Mindenki Mohácsa: források és válságok

Néhány gondolat a Jagelló-dinasztia uralkodói képességeiről egy gyakran idézett, de újraolvasásra ajánlott forrás, s annak kritikája tükrében, illetve arról, hogy mennyire volt példátlan, vagy épp szinte megszokott ez a fajta vezetési válság. Buzás Gergely és Kovács Olivér írása.

 

  

A közelgő ötszázadik évforduló kapcsán korántsem meglepő, hogy mind több írástudónak támadnak megosztásra szánt gondolatai Mohács kapcsán. Valójában nehéz eldönteni, hogy mi a jobb: megszólalni, vagy hallgatni ebben a gyakran meddő vitává fajuló párbeszédben (még a jelen cikk két szerzője sem ért ebben teljesen egyet), de talán érdemes felvetni néhány új szempontot a közös gondolkodáshoz, már csak annak a fényében is, hogy a 16. század első évtizedei sem ismerhetőek meg a teljes valójukban (ahogyan maradéktalanul egyetlen történelmi korszak sem), így minden információ, felvetés, kérdés egy-egy halvány gyertyaláng (rosszabb esetben csalóka visszfény) lehet a múlt sötét csarnokában.

 

A Jagelló-kornak, mint a mohácsi vereség előzményének a megítélése az utóbbi időkben szélsőségesen változott a történészek körében, de furcsamód meglehetősen fekete-fehér maradt, azaz fekete helyette egyre inkább fehérre váltott. Míg korábban évszázadokig a Jagellók gyengekezű uralmában látta mindenki a korszak végén bekövetkező bukás fő okát, manapság a korszak egyre inkább egy fényes virágkor képét ölti a kutatók szemében. De lehet-e egy hosszú, három és fél évtizedes időszakot egységes korszakként kezelni? És vajon tényleg a Jagelló-dinasztia magyarországi uralmát lezáró mohácsi csata következménye volt-e a középkori magyar királyság összeomlása?

 

 

Mátyás halála után Jagelló Ulászló cseh király meghívása a magyar trónra az ország vezetői számára sok szempontból jó választásnak tűnhetett. Ulászló sikeres uralkodó volt: korábban Mátyástól ügyesen elhalászta a cseh koronát, apja egy hatalmas közép-kelet-európai államszövetség, a Lengyel-Litván királyság élén állt és személyes képességeit még nagy ellenfele, Mátyás is elismerte. Ulászló magyar királlyá választásával Mátyás hódításainak nagyobb és értékesebb része: Morvaország, Szilézia és a két Lausitz továbbra is egy kézben maradt a magyar koronával, sőt ehhez még a gazdag Csehország is csatlakozott. Igaz, hogy Mátyás uralkodásának utolsó éveiben meghódított osztrák tartományok elvesztek, de az osztrák háborút már senki sem akarta tovább folytatni. Mindenkinek elege volt Mátyás hadjárataiból és azok óriási költségeiből, márpedig Ulászló békeszerető ember volt. 

 

Már évek óta béke volt a török fronton, és úgy tűnt, a török veszély már csak a határon átcsapó portyákban jelent meg, amit jól meg lehetne oldani az eddig Ausztriában lekötött zsoldossereg átdobásával a török határra.

 

II. Ulászló ráadásul sikeresen vette az első nehézségeket: a többi trónkövetelőt: Mátyás fiát, Corvin Jánost, saját testvérét, János Albertet, valamint Habsburg Miksát semlegesítette, sőt még az özvegy királynét, Beatrixet is sikerült ügyesen kijátszania. Végül a lázadó Újlaki Lőrinc herceg felett is győzelmet aratott az erő és a diplomácia bölcs kombinációját alkalmazva, Sikerült megnyernie Mátyás kormányának legfontosabb tagjait: Kinizsi Pált, Báthori Istvánt, Szapolyai Istvánt és Nagylucsei Orbánt. De a régi politikus-generáció tagjai mellett olyan fiatal és tehetséges tanácsadókkal vette magát körül, mint Bakócz Tamás és Perényi Imre, akiket aztán a kormányzat csúcsaira is emelt. II. Ulászló tanult Mátyástól is és elődjéhez hasonlóan mesterien alkalmazta a művészeti, kulturális reprezentációt: még nagyobb ütemre kapcsolva folytatta Mátyás építkezéseit és mecénási tevékenységét. Fényűző, nemzetközi udvart tartott, tovább építette a budai palotát és a nyéki villát. Kegyességben is túltett Mátyáson: mélyen vallásos volt és nem sajnálta pénzt az olyan, Mátyás által éppen csak megkezdett templom- és kolostorépítkezésekre mint a visegrádi és kolozsvári obszerváns ferences kolostorok, vagy a monumentális székesfehérvári bazilika. II. Ulászló uralkodása tehát jól indult: valóban virágzást hozott a több évtizede húzódó háborúktól megviselt országra. 

 

Mégis a későbbi bajok magját éppen ezekben az években vetette el a békeszerető király. Az osztrák háború leállításával nem lehetett tovább fenntartani a Mátyás által főleg a meghódított tartományokra kivetett sarcból, illetve a hadizsákmányból fizetett zsoldossereget. Így hamar kiderült, hogy igen rossz ötlet őket a déli határra küldeni, ahol zsold és hadizsákmány híján csak rablásból tudták magukat fenntartani. Kinizsi kénytelen is volt szétverni a sereget. Ezzel a király és az ország elvesztette a legütőképesebb hadseregét, amilyenre a korszak nyugati uralkodói csak vágyakozhattak. 

 

A zsoldossereg valóban nem volt alkalmas a határ menti török portyák kivédésére és megtorlására, de várak ostromára és védelmére annál inkább. Márpedig a török háború már szár éve alapvetően várháború volt és az is maradt a következő kétszáz évben is. Hunyadi János kudarcai és sikerei egyaránt azt bizonyították, hogy az Oszmánok birodalmi seregével csak komoly erődítmények falainak védelmében lehet felvenni siker reményében a harcot. Ezt igazolták később is a 16–17. század török háborúi: Bécs többszöri eredményes védelme és a magyar végvárrendszer hosszú távú eredményessége, ami mögött mindig ott álltak a Habsburgok jól szervezett zsoldosseregei. Míg Hunyadi János fiaként felnövő Mátyás, valamint a 16–17. század Habsburg uralkodói ezzel saját tapasztalataik révén ezzel tisztában is voltak, a török szultáni sereggel sohasem harcoló Ulászló mindezt nem érthette.

 

 

 

Gyakran tartják „vízválasztónak”, korszakhatárnak a történelemmagyarázók azt az agyvérzés-sorozatot, amely 1504 januárjától sújtotta II. Ulászlót. A közkeletű vélekedés szerint ez, majd az ezt követő váratlan özvegység alapjaiban rendítette meg az akkor negyvennyolc éves király uralkodói képességeit, s a magyar történelem egyik nagy tragédiája, hogy ezt követően még tizenkét éven át a trónon maradt, majd gyermekkora miatt szintén korlátozott cselekvőképességű fia, II. Lajos követte. Eszerint a történelemmagyarázat szerint a Mohácshoz vezető folyamatok (a Mohács kifejezést részben az 1526-os csatára, részben az azzal összefüggő eseménysorokra, bővebben az azt okozta traumára is használjuk) részben arra vezethetők vissza, hogy több mint két évtizeden át rosszul, vagy éppen egyáltalán nem kormányozták az országot, így az éppen a legkritikusabb időszakra gyengült meg.

 

A király betegsége kapcsán a forrásaink a velencei követjelentések, amelyek szépen összegyűjtve olvashatók is – sajnos teljes terjedelmükben csak olasz nyelven. Valóban rendkívül fontos és értékes információkat tartalmaznak ezek a levelek, azonban ahhoz, hogy a bennük foglaltak jelentőségét pontosan értsük, fel kell idézni, miért is születtek. A többnyire Budán járó velencei követek természetesen a saját prioritásaik mentén érdeklődtek az udvart és az országot érintő ügyekről, vagyis leginkább arról írtak, ami Velence számára fontos lehetett. Meg sem kíséreltek átfogó képet adni az egész országban történtekről, ugyanakkor kiemelt fontosságú volt számukra Horvátország és Dalmácia. A levelekben olvasható információk mennyiségét alapvetően befolyásolta, hogy az adott időszakban a követnek milyen kapcsolatai voltak az udvarban, mennyire tudott a királyról és családjáról viszonylag közvetlen értesülésekre szert tenni.

 

II. Ulászlót gyakran „öreg királyként” említik, ami elgondolkodtató, hiszen az 1456-ban született uralkodó esetében, pusztán az életkora alapján nem lett volna szükségszerű ennek a hangsúlyozása. Hogy miért kapta ezt a csaknem eposzi jelzőt, nem tudjuk, érdemes azonban az 1504. január 10-től a betegségéről beszámoló írásokat felidézni, már csak azért is, mert szinte szemtanúi részletességgel adnak hírt be az agyvérzés-sorozatról. A jelentés meg is nevezi a forrását: egy Udinéből származó orvost, aki maga is kezelhette a királyt. Az akadozó szavak, majd a beszédkészség elvesztése, a lefittyenő száj, a megbénult jobb kar és jobb láb, a király mozgásának leírása, majd a környezetének reakciói olyan élénk és részletes képet festenek elénk, amely kissé megtévesztette a későbbi történelemírókat. Ha folytatjuk a levelek olvasását, kiderül, hogy a király ezt követően felépült, s bár még több agyvérzés is érte, a későbbiekben meg is fázott, idővel azonban javarészt visszanyerte korábbi erejét. Azaz valószínűleg visszanyerte: erre leginkább csak következtethetünk, hiszen a sikeres kezelést követően az orvos-informátor dolga végeztével már messzebbre kerül a királytól, vagyis a korábbi részletesség elvész. 

 

Az azonban kétségtelen, hogy az 1504-1505-ös évek a király hamarosan bekövetkező halálára való várakozással teltek Magyarországon. Ekkor lépett fel trónigényével az ifjú Szapolyai János, az ország egyik leggazdagabb bárója, aki úgy vélte, hogy képes lenne megismételni Mátyás sikereit. Lényegében ugyanarra a kelet-magyarországi hatalmi bázisra támaszkodott, mint a Hunyadiak, és a magát egy nagy hadvezér és kormányzó (Szapolyai István) fiaként szintén nagy hadvezérnek és meghatározó politikusnak képzelte. Az ő fellépése volt az egyik fő ok, amiért Ulászló és felesége Anna új, erős szövetségest keresett, Habsburg Miksa személyében. Bár Miksáról már fiatal korában is lehetett látni, hogy sokra fogja vinni, és ezért egykor Mátyás is kereste vele a kapcsolatokat, de 1505-re már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy ő Európa legnagyobb formátumú politikusa, aki néhány évtized alatt a Habsburgokat egy igazi világbirodalom urává tette. Ulászló és Anna 1505-ben egyetlen lányukat, Jagelló Annát kívánták összeházasítani Miksa egyik unokájával.

 

 

 

A következő tragédia, ami Ulászlót érintette, a feleségének az elvesztése volt 1506-ban. A mindössze huszonkét éves Anna királyné, miután egy trónörökös fiúnak adott életet, a szülést követően nem sokkal később meghalt. Annában nem csak a rajongva szeretett hitvesét, de igazi uralkodótársát veszítette el a király, aki a korábbi években tevékenyen részt vett a kormányzásban és a diplomáciában. Halála érthető módon roppant módon elkeserítette II. Ulászlót. A népi, sőt a történetírói emlékezet is úgy őrizte meg és mutatja be az elkövetkező egy évtizedet, hogy azt a lesújtott király szinte teljes szellemi bénultságban töltötte, mindinkább elzárkózva az államügyektől. Bár a követjelentések alapján a velenceiek kiszorultak az uralkodó belső információs köréből, rendszeresen beszámoltak a király cselekedeteiről. Ezek alapján inkább az feltételezhető, hogy Ulászló nem lett inaktív, csupán a Habsburgokkal kötött házassági szerződés után a királyi kötelezettségei közül a dinasztiája túlélésére helyezte a hangsúlyt. Ez, vagyis az öröklés általi stabilitás megteremtése ugyanolyan királyi erény volt, mint a napi ügyekben való aktív részvétel. Azt persze a követek is feljegyezték, hogy sírni kezdett, ha a volt felesége nevét kimondták előtte, ahogyan akkor is könnyezett, amikor fiát, II. Lajost 1508-ban királlyá koronáztatta Székesfehérvárott, ezek azonban a gyászfeldolgozás és az apai szeretet megnyilvánulásai is lehetnek, hiba lenne őket kórosnak nevezni. Ezt követően a király és családja Prágába utaztak, ahol Lajost cseh királlyá koronázták, s ott is maradtak jó ideig. De nem valamiféle restségből, hanem mert Budán már 1508-ban pestisjárvány tört ki. A megbetegedések csaknem két éven át újra és újra fellángoltak, s Ulászló többször is közölte, hogy nem hajlandó családjával visszatérni a ragállyal sújtott városba. Végül 1510-ben hagyta el Csehországot, s a gyermekeket hátrahagyva csak maga merészkedett el Esztergomba, továbbra sem lépve át a veszélyesnek tartott Buda kapuját. 

 

Ezekben az években a király magyar ügyekben teljesen passzívnak mutatkozott, azok intézését teljes egészében báróira és főpapjaira hagyta. Ezért is okoztak valóságos káoszt az udvarban az európai nagyhatalmak küzdelmei, amelyek 1508-ban a Cambrai-i liga, majd 1511-ben a Szent Liga létrehozásához vezettek. A velencei, pápai, Habsburg és francia diplomácia eredményesen keresett szövetségeseket a magyar elit soraiban, ezzel megosztva a bárókat és prelátusokat, miközben a király lényegében döntésképtelennek bizonyult. 

 

Ulászló azonban még élete végén is elért egy óriási sikert, ami végül is Magyarország túlélését biztosította a következő évszázadokra: 1515-ben Miksával létrehozták azt az immár kettős házassággal megpecsételt Habsburg-Jagelló szövetséget, ami majd Mohács után lehetővé tette a Habsburgok trónöröklését és ezzel az Oszmánoknak ellenálló Magyar Királyság fennmaradását.

 

 

A király tehát különböző okokból ugyan, de 1504-től kezdve valóban egyre távolabb sodródott Magyarország kormányzásától, és szinte csak a dinasztia fennmaradásával kapcsolatos kérdésekben maradt aktív. Ebben a hosszú évtizedben a tényleges kormányzás terhét hűséges bárói vették át. Ez jól megmutatkozik a hatalom leglátványosabb és legidőtállóbb megnyilvánulásaiban, az építészeti reprezentációban is. A 16. század első évtizedének közepén a királyi építkezések lelassultak, majd le is álltak, viszont a bárók és főpapok: Perényi Imre, Bakócz Tamás, Buzlai Mózes éppen ezekben az években kezdtek hatalmas, reprezentatív palota- és templomépítkezésekbe. Ezek az urak ott álltak II, Ulászló halála után fia mellett is. Erre szükség is volt, hiszen Lajos még csak 10 éves volt apja halálakor. 

 

Csakhogy ezek az öreg bárók és főpapok, akik ifjú korukban még Mátyás királyt is ismerték, a következő években – már csak életkoruk miatt is – lassan kihullottak a kormányból és a helyüket egy új generáció vette át, amelynek tagjai Mátyás uralkodásnak utolsó éveiben születtek. Hatalmukat ők is fényűző építkezésekkel fitogtatták: a három Báthori testvér birtokközpontjaiban a korszak legnagyobb építkezései folytak: György lovászmester Babócsán várat, Kőrőshegyen ferences kolostort emelt, István nádor a somogyvári apátságot építette újjá és bővített ki egy reneszánsz palotával, András kamarásmester pedig Nyírbátorban bővítette ki a nagybátyja szerény udvarházát fényűző kastéllyá, mellé felépítette a magyarországi későgótika igazi remekművét a Szent György templomot, a ferences kolostorba pedig reneszánsz stallumokat állíttatott. Bakócz munkatársa, majd utódja Szathmári György Pécsett, majd Esztergomban épített nagyszerű palotákat. De a kisebb bárók és nemesek sem fukarkodtak, ha a luxusról és magamutogatásról volt szó: II. Lajos kora országszerte a későgótikus és reneszánsz épületek tömegét hagyta ránk: várak, kastélyok, kolostorok, templomok sokasága épült fel a legkisebb falvakban is. Furcsa módon csak a leggazdagabb és legnagyravágyóbb báró, Szapolyai János nem tűnt ki építkezéseivel ebben az időben.

 

Sokáig azt gondolták a történészek, hogy ez a korszak a hanyatlás és az elszegényedés kora volt Magyarországon és ezért nem jutott elég pénz a török elleni felkészülésre. A hatalmas volumenű fényűző építkezések és a művészeti megrendelések azonban mást tanúsítanak: nem a szegénység, hanem éppen a gazdagság vezetett a török kérdés elhanyagolásához. Ez a nemzedék már békében nőtt fel, számukra a jólét és a luxus volt a természetes. A török veszély egészen mást jelentett nekik, mint apáik számára: egy állandó és igen költséges határrendészeti problémát, de nem országos sorskérdést. Így jobbára közönyösen nézték, azt is ahogy „Vad” Szelim szultán meghódította az ismert világ felét és a Habsburgokéval vetekedő világbirodalmat hozott létre Magyarország határainak túlsó oldalán. Még az sem sarkallta valódi cselekvésre őket, amikor 1521-ben elesett az ország déli határvédelmének kulcsa, Nándorfehérvár.

 

Ami Mohácsnál 1526. augusztus 29-én bekövetkezett, valóban törvényszerű volt. Magyarország elfelejtette, hogy milyen az igazi háború így nem volt felkészülve egy ilyen összecsapásra. Nem voltak korszerű erődjei, sem harcedzett hadvezérei, sem erős zsoldosserege, sem egy tapasztalt uralkodója. Így vakon és meggondolatlanul bocsátkozott nyílt csatába az akkori világ legnagyobb és legjobb hadseregével szemben. 

 

Mohács igazi tragédiája mégsem ez volt, hanem egy szerencsétlen baleset a csata után: a király halála. 

 

 

Valójában Szulejmán nem tudta kihasználni mohácsi győzelmét: elment Budára, aztán hazatért, csak néhány határ menti erődöt tartott meg. A Magyar Királyság még szinte érintetlen volt, de király nélkül, és ez tálcán kínálta az alkalmat a koronára már oly rég óta vágyakozó Szapolyai Jánosnak, aki gyorsan meg is koronáztatta magát. Csakhogy belőle hiányzott az a tehetség, ami nagy példaképét, Mátyást 1458-ban valódi királlyá tette. János király ugyanolyan gyorsan vesztette el országát és koronáját, ahogy megszerezte azokat. De mivel tehetségtelensége makacssággal és önző rövidlátással is párosult, alig három év múlva behívta az országba Szulejmánt és vazallusává szegődött a koronáért. Riválisának, Habsburg Ferdinándnak ekkor mutatkozott meg a valódi uralkodói tehetsége, képes volt ugyanis arra, ami II. Lajosnak három évvel korábban nem sikerült: Szulejmán szultán seregét megállította Bécs falainál. 

 

Az 1529-es bécsi keresztény győzelem a legjobb érv arra, hogy három évvel korábban II. Lajosnak is lett volna más választása, mint a mohácsi mezőn lemészároltatni a seregét. 1529-ben Bécs semmivel sem volt erősebb vár, mint három évvel korábban Buda. Bécs védői nem voltak többen, mint három évvel előbb Buda védői lehettek volna. Szulejmán serege nem volt gyengébb Bécs alatt annál, mint amely Mohácsnál három évvel korábban elsöprő győzelmet aratott. Még a támadókat hátráltató esős ősz is hasonló volt a két alkalommal. Ráadásul 1526-ban Budát a törökök a bázisuktól messze elszakadva, egy ellenséges ország belsejében, igencsak sérülékeny utánpótlási vonalakkal ostromolhatták volna, amit Szapolyai János erős seregével bármikor elvághatott volna, addig Bécs 1529-es ostrománál a hátországukat a már hűséges vazallusukká vált Szapolyai János biztosította.

 

Persze nem tudhatjuk, hogy végül is mi történt volna, ha 1526-ban II. Lajos Mohács helyett Buda falai mögött vette volna fel a harcot Szulejmánnal, de, hogy Moháccsal ellentétben ott legalább esélye lett volna a győzelemre, az bizonyos.

 

 

Ami a Jagelló-korban Magyarországon lejátszódott, és ami végül a Magyar Királyság összeomlásához vezetett, valójában nem volt sem egyedi, sem különleges eseménysor a középkori Európa történetében.

 

A középkori Európában a főurakat nem arra nevelték, hogy az állam jövőjéről gondolkodjanak: egy nemes kötelessége elsősorban a családi vagyon megőrzése és gyarapítása, valamint az uralkodóhoz való hűség volt. A középkor rendi szemlélete felosztotta a feladatokat a társadalom különböző csoportjai között: az állam ügyei: a döntés békéről vagy háborúról, az urak közti viták igazságos rendezése egyedül a királyra tartozott. Ezt mindenki elvárta tőle és döntéseit mindenki el is fogadta. Aki szembeszállt a király akaratával, az számíthatott az egész társadalom megvetésére és haragjára. 

 

De mi történt akkor, ha a király nem tudta ellátni kötelezettségeit, betegsége vagy kiskorúsága miatt: nem védte meg az országát a külső ellenségtől és nem szolgáltatott igazságot a perlekedő urak között? Ilyenkor a kormányzás súlyát a báróknak és prelátusoknak kell átvenniük. Ez egy ideig nem is jelentett problémát, de ha hosszú évtizedeken át tartott ez a rendellenes állapot, akkor egyre nagyobb gonddá vált a kormányon lévők legitimitása. Hiszen a többi báró és a többi főpap elvileg ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint a kormányt alkotók, és ha a király uralkodott volna, akkor megfelelően rotálta volna is a tisztségviselők körének legalább egy részét, alkalmat adva ezzel bárkinek a felemelkedésre. Ám ha nem volt döntésképes király, akkor ez a rotáció és ezzel a békés felemelkedés lehetősége leállt. Ráadásul a szokásos, kisebb-nagyobb személyes konfliktusok is könnyen elmérgesedtek, ha a király nem szolgáltatott igazságot, hiszen a hatalmon lévő bárók korlátok nélkül érvényesíthették magánérdekeiket a többiek rovására. Így az idő előrehaladtával egyre nagyobbak lettek az eliten belüli ellentétek és előbb-utóbb megjelent valaki, aki úgy vélte, hogy joga van hozzá, hogy az alkalmatlan király helyére lépjen. Ilyenkor tört ki a káosz és a polgárháború, amely végtelenül sérülékennyé tette az országot egy külső beavatkozással szemben.

 

 

A középkori királyságok korszaktól és földrajzi helyzettől függetlenül többször visszatérő problémája volt a király uralkodásra való hosszú alkalmatlanságából fakadó válság. Franciaországban VI. Károly király elmebetegsége járt súlyos következményekkel. Ez vezetett a kormányzást átvevő unokatestvérei és testvére közti ellentétek kiéleződéséhez, majd nyílt belháborúhoz, ez pedig az angol V. Henrik előtt nyitotta meg az utat a beavatkozásra és a sikeres hódítására. Angliát V. Henrik fia, VI. Henrik uralkodásra való alkalmatlansága, és a helyzetet kihasználó IV. Edward majd III. Richárd hatalomvágya taszította káoszba néhány évtizeddel később, ez pedig kaput nyitott egy walesi trónkövetelő, Tudor Henrik előtt.

Ami II. Ulászló uralkodása második felében és II. Lajos gyermekkorában Magyarországon lejátszódott: két évtizeden át a kormányzóképes király hiánya, majd az ifjú király halálát kihasználó trónkövetelő által előidézett másfél évtizedes polgárháború, végül az ezt kihasználó külső hódítás, igen hasonló eseménysor volt, amit korábban Franciaország és Anglia is átélt. Ám míg ott néhány évtizeden belül a hódító vagy vereséget szenvedett, vagy konszolidálta a hatalmát, Magyarországon másfél évszázados permanens háború kezdődött két birodalom között. Ez a hosszú háború sokáig meg is akadályozta, hogy Magyarországon is végbe menjen az az átalakulás, amit Franciaországban és Angliában a fenti válságok már a középkor végén kiváltottak. Ez pedig a hagyományos feudális kormányzás átalakítása volt előbb egy abszolutista berendezkedésre, ahol az állam megszabadult a kormányzatot irányító arisztokráciától, a kormányzás nagybirtokosok helyett professzionális hivatalnokok feladata lett, így a király esetleges alkalmatlansága már nem vezetett az arisztokraták belharcához és az állam összeomlásához. Idővel ez a folyamat már a király személyét is feleslegessé tette és megszületett az újkori demokrácia.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér

 

2025. február 9.