Muszlimok, magyarok, muszlim magyarok

Az iszlám a középkor egy szakaszában, még jóval a török hódoltság előtt, jelen volt a magyar királyság területén. Az együttélés konfliktusmentes volt, az eltávolodást világpolitikai események váltották ki.

 

 

Hajdúböszörmény, Berekböszörmény – településnevek, amelyek a böszörmények emlékét őrzik. Ibn Yakub 10. század közepére vonatkozó megjegyzése a Kárpát-medencéből Prágába utazó muszlimokról. Abu Hamid arab utazó 12. század közepi beszámolója a Kárpát-medence muszlimjairól, sőt arról, hogy II. Géza király „szereti a muszlimokat”. Anonymus ötven évvel későbbi krónikája, amely azt írja, hogy a muszlimok Bular országából érkeztek Taksony uralma idején. Intelmek (I. István az idegenekről), törvények (I. Lászlótól kezdve), s magyar források a kálizokról, izmaelitákról, besenyőkről.

Van tehát adat a középkori muszlim közösségek jelenlétéről a magyar királyságban (még ha nem is sok). S akadnak leletek is, mint például az Orosháza határában feltárt Árpád-kori falu, amelynél az állatcsontok vizsgálata, illetve a korabeli szokásoktól eltérő temetkezések nem keresztény, hanem leginkább vélhetően muszlim lakosságra utalnak.

A muszlimok jelenléte tehát érzékelhető a középkori Magyarországon, legalábbis a 13. század végéig biztosan. Történetük megrajzolása egy cikk keretein belül túl nagy falat, s a források sem bőségesek, ám néhány tény rögzítésére, gondolat felvetésére mindenképpen elégségesek.

 

 

A magyar ősvallásként egyfajta sámánizmust, tengrizmust (Ég-isten hit) írnak le a kutatások, ám magáról a hitről, s az ahhoz kapcsolódó szertartásokról nincsenek pontos adatok, jobbára csak más népcsoportokkal kapcsolatos párhuzamok, analógiák alapján írhatók le következtetések. Ám tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság nem volt etnikailag egységes, így vélhetően hiba lenne, ha ezt a sokszínűséget nem feltételeznénk a hitvilágukról, az általuk gyakorolt vallásokról. A kalandozás-kori nyugati források pogányként írják le a hozzájuk betörő csapatokat, ami csupán annyit jelent valószínűleg, hogy a nyugatiak számára közismert vallásokat (kereszténység, judaizmus) nem gyakorolták. Az Ural vidéki őshazában, a népvándorlás során, sőt a Kárpát-medencei új hazájukban is, évszázadokon keresztül a sztyeppei népekkel kerültek intenzív kulturális kapcsolatba a magyarok. Ezek körében pedig éppen ebben az időszakban, a 9-10 századtól jelent meg, majd vált meghatározóvá a muszlim hit. A bevezetőben már idézett Ibrahim ibn Jakub al Israil, spanyol származású, arabul író zsidó kereskedő és utazó 955-56-ban Kijevből hazájába tartva leírta a prágai vásárt, ahová a „türkök országából (Magyarországról) muszlimok, zsidók és türk kereskedők jöttek”, hogy áruikért rabszolgákat, ónt és prémeket cseréljenek. Az írás érdekessége, hogy külön említ türköket, vagyis magyarokat is.

A muszlim hitet természetesen nem a honfoglalók többsége, s nem a vezető rétege vallotta, ám vélhetően igaz az a megállapítás, hogy a Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarsággal (vagy azt követően) érkezett csoportok közt voltak muszlim hitűek is. A tudományos élet képviselői közül László Gyula ment legtovább, amikor azt írta, hogy „Árpád magyarjai és lovas előkelői … iszlám műveltséget hoztak magukkal”. Ha ez így nyilván túlzás is, de, hogy legkésőbb a 10 században megjelentek muszlim csoportok a magyarok között, az a középkori magyar hagyományban is megőrződött: Anonymus krónikájában Taksony (Géza fejedelem apja és elődje) uralma idejére teszi a beköltözésüket. Ha az adata pontatlan is, annyit mindenesetre elárul, hogy 400 évvel a honfoglalás után a krónikaíró látóterében volt a muszlimok múltja, hiszen úgy érezte, hogy le kell jegyeznie ezt.

 

 

Bár a keresztény – muszlim ellentétet közhelyként kezeljük, a „békés egymás mellett élés” csak fokozatosan került mind mélyülő válságba. Ennek az oka elsősorban a mainál sokkal pragmatikusabb középkori gondolkodás volt: egy-egy új népcsoport megtelepedését általában nem megakadályozni, hanem ösztönözni igyekeztek. A középkor is vallotta, hogy legfőbb érték az ember, bárt ez nem valamiféle humanista, hanem sokkal inkább anyagias megfontolásból tette. A föld csak akkor ért valamit, ha volt aki megművelje, aki pedig értett valamilyen mesterséghez, vagy például tudott számolni az különleges értéknek számított. A középkor "gazdasági menekültjeinek" speciális szaktudását úgy igyekeztek megőrizni befogadóik, hogy kulturális különállásukat kiváltságjogokkal bástyázták körül. A feladatköreiket pontosan meghatározták, s aztán a közösségek többnyire a saját belső szabályaik szerint működhettek, intézhették a tagjaik közti ügyeket. Éppen a feladatok jövőbeli ellátása miatt a közösség elsorvasztása, erőszakos megtérítése és beolvasztása a társadalomba voltaképpen senkinek sem volt érdeke.

Az iszlámmal, bár valódi hódító vallásként indult már a 7. században, kezdetben nem voltak kibékíthetetlenek az ellentétek. Természetesen Bizáncot megrázta a határain születő világbirodalom (ami rövidesen egymással is marakodó részekre hullott) születése, s a kereszténység számára jó 700 évre elveszett az Ibériai-félsziget is (legalábbis annak egésze). Ám az ezeken a helyszíneken zajló csaták nem a vallás-, hanem a territórium miatt vívott háborúk voltak. A Hispániát visszafoglaló harcokat kezdetben nem a kereszt magasztos eszméjéért vívták, a keresztény harcosok inkább a muszlimok belső hatalmi harcaiba avatkoztak be. A jeruzsálemi zarándoklatok a muszlim hódítás után tovább folytatódhattak, sőt a város a muszlimok egyik legszentebb helye is lett (kezdetben, Jeruzsálem felé imádkoztak, majd éppen a belső ellentétek miatt Mekka és Medina szintjére emelték és itt ki lehetett váltani a mekkai zarándoklatot). A városban a szent helyeket a keresztények viszonylag zavartalanul látogathatták, egészen a 11. század elejéig, amikor az egyiptomi Fátimida-dinasztia elfoglalta Szíriát és Palesztinát, majd Al-Hakim megtiltotta a keresztények zarándoklatát, s leromboltatta a Szent Sír-templomot. Hosszú távon ez az addig példátlan ellenséges viselkedés ágyazott meg a keresztes háborúknak.

 

 

 

Bár a magyar királyság magja egyértelműen Róma, vagyis a nyugati kereszténység táborába tartozott már hivatalos megalapítása előtt évtizedekkel, a Kárpát-medence egy része bizánci érdekszféraként valószínűleg ingatag területnek számított egy ideig. István a pogány alföldi területek mellett csak a nyugati keresztény hagyományokat őrző egykori Karoling-pannóniai, vagyis dunántúli és északnyugati, korábbi morva területekre alapította királyságát, az ország délkeleti, vallási szempontból Bizánchoz kötődő részét csak később vonta a hatalma alá. A Gyula, majd Ajtony felett aratott győzelmek után lehetett csak a teljes Kárpát-medencére megszervezni az érsekségek rendszerét. Az ortodox hit azonban tovább élt és gyarapodott a 11. század folyamán, Vazul leszármazottai ugyanis élénk kapcsolatba kerültek a kijevi nagyfejedelemséggel, a későbbi I. András feleségét, Anasztáziát is innen hozta. A bizánci rítus továbbélését, virágzását ortodox kolostorok sora bizonyítja.

Az alapvetően keresztény, de mindkét (katolikus és ortodox) rítust támogató országban természetesen létezett a judaizmus és a muszlim hit is. Ezek elkülönülő, jól körülírható csoportok lehettek. A muszlim hitet vallók, akiket a forrásokban többnyire izmaelitaként, kálizként említenek, a kereskedésen túl többnyire vámszedéssel, majd pénzveréssel, valamint katonáskodással, határvédelemmel foglalkoztak. Az első ismert törvényi említésük 1092-ből való, amikor a szabolcsi zsinat határozata a kereskedőket kifejezetten az izmaelitákkal azonosította és bár kikeresztelkedésüket, és ezáltal asszimilációjukat támogatta, de ha mégis visszatértek eredeti hitükhöz, annak szankciója csak annyi volt, hogy vissza kellett térniük elkülönült életmódjukhoz is: „A kereskedőket, akiket izmaelitáknak neveznek, ha kiderül róluk, hogy megkeresztelkedésük után visszatértek a körülmetélésen alapuló régi törvényükhöz, lakhelyeikről elkülönítve, más falvakba telepítsék át. Azok pedig, akik a vizsgálat során ártatlanoknak bizonyulnak, saját lakhelyükön maradjanak.” László korában tehát nem volt szó erőszakos térítő tevékenységről a körükben.

Kálmán korában ideiglenesen rosszabbra fordult a vallási kisebbségek helyzete. A király, nyilván egyházi neveltetése miatt nem titkolt ellenszenvvel viseltetett mind a zsidók, mind a muszlimok iránt. Utóbbiakról törvényeit érdemes teljességükben idézni: 

„A régi hitükhöz ragaszkodó izmaeliták büntetéséről 

Ha valamelyik izmaelitának vendégei vannak, vagy valakit lakomára hív, mind ő, mind vendégei csupán disznóhúst egyenek.”

Korántsem biztos persze, hogy a királyt a törvényalkotásban pusztán az evangelizáció eszméje vezette, talán valamiféle túlhatalmat próbált megfékezni velük. Kálmán okleveléből tudjuk, hogy muszlimok voltak például a királyi kincstár vámszedői, ezen kívül a pénzverés és a pénzforgalom irányítása is muszlim bérlők kezén volt, valamint a királyi kincstár ügyintézőit „magyarul” káliznak hívták.

Az asszimilációs törekvések, ha követik őket, néhány nemzedéken belül nyilván célt értek volna, ám Kálmán térítő szándékában nem osztoztak az utódai. A szintén zömükben muszlim valláshoz kötődő besenyők már az ő korában megjelentek a király harcosai közt, fia, II. István korában pedig már tanácsadói posztba is kerültek. A század közepére a magyarországi iszlám aranykora következett el: Abu Hamid al-Andaluszi al-Garnati arab utazó 12. század közepén, II. Géza király uralkodása alatt három évig élt Magyarországon 1150 és 1153 között. Mint írja, II. Géza király „szereti a muszlimokat” (nem csak hogy téríteni nem próbálták őket, de a király megvédte azt a jogukat is, hogy ágyasokat tarthassanak). Ágyastartásban az utazó is kivette a részét, hiszen két fiatal lányt is vásárolt magának. Az országban élő muszlimokról ezt írja: „Itt ezerszámra élnek a maghrebi származásúak és szintén megszámlálhatatlanul vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, kereszténynek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A maghrebi származásúak ezzel szemben csak a háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot."

Természetesen aligha lehet megbecsülni az országban élő muszlimok számát Abu Hamid nyilvánvalóan sok helyütt erősen túlzó feljegyzéséből. Az viszont bizonyos, hogy komoly szerepet kaptak íjászként és könnyűlovasként a Bizánccal folytatott háborúkban. Nagy lehetett a gazdasági szerepük is, amelynek megtöréséről immár az 1222-es Aranybulla egyik cikkelye rendelkezik: "A kamara ispánjai, a pénzváltók, só árulók és adószedők a birodalom nemesei /legyenek/, izmaeliták, zsidók ne lehessenek." 

Ez azonban már a magyarországi muszlimok hanyatló korszakához vezet. Ideje visszatérnünk az európai kereszténység történetéhez, hogy lássuk, ez milyen folyamatokba illeszkedett.

 

 

 

A 12. század, legalábbis kezdetben a keresztény világ számára boldog távlatokat nyitott. Sikerült elfoglalniuk a Szentföldet, megteremtették a jeruzsálemi királyságot, s bár fel-fellángoltak a harcok a muszlimokkal, több mint 80 éven át meg is tartották a szent várost. Ha nem is vált beltengerré a Földközi-tenger, mint a római birodalom idején volt – amely inkább összekötötte, semmint szétválasztotta a két partján élőket – felvirágzott és némiképp biztonságosabbá vált ez a kereskedelmi útvonal. Feléledt a remény, hogy hamarosan az egész világ valamennyi népe keresztény lehet.

Persze figyelmeztető jelek már korábban is voltak. Már az első keresztes hadjárat során mészároltak le zsidókat, ami azt mutatja, hogy komoly idegengyűlölet éledt a társadalmon belül. Ám a szentföldi hadszíntér csaknem egy évszázadon át megfelelő csapnak bizonyult az európai feszültségek levezetésére. 1187-ben azonban elveszett Jeruzsálem, s a várost az ezt követő két hadjáratban sem sikerült visszafoglalni. A velenceiek hathatós segítségével azonban feldúlták Bizáncot, amit az ortodox kultúra nem tudott a későbbiekben sem kiheverni. Persze ott élt a remény, hogy napkeleten létezik János pap országa, amely majd megsegíti az európai keresztényeket. S keletről rövidesen jöttek is seregek: tatárok, akik rosszabbnak bizonyultak a muszlimoknál is.

A 13. század közepétől fokozatosan összeomlott a keresztény illúzió. Krisztus országa távolibbnak tűnt, mint valaha. A válság pusztítása befelé fordult: a gótikus misztikából eretnek-, bűnbakkeresésbe. Eltűnt az eddig békében élő, más vallásúakkal szembeni tolerancia.

A mongolok megjelenése a nyugati világnak csak csalódást okozott, de az arab kelet számára ez volt maga a vég. Bagdad és Damaszkusz elpusztítását az iszlám kultúra soha sem heverte ki többé. Az egyiptomi mamlukok ugyan végül megállították a mongol seregeket, azonban a muszlim kelet egykori kulturális központjai, Irak, Szíria, Palesztina hét évszázadra határmenti pusztasággá változtak. Az iszlám világ többé már nem volt a mediterrán kultúra centruma, a világ közepe ekkor helyeződött át a mongol hadak által soha el nem ért Nyugat-Európába.

Kelet-Európára hasonló hatással volt a mongol pusztítás, mint a keleti arab világra. Ám Közép-Európában különleges következményekkel járt. Magyarországon, bár a pusztítás itt is borzalmas volt, de mivel rövid ideig tartott, a hatása egészen más természetű lett, mint keleten. A hirtelen népességcsökkenés és zűrzavar a túlélőknek új életet, és jobb pozíciókat biztosított. Mivel ekkor már jó fél évszázada megindultak az erjedési folyamatok a 12. század folyamán megmerevedett magyar társadalomban, és már létezett az a vállalkozó szellemű feudális földbirtokos réteg, aki hajlamos volt mindent megtenni, hogy a jobbára lakatlan, vagy éppen a mongolok miatt lakatlanná vált földjei értékét anyagi és jogi kedvezmények illetve a személyi szabadság ígéretével behívott vendégek, azaz hospesek letelepítésével virágzó gazdasággá változtassa. Márpedig a leghatékonyabb módja hospesek toborzásának az volt, ha azok nem sok ezer kilométerről, hanem a szomszéd faluból érkeztek. A mongolok után maradt zűrzavar jó időre megnyitotta a lehetőséget bárkinek, hogy költözéssel alapvetően megváltoztassa társadalmi státuszát. Az igények és a lehetőségek gyorsan feloldották az évszázados kötöttségeket. A 13. század közepétől néhány évtized alatt megszűntek a vallási, foglalkozási, jogi, kulturális béklyók által összekötött csoportok életét szabályozó külső kényszerek és belső kohéziók. Helyettük új alapon, a hospeskiváltságok révén, egy egy új település, város vagy régió lakó között jöttek létre a társadalmi élet új keretei, illetve mindazok, akik kimaradtak ezekből a helyi alapon kialakuló szerveződésekből, egy egységesülő és egyszerűsödő rendi társadalom különböző szintjein, mint személyükben szabad nemesek, vagy jobbágyok találták meg a helyüket. Ebben az új társadalomban szívódtak fel a koraközépkori Magyarország muszlim közösségei, és a szabadság szétáradó fényében lassan kifakultak vallási különállásuk sajátos színei is.