeomlása után egy, a kirgizek elől északra menekült menekült, és a Dél-Ural vidékén a magyarokhoz csatlakozott ujgur törzstöredék vezetője lehetett Üge egyik fia, Előd vagy maga Álmos, aki törzsfői rangját az ujgur kagáni dinasztiából származó apja tekintélyének köszönhette. Ez esetben lehetséges, hogy az ujgur kagáni dinasztiától ered az Árpádoknak az Attilától való leszármazásának hagyománya is. A legmodernebb genetikai vizsgálatok az Árpádok férfiági rokonait viszonylag nagy számban tudták kimutatni a magyarok származási területén, Baskíriában, ahonnan a 9. század közepe táján nyugati vándorlásukra indultak, ami arra vall, hogy Árpád vér szerinti elődei már az őshazában a magyarok közé tartoztak. Ez az új adat, a szoros időhatárok miatt ugyan elég nehezen egyeztethető össze a fenti ujgur leszármazási elmélettel, de végül is nem lehetetlen, hogy mindkettő igaz.

Amikor azonban Árpád, majd utódai a magyar törzsszövetség élére kerültek, legitimitásukhoz aligha volt elegendő Álmos előkelő ujgur, sőt a hunokkal is kapcsolatba hozható fejedelmi származása, az isteni kiválasztottságukat is igazolniuk kellett. Minden bizonnyal erre a célra keletkezett – feltehetően még a kereszténység felvétele előtt, a 10. században – a pogány turul monda, amely a dinasztia valódi ősének, Álmosnak nevéből kiindulva, születését az égből alászállt mitikus madárhoz kapcsolta. Ezt a pogány eredetmítoszt a kereszténység felvétele után már aligha volt ildomos terjeszteni, és bár hagyománya fennmaradt, a legitimás új keresztény formáját is meg kellett teremteni. 

 

 

Erre először a keresztény királyságot létrehozó István halála után válságba kerülő dinasztia újbóli megszilárdítói, András és Béla tettek kísérletet. Fiatalkorukban csehországi száműzetésük idején mindketten megismerkedhettek Szent Vencel történetével, majd András Kijevbe továbbmenve Borisz és Gleb, sőt Szent Olaf még friss emlékeivel is találkozhatott. Minden bizonnyal ezek a hatások ösztökélték őket arra, hogy mikor Magyarországra visszatértek és megszerezték a hatalmat, ők is keressenek egy mártírt a családjukban. Erre a célra az egyetlen alkalmas személynek a nem sokkal korábban meggyilkolt Aba Sámuel király tűnt. Bár életében még Sámuel király ellenségei voltak, de a cseh és orosz minták megmutatták nekik, hogy ez nem kell, hogy korlátozza őket, a már halott, így számukra veszélytelen uralkodó kultuszának kiépítésében. Feltehetően ezzel a céllal alapították Sámuel meggyilkolásának helyszínén a feldebrői Szent Kereszt monostort, amelynek templomában a néhai királynak díszes és a zarándokok tömegeinek fogadására alkalmas nyitott kriptát alakítottak ki. Salamon kezdődő kultusza azonban hamar elsorvadt, amikor Béla fia, László nem sokkal később új, sokkal sikeresebb kultuszt hozott létre, a kereszténységet felvevő István király és fia Imre herceg személye körül. A változó idők jeleként ennek a kultusznak már az sem állta útját, hogy ők nem voltak mártírok. 

 

 

 

A 10-11. században a királyi funkciók erőteljes szakralitással gazdagodtak. Az uralkodók arra törekedtek, hogy személyükben is kapcsolatot jelentsenek a földi és az égi szféra között, amiben nagy szerepet játszott az egyházzal való szoros kapcsolatuk. Maga a pápaság is csak a 11. század utolsó harmadában harcolta ki magának az önállóságot a német császárokkal szemben, bár a leplezetlen uralkodói befolyásra (előbb német, majd francia oldalról) még évszázadokon át történtek kísérletek. A császár és a királyok a 11. század vége előtt még nyíltan, később már inkább közvetetten, de maguk irányították az országuk klérusát is: püspököket neveztek ki, zsinatokat hívtak össze. Mindez szerves része volt az ország kormányzásának, amelyben a papság döntő szerepet vállalt. Az egyház volt az egyetlen helyhez kötött kormányzati szerv, amelynek hűségében az uralkodó korlátlanul megbízhatott. A többi, világi hatalmi tényezőt: a hercegeket, grófokat vagy ispánokat folyamatosan ellenőrizni kellett. A királyi udvarnak ezért állandó mozgásban kellett lennie. Az utazó udvar népes fegyveres kíséretével egyúttal saját fenntartását is fedezte, és az uralkodó így tudott az alattvalók ügyes-bajos dolgaiban döntéseket hozni, hogy „házhoz vitte” a magasabb szintű bíráskodást, csökkentve ezáltal is a helyi hatalmak jogkörét. Ez az utazó királyok kora volt, amikor maguk számítottak a jog és az igazság legnagyobb tekintélyű forrásának. Bár a 11. századi uralkodók hatalma rendkívül nagy volt, korlátlannak aligha nevezhetjük. Ezt tapasztalhatjuk a magyar királyság történetében is, hiszen már a második magyar királyt, Pétert gyakorlatilag elkergették ispánjai, a harmadikat Sámuelt pedig meg is gyilkolták saját alattvalói. A 11. században rendre visszatérő trónharcok pedig azt bizonyítják, hogy a magyar előkelők és fegyveres kíséreteik az uralkodó család egymással szembefordított tagjain keresztül igyekeztek saját érdekeiket érvényesíteni. I. (Szent) László és különösen utódja, Könyves Kálmán azonban eredményesen erősítette meg a királyi hatalmat: ennek részeként a korábbi szabadokat sikerült függésbe, alárendeltségbe hozni és az akár királyok letaszítására is képes ispáni réteget megzabolázni, irányíthatóbbá tenni. 

Bár a 12. században is akadtak kritikus időszakok a magyar királyi hatalom szempontjából, a századot mégis II. Géza és III. Béla hosszú uralkodása jellemzi. E két uralkodó bár működése szempontjából modernizálta, ugyanakkor tekintélyelvűségében erősítette meg a királyi hatalmat. Egy 1185-86-ban készült kimutatás szerint III. Béla jövedelmei a korszak angol-, illetve francia uralkodóival voltak egyenértékűek. Amikor 1188-ban a harmadik keresztes hadjáratra induló, s az országon áthaladó Barbarossa Frigyes német császárt és kíséretét megvendégelték, a korabeli német források lelkesen dicsérték a magyar uralkodó gazdagságát és korlátlan hatalmát. Ennek a korlátokat nem ismerő királyi hatalomnak a szimbolikus gesztusa volt III. Bélától László szentté avatása 1192-ban. Így született meg a középkori Európa legtöbb szent uralkodót felmutató királyi dinasztiájának mítosza, akiket a Szent Királyok Nemzetségének neveztek. A Lászlót szentté avató a királyi túlhatalom azonban már egy viharosan közelítő válságot hordozott magában.

 

 

 

A 11-12. században Nyugat-Európában felerősödtek azok a tendenciák, amelyek eredményeként jelentős mértékben átalakult az állam és a gazdaság szerkezete. Magyar mértékkel alig elképzelhető városiasodás vette kezdetét a népességrobbanás és a differenciálódó gazdaság eredményeként. A kommunamozgalmakban az időközben feudális birtokossá váló püspökök hatalmától megszabaduló, az antik oligarchikus köztársasági hatalmi formát újjáélesztő nagyvárosok önálló politikai tényezővé váltak, amelyek már hathatós támaszt jelentettek a vidéket uraló nemességgel szemben a királyságnak. Ugyanakkor nemesség, főleg ha maga is városokat birtokolt, maga sem járt rosszul a változásokkal, hiszen a birtokain megnövekedett agrárnépességnek és virágzó városainak következtében hihetetlen ütemben gazdagodott. Az egyház a 11. századi reformmozgalmaknak és a városok támogatásának köszönhetően függetlenedett az uralkodói hatalomtól és a helyi feudális uraktól is, miközben mérhetetlen vagyont halmozott fel földbirtokokban, és az uralma alá tartozó városokban. A folyamat ráadásul öngerjesztő volt, hiszen a királyok, hercegek, grófok, püspökök és apátok az urbanizáció támogatásában, a városi privilégiumok osztogatásában voltak érdekeltek, hogy támogatóik erejét növeljék. 

A királyi hatalomgyakorlás módja ilyen körülmények között szükségszerűen megváltozott: az uralkodó a különböző érdekcsoportok között lavírozva, hűbéri és kegyúri jogaira hivatkozva, no meg az egyház által szentesített tekintélyére támaszkodva tudta keresztülvinni az akaratát, nem közvetlen jelenlétével és nyers fegyveres erővel. Az erőnél fontosabbá vált a kompromisszumkészség és a gyors helyzetfelismerés. A királyi mindenhatóságnak leáldozott Nyugat-Európában: mintegy szimbóluma ennek, amikor az angol II. Henrik 1170-ben még lemészároltathatta a neki ellenszegülő canterburyi érsek Thomas Becketet, ám pápai nyomásra később már vezekelnie kellett a sietve szentté avatott egyházfi sírjánál.

A magyar királyságot a nyugat-európai tendenciák csak késve érintették meg. A László és Kálmán által végrehajtott konzervatív fordulat következtében koncentrált királyi hatalom az anyagi erőforrásokat is koncentrálta a 11-12. század fordulóján. A tisztségüktől bármikor megfosztható ispánok nem voltak érdekeltek a hosszú távú építkezésben, nem jöttek létre stabil és a fejlődést generáló, királytól független magánvagyonok. Ez elsorvasztotta a 11. században még itt is ígéretesen fejlődő városkezdeményeket az ispánságok és püspökségek központjaiban. A 12. században meginduló nyugati telepesmozgalmak hatására ugyan valamelyest differenciálódott a társadalmi szerkezet, de a bevándorlók által megcélzott, gyéren lakott peremterületeken még alig születtek új városok.  Míg Nyugat-Európában felgyorsult, a Kárpát-medencében lelassult az idő.

 

 

II. András ismerte fel elsőként, hogy változtatni kell a tekintélyelvű, az egyre csökkenő forrásokat és vagyont egy kézbe koncentráló rendszeren, mert a jövő csak a források bővítése lehet. Igyekezett tehát „helyzetbe hozni” birtokadományaival a nemességét, s az Aranybullával a jogi kereteket is megteremtette. Modernizációs kísérlete azonban a fiával elbukott: IV. Béla előbb megpróbálta visszaszerezni a királyi birtokokat, majd a tatárjárást követően maga is adományozásba kezdett, de különösebb hosszú távú koncepció nélkül, éppen pillanatnyi érdekeinek megfelelően, amelyek jobbára a fiával folytatott háborúját szolgálták. Ennek következtében utódai a 13. század utolsó harmadában már szinte tehetetlenek voltak az egymással vetélkedő és közben az országot vérbeborító oligarchákkal szemben. A tekintélyelvű (és már korszerűtlen) királyi hatalom már csak az erőforrások hiányában sem működhetett: IV. László még tett egy kísérletet a kunokra támaszkodva ennek visszaállítására, de ez az egész ország ellenállását kiváltva kudarccal végződött. Hatékony új modellt pedig egyelőre nem sikerült helyette bevezetni.

Ebben az új korszakban a Szent Királyok Nemzetsége gyökeresen más típusú szentekkel gazdagodott tovább: olyan szerzetesi életet választó hercegnőkkel, amik immár a gótikus misztika szellemiségét képviselték és szentté avatásuk többé nem a királyi hatalom legitimációját szolgálta. 

Az Árpád-ház kihalásával addig nem tapasztalt helyzet állt elő. A feudális anarchiába süllyedt országban azonban sikerült megtalálni a kapaszkodókat – ám erről már a folytatásban lesz szó.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér