Nekünk tényleg Mohács kell?

Kétszáz éves sikeres és kudarcos periódusok sora a magyar történelem – idén pedig két évforduló is figyelmeztet erre. Buzás Gergely jegyzete.

 

 

Magyarország történetének 2026-ban két fontos centenáriuma: a mohácsi csata 500. és Nagy Lajos király születésének 700. évfordulója kerül sorra. Mindkét évforduló jelentőségét az adja, hogy egy-egy történelmi korszak szimbolikus nyitánya: az 1320-as évek a Magyar Királyság Anjou-kori konszolidációjának és mindmáig az ország legsikeresebb korszakának, a későközépkori virágkornak a kezdete, míg az 1520-as évek ennek a virágzó államnak a bukását, és vele a török háborúkat és velük az ország azelőtt és azóta is példátlan pusztulásának beköszöntét hozta el. Tehát a két évforduló bár hasonlóképpen jelentős eseményre emlékeztet, ám éppen ellenkező előjelű tartalommal rendelkezik: a 700-as a sikerre, az 500-as a kudarcra.

 

Minden nagy struktúrának, így az államok történetének is megvannak a periodikusan váltakozó sikeres és kudarcos korszakai. A magyar történelemben ezek a periódusok úgy kétszáz évenként váltják egymást. Történelmünk első 200 éve, a 10-11. század egyértelműen a sikerekről szólt: a honfoglalás, államalapítás, majd Horvátország és Dalmácia meghódításával egy közép-európai birodalom megteremtése kiemelkedő siker volt. Egy maroknyi, keleti birodalmak szorításából menekülő nép virágzó hazát teremtett magának a nyugati civilizáció peremén, azt nyugati mintára berendezte majd regionális hatalommá tette, sikeresen ellenállva minden, keleti és nyugati hódítási kísérletnek. 

 

A következő két évszázad, a 12-13. század sokkal inkább a kudarcokról szólt. A korszakot a Bizánctól elszenvedett vereségek indították, majd egyre növekvő bizánci befolyással folytatódott, ami egy bizánci báb uralkodó, talán elődje meggyilkolásával kierőszakolt trónra léptetésében csúcsosodott ki. Aztán a Bizánci Birodalom összeomlása után ebből a bábból egy saját útra lépő sikeres király lett, és újra megindult a nyugathoz való felzárkózás folyamata, ami utóda még nagyobb ütemben folytatott. Ez a felzárkózás azonban, talán éppen a gyorsasága miatt torzra és ellentmondásosra sikerült, amit egy új, mérsékelt képességekkel rendelkező, de elődjét engesztelhetetlenül gyűlölő és a régi rend iránti nosztalgiára építő uralkodó egy időre meg is próbált visszafordítani, végül pedig egy súlyos belviszály szításával az országot kifosztó és szétszaggató oligarchia kialakulását segítette elő. A korszak végül egy a teljes káosszal végződött.

 

Ez a korszak zárult le az 1320-as években egy nyugatról érkező dinasztia által teremtett új rend létrejöttével, amit aztán az 1326-ban megszülető I. Lajos teljesített ki. Az ő sikerének kulcsa az volt, hogy Magyarországot egy erős európai államszövetség vezető tagjává tette. Az általa létrehozott magyar–horvát–lengyel és számos balkáni területet magába foglaló, dinasztikus államszövetséget utódai változó összetétellel, de mind sikeresen lemásolták: II. Károly magyar–horvát–nápolyi, Zsigmond magyar–horvát–cseh–német, Albert és V. László magyar–horvát–cseh–osztrák–német, I. Ulászló magyar–horvát–lengyel–litván, Mátyás magyar–horvát–cseh–osztrák, II. Ulászló és II. Lajos magyar–horvát–cseh szövetségi rendszere gazdaságilag, katonailag és diplomáciailag, valamint kulturálisan is jól működő, meghatározó jelentőségű európali hatalmi tényező volt, amely biztosította részt vevő országok számára a jólétet a biztonságot és a töretlen fejlődést. Bár meg lett volna a folytatás lehetősége, hiszen I. Ferdinánddal az ország Európa, sőt már a világ legnagyobb államszövetségébe: a Németalföldet, Itália jelentős részét, Spanyolországot és vele az Újvilági gyarmatokat is magába foglaló Habsburg Birodalomba integrálódhatott volna önálló királyságként, ám egy új, Bizánc helyébe lépő keleti nagyhatalom, az Oszmánok ebbe közbeszóltak és magyar szövetségeseikre támaszkodva szétszakították és ezáltal két évszázadra csatatérré változtatták, kirabolták és elnéptelenítették Magyarország kétharmadát, amelynek csak egyharmada tudta megőrizni történelmi folytonosságát a Habsburg Birodalom részeként.

 

Ennek a példátlan pusztulásnak csak az 1720-as években lett vége, miután a Habsburgok elérték, hogy a nyugati hatalmak összefogjanak és kiszorítsák az Oszmánokat Magyarország területéről, majd uralmuk konszolidálása után egy újabb két évszázados virágkor vette kezdetét. Ekkor újra egy, ezúttal a Habsburgok által megszervezett közép-európai államszövetségnek, ha nem is vezetőjévé, de legalább fontos részévé vált Magyarország, amely egyre gyorsuló ütemben integrálódott Európa nyugati felébe. Az I. világháború és az azt lezáró trianoni béke ezt az államszövetséget verte szét, hogy az újra egyharmadára olvadt Magyarország számára megint egy hosszú kudarcos időszak kezdődjön. Ez mindeddig a 12-13. századhoz igencsak hasonló, összességében meglehetősen tragikus forgatókönyv szerint élte életét az elmúlt évszázadban.

 

Nem csak obskúrus történész-kíváncsiság, ha arra keressük a választ, hogy mi okozza ezeket a korszakváltásokat, hiszen a történelem célja mindig saját korunk és lehetséges jövőnk megértése. Márpedig kevés annál fontosabb dolog van, mint hogy megértsük, hogy mi idézi elő a sikereket és mi a kudarcokat egy közösség életében. Csábító és egyúttal kényelmes – mert csaknem minden felelősségtől felment – az a gondolat, hogy a kudarcokat a külső birodalmak elnyomása, a sikereket a nemzeti önállóság idézik elő, csak éppen nem igaz. Magyarország első sikerperiódusa, a 10–11. század éppen két erős és virágzó birodalom: Macedon dinasztia Bizánca és az Ottók majd Száli-Frankok Német-Római Császársága között, nem egyszer velük harcolva teljesedett ki. A későközépkori és 18–19, századi sikereket az ország szintén nem egyedül, hanem államszövetségek részeként érte el. Ugyanakkor például a 13. és a 21. század kudarcait az ország a függetlenség korszakaiban szenvedte el, bár a 16–17. század és a 20. század kudarcaiban alapvető szerepet játszottak az elnyomó birodalmak, főleg annak köszönhetően, hogy mindig megtalálták hazai szövetségeseiket.

 

Mint látható, ez a probléma elég összetett, és ha valódi választ akarunk kapni a sikerek és kudarcok okairól, nem elégedhetünk meg felszínes következtetésekkel. Mélyebbre kell ásni és egyaránt vizsgálni kell a sikeres és kudarcos időszakok belső dinamikáját és a változó külső hatásokat is.

 

Ennek fényében igen különösen hat, hogy ma, 2026-ban Magyarországon, egy sikeres és egy kudarcos történelmi korszak szimbolikus centenáriumán a múltra emlékezve a tudomány, sőt jobbára az egész társadalom figyelme mégis mennyire egyoldalúan csak a kudarcra összpontosít. 

 

A mohácsi csata évfordulója szakmai körökben már évek óta kiemelt figyelmet kap. Népes történész és régész munkaközösségek vizsgálják – nagyon komoly új tudományos eredményeket elérve – évek óta a csatát, annak előzményeit és következményeit. Az idei centenáriumi évben csaknem minden országos és helyi kulturális intézmény konferenciákkal, kiadványok tucatjaival, kiállításokkal, rendezvényekkel készül. Mohácson folyamatban van modern látogatóközpont 15,6 milliárd forintos kiépítése, amely a város összességében 120 milliárdra tervezett fejlesztésébe illeszkedik. Mindez a tudományos és közfigyelem, a kutatások és fejlesztések, mind-mind indokoltak és örvendetesek, hiszen valóban közelebb visznek hazánk egyik legsúlyosabb történelmi traumájának, a későközépkori Magyar Királyság bukásának megértéséhez.

 

Ugyanakkor nézzük, hogy mi történt és történik az idén hazánk egyik legsikeresebb történelmi periódusának, a későközépkori magyar királyság felvirágzásának emlékéve kapcsán. A előkészületekre itt is volt kezdeményezés: Nagy Lajos király vélhető születési helyének és székhelyének, a későközépkori magyar királyság egyik legfontosabb műemlékegyüttesét őrző Visegrádnak a fejlesztésére – amelyben az itt álló, de végzetesen leromlott állapotú királyi palota és várrendszer helyreállítása játszott volna központi szerepet – egy évtizedes kényszerű szünet után 2021-ben egy kormányhatározat született, amely „Visegrád 700” nevű (később a Várkapitányság Zrt. kommunikátorai által „Visegrád Reneszánsza” névre átkeresztelt) programot indított útjára. E szerint a fejlesztéseket 2035-ben, az Anjou-kor legnagyobb nemzetközi diplomáciai sikerének, az 1335-ös visegrádi királytalálkozónak a 700. évfordulójára kellett volna befejezni. Ennek ellenére az évforduló-sorozat első elemét, I. Károly 1323-as Visegrádra költözésének 700. évfordulóját, a város és a királyi rezidencia alapítását, csak a helyi múzeum saját, csekély forrásaira és minimális pályázati támogatásra támaszkodó szerény tablókiállítással, a város által finanszírozott tanulmánykötettel és egy lényegében ingyen lebonyolított, a korszak maroknyi történész és régész kutatóját összegyűjtő konferenciával sikerült megünnepelni. A ténylegesen csak 2023 őszén meginduló és már az előkészítő fázisában, a próbaásatásokkal 2024-re valóban szenzációs tudományos eredményeket hozó „Visegrád Reneszánsza” programot még a következő, 2026-os évforduló előtt, 2025 elején a kormány minden indoklás nélkül leállította. Végül a 2026-os Nagy Lajos évfordulóra csak az év februárjában, a Magyar Nemzeti Múzeum kezdeményezésére, a Petőfi Kulturális Program keretében néhány millió forinttal finanszírozott két konferencia és két kisebb kiállítás, valamint a visegrádi múzeum néhány rendezvénye fog megemlékezni. A feltűnő döntéshozói és szakmai érdektelenséget ugyanakkor nem igazán magyarázza a közvélemény hozzáállása, hiszen a március 5-i Nagy Lajos évfordulóra, a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításhoz készült, Nagy Lajos rezidenciát bemutató animációs film, a Pazirik Kft. munkája 12 nap alatt huszonötezres nézettséget ért el a YouTube-on, tehát az érdeklődés hiányáról aligha beszélhetünk.

 

Joggal tehetjük fel tehát a kérdést, miért nem tud a mai Magyarország semmit sem kezdeni egykori sikereinek emlékezetével, és mi olyan vonzó egykori kudarcaiban?

 

 

2026. április 11.