Nagy Lajos 700: a nápolyi kapcsolat

Hogyan került Károly Nápolyból a magyar trónra? V. István lánya, Mária, Itáliában Maria Ungharese nápolyi királyné a kevésbé közismert Árpád-házi királylányok közé tartozik még ma is. Kovács Olivér összefoglalója Sallay Dóra fotóival.

 

 

A középkori királyi hatalom alapvetően személyes töltésű volt. Vagyis az uralkodók személyükben képviselték a királyságot, mintegy megtestesítve annak létét. Ez a személyes királyi hatalom ugyan sohasem volt korlátlan, hiszen a király fő feladata éppen a folyamatos kompromisszumkötés, a hatalmi szereplők koordinálása, az egyensúlyozásra törekvés volt, ami fokozatosan átalakult a már alkotmányos alapelemeket tartalmazó kormányzási modellé, az uralkodói dinasztiák azonban mindvégig meghatározóak voltak a hatalom folytonosságának biztosításához. Annak a hatalomnak voltak a megtestesülései, amely az általános felfogás szerint Istentől származott, s amelyet tovább örökíteni lehetett (és kellett) ugyan, de kívülről jőve szert tenni e képességre már kevésbé. Éppen utóbbi feltétel kezdett el olvadni az érett középkor során, azonban a királyi dinasztiák világa továbbra is alapvetően zárt, kasztszerű maradt egészen a közelmúltig. A dinasztiák olyan szerteágazóan kötődtek egymáshoz, hogy nem egy középkori és újkori sokállam közti konfliktusban minden érintett uralkodó rokoni kapcsolatban állt a másikkal.

 

Azért is érdemes ezt a legfelsőbb társadalmi csoportot egységesen vizsgálni, mert a hatalom átörökítésén túl egy királynak rendkívül fontos feladata volt a dinasztikus kapcsolatok kiépítése, erősítése. Míg a fiú utódok egy királyi családban a hatalom átöröklését, a lányok a dinasztikus háló építését szolgálták. Ha egy király az uralkodása során képes volt fiúutódról gondoskodni, a lányainak pedig megfelelő férjeket talált, a regnálását már sikeresnek lehetett nevezni.

 

A királyi sarjakat természetesen nem azonos jogok illették. A hivatalos nászon kívül születettek fatttyúnak számítottak, vagyis nem járt nekik öröklési jog. Bár a trónra nem kerülhettek, olykor mégis komoly kormányzati, egyházi karriert is elértek. A hivatalos házasságból származó fiúutódok esetében a legidősebb számított az automatikus örökösnek, amitől csak ritkán tértek el. Mivel azonban a királyi házakban is gyakori volt a gyermekhalandóság, több fiú esetén egészen az atya haláig bármelyik fiúból lehetett trónörökös. Ráadásul, ha egy több koronából álló birodalom uralkodója hunyt el, a koronák között az utódok meg is osztozhattak. A lánygyermekek alapvetően nem örököltek, legfeljebb fiú utód hiányában válhattak uralkodóvá. Bár így „másodlagos” vérvonalnak számítottak, azonban ezt is gondosan szamon tartottak, hiszen, ha a dinasztia férfi ága kihalt, a női ágon öröklődhetett tovább a trón.

 

Erre a hosszas bevezetőre azért volt szükség, hogy lássuk, milyen jogi lehetőségek közepette kerülhettek a nápolyi Anjouk a magyar trónra.

 

 

 

A 13. század dinasztia-kapcsolati szempontból leghíresebb magyar uralkodója IV. Béla volt, aki leányaival (Kingával és Jolánnal) a lengyel Piast-házzal napjainkig ható kapcsolatot épített ki. Béla fiának, V. Istvánnak sokkal kevesebb idő jutott, hiszen 32 évesen meghalt, azonban lányai közül az egyik bizánci császárné, míg egy másik szerb királyné lett. Hosszútávú hatásait tekintve a legnagyobb hatásúnak azonban Mária nevű lánya kiházasítása bizonyult.

 

Ennek a házasságnak a gyökerei még az 1260-as évek közepére nyúlnak vissza, amikor a francia Capeting-házból származó Anjou Károly, a harmadik Anjou-ház alapítója, aki megkapta az akkor még egységes Szicília Királyság, s vele Nápoly, hivatalos nevén a Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság (Regnum Siciliae citra Pharum) trónját, erős adriai uralmat akart kiépíteni leginkább Velencével szemben. Ezért természetes szövetségesként a dalmát városokat birtokló magyar királyi családdal törekedett dinasztikus kapcsolatra lépni. Az első terv szerint IV. Béla lányát, Margitot vette volna el, ő azonban nem akarta elhagyni a kolostort. Így fiát, a később Sánta ragadványnevet kapó Károlyt Béla unokájával, Máriával, míg saját Izabella nevű lányát V. István fiával, Lászlóval (a későbbi IV. (Kun) László) jegyeztette el. Károly és Mária házasságára 1270-ben került sor. Károly (aki II. Károlyként uralkodott) már ekkor felvette a címzetes magyar királyi címet, amit felesége, Mária származására alapoztak.

 

Miután az úgynevezett szicíliai vecsernye (amelynek során megölték a szigeten tartózkodó franciákat) szakadáshoz vezetett az eddigi egységes Szicília Királyságban, II. Károly már csak a nápolyi trónt örökölte meg 1285-ben. Ekkor már 14 éves volt Máriával közös első fiuk, Martell Károly (aki a melléknevét a Karoling-dinasztia 8. századi őséről kapta). Miután nagybátyja, IV. László magyar király 1290-ben meghalt, Mária királyné 1292-ben átruházta rá a trónigényt, így Martell Károly címzetes magyar király lett 1295-ben bekövetkezett haláláig. 

Martell Károly Caroberto nevű fia 1288-ban született meg. A később I. Károlyként (ismertebb, de pontatlan nevén Károly Róbertként) magyar trónra lépett fiú tehát V. László dédunokája volt. Még 1300 augusztusában, tehát az utolsó Árpád-házi király életében megérkezett maroknyi hívével Spalatóba, részben, hogy trónigényét megpróbálja érvényesíteni, részben, hogy kimenekítsék a nápolyi udvar intrikáiból. Nagyszülei, vagyis II. Sánta Károly 1309-ben, Mária királyné 1323-ban hunyt el, vagyis még megélték, hogy sikerült elfoglalnia a magyar trónt.

 

Károly Lajos nevű fia 1326. március 5-én született meg Visegrádon. Érdekes módon nem csak apai ágon hordozta az Árpád-házi nőági leszármazást. Édesanyja Lokietek Erzsébet volt, aki szintén az anyja, Kaliszi Hedvig ágán részben Árpád-házi volt, hiszen az ő anyja Jolán, IV. Béla lánya volt. Vagyis Lajosnak (és testvéreinek) apai és anyai ágon is nőági Árpád-házi felmenői voltak.

 

 

 

Mária nápolyi királyné Magyarországon meglehetősen kevéssé ismert, azonban az olasz városban még a mai napig tetten érhető az emlékezete (még ha nem is ismeri minden utcagyerek a nevét). Pedig Fraknói Vilmostól Prokopp Máriáig több tudós is igyekezett népszerűsíteni – az utcagyerekes jelző is utóbbitól való. Emlékezetét a közgondolkodásban valószínűleg a korszak más, kevésbé távoli földre távozott magyar királylányainak az emléke homályosította el.

 

Mária 1257-ben született Magyarországon (pontosabb hely nem ismert), s 1270-71-től, vagyis Sánta Károllyal kötött házasságát követően Nápolyban, s a királyság egyéb birtokain élt. A frigyüket bő gyermekáldás kísérte, hiszen összesen több mint egy tucat gyermekük született, akik nem csak Dél-Európa királyi famíliáit gyarapították, de egyiküket szentté is avatták. Mária több mint fél évszázadon át az itáliai királyság meghatározó személyisége volt. Hosszú élete során nagy tiszteletet vívott ki második hazájában. Több forrás emlékezik meg róla. Ezek egy része persze meglehetősen sematikus (szépség, kedvesség), akadnak azonban ennél konkrétabbak is, például, hogy fiát, Martell Károlyt a magyar királyi trónra felkészítve magyarul taníttatta és magyaros ruhákban járatta (utóbbinál sajnos nincsenek pontos ismereteink arról, hogy miben különbözött a 13. század végi „magyaros” és „itáliai” előkelő öltözet).

 

Sokkal biztosabbak azonban az építkezései, amelyek közül egy a mai napig szinte teljes középkori egységében áll. Miután Nápolyt 1293-ban komoly földrengés rázta meg, Mária királyné (Maria Ungharese) oroszlánrészt vállalt az újjáépítésben. A kora középkori városfalnál már a 8. században állt egy templom, amely egy apácakolostorhoz (eredetileg Bazilita nővérekéhez) tartozott, s előbb a 9. században a bencés apácákhoz, majd a 13. század közepén a ferences klarissza nővérekhez került. A monostort a földrengés súlyosan megrongálta. Mária királyné határozta el az újjáépítését, amelyre 1298 és 1316 között került sor A Santa Maria Donnaregina pompás gótikus alkotás. A megközelítőleg észak-déli tájolású épület kapuja az északi oldalon nyílik. A kapu felett három ablak (két csúcsíves és köztük egy kerek) engedi be a fényt. Hasonló csúcsíves ablakok törik át a hajó két oldalfalát is. Az egyhajós teremtemplom hosszházát ma a 16. század elejéről származó reneszánsz, fakazettás síkmennyezet fedi. Az apácák kórusa a templomhajó bejárat felőli felét elfoglaló karzaton helyezkedik el.  A kórust tartó keresztboltozatokat két sor pillér támasztja alá. A templom déli végében áll az épület teljes szélességénél némileg keskenyebb, három lépcsőfokkal emelt járószintű, keresztboltozatos szentély, ami a nyolcszög öt oldalával záródik. Falait nagy, kétosztatú, mérműves ablakok törik át.  A szentély és az a karzatalj boltozatainak zárókövein és boltsüvegein Mária királyné címere látható, amelynek pajzsa kettéosztott, vörössel és ezüsttel vágott magyar-, illetve kék alapon arany liliomos Anjou mezővel. A templom belsejét egykor gazdag freskódísz borította, amelynek még ma is jelentős része látható. Az apácakarzaton az Utolsó Ítélet, Krisztus és Árpád-házi Szent Erzsébet élete.  Feltűnnek a magyar szentek: Szent István, Szent László, Szent Erzsébet ábrázolásai is – utóbbi egy öt képből álló cikluson is. Az apácakarzat és a szentély között, a hajó nyugati oldalából kis oratórium kápolna nyílik, amit szintén freskók borítanak. Ezzel szemben emelkedik Magyarországi Mária síremléke. 

 

 

Mária királyné ebbe az apácaközösségbe vonult vissza férje 1309-ben bekövetkezett halála után és itt is hunyt el 1323. március 25-én hatvanhat éves korában. Végakaratának megfelelően a támogatásával épített templomban temették el. Síremlékét 1325-re készítette el a sienai Tino di Camaino szobrász és Garliardo Primario nápolyi építész-szobrász. 

 

A csúcsíves baldachin alatt három szintes márvány síremlék magasodik. Ennek középső eleme a királyné tumbája, amelynek tetején a halott ravatalon fekvő, koronás alakját örökítették meg. A tumba hosszabbik oldalán hét, a rövidebbeken két-két gyermekének ülő szobra látható. A sírládát az alsó szinten a négy erény szobra tartja. A tumbát magábafogadó belső baldachin függönyét két angyal húzza kétoldalt félre, a halott mögött szintén két angyal virraszt. A külső, nagy baldachin csúcsán az áldó Krisztus figurája látható. Alatta, a belső baldachin tetején Szűz Mária trónol, ölében a kis Jézussal, két oldalán egy-egy agyal: az egyik a térdeplő királynét mutatja be nekik, a másik az általa újjáépített templom modelljét tartja. A sírfeliratot a belső baldachin párkányára vésték. 

 

A templomban 1390-ben villámcsapás okozott tűzvészt, amelyben sok freskó megsérült. A 16. században a klarisszák kolostorát felújították és egy nagy kerengővel bővítették. 1620-ban a rend elhagyta, a későbbiekben azonban ismét használatba vették és egy új templomot építettek a korábbi apszisa elé, déli irányban, tartva a korábbi épület tájolását, annak tengelyétől néhány méterrel nyugatra, a Donnaregina Nuovát, amelyet egy folyosó köt össze a régivel, a Donnaregina Vecchiával. Az új templom barokk stílusú. 1727-ben Eleonora Gonzaga apátnő utasítására Mária királyné síremlékét az új templom szentélye melletti helyiségbe helyezték át, de ma már újra a Donnaregina Vecchia, vagyis a régi templom terében áll.

 

A monostort 1861-ben bezárták, a templomot nem szakrális célokra használták, a kolostor egy részét a nyugatra, észak-déli irányban futó via del Duomo kiszélesítése során lebontották.

 

Mária királyné tehát a magyar-olasz közös múlt egy részben még megismerésre váró alakja, aki feltehetően sokat tett a magyar szentek – köztük a roppant népszerűvé tett Szent Erzsébet – itáliai kultuszának építésében. És „ősként” fontos szereplője a magyarországi Anjou-dinasztiának.

  

 

2026. február 17.