Romok és kommunikáció

Mindinkább véleménybuborékokba záródik a közösségi média és a szakembereken sincs már nyomás, hogy egymással és a nagyközönséggel kommunikáljanak. Ám lehet kiút ebből a zsákutcából. Buzás Gergely jegyzete.

a 18. század előtt a romok legfeljebb mint olcsó építőanyag lelőhelyekként, vagy rablótanyaként mozgatták meg az emberek fantáziáját. A felvilágosodással párhuzamosan azonban az alig ismert, így félelmetesnek tűnő múlt iránt fellángolt nosztalgia kiváló táptalajt nyert a középkori romokban, ahol a düledékek között, még a sejtelmes holdfény segítsége nélkül is könnyel el lehetett képzelni a lovagregények borzongató világát. Ez azért is könnyű lehetett, mert a 18. században Európa romjainak nagy része még alig néhány évtizede volt csak rom, hiszen jobbára a nagy 17. századi háborúk (angol polgárháború, 30 éves háború, a Szent Liga, majd XVI. Lajos háborúi, Rákóczi szabadságharc, stb.) során gyújtották fel vagy ágyúzták szét az addigra már korszerűtlenné vált középkori erősségeket, funkciójukat vesztett kolostorokat és templomokat. Márpedig egy tető nélkül, beszakadt födémekkel, de szinte teljes magasságban álló falakkal, számos építészeti részlettel álló épületmaradványok mindenkinek megmozgatták a fantáziáját.

Aztán az idő tette a dolgát és újabb száz év alatt egyre látványosabb vált ezeknek az egykori romantikus várromoknak az egyre gyorsuló ütemű pusztulása. A 19. század közepén az egyre inkább tudománnyá alakuló műemlékvédelem szakemberei rádöbbentek, hogyha nem tesznek valamit, a romok nem csak hogy látványos mivoltukat veszítik el, hanem most már belátható időn belül egyszerűen el fognak tűnni a föld színéről. Ugyanakkor a korszak tudományának pozitivista szemlélete, a tudás mindenhatóságába vetett mély hite nyomán bátran hozzá mertek nyúlni a romokhoz, hogy újra a saját hitük szerinti pompás épületekké varázsolják vissza őket. Ekkor indultak meg a nagy restaurálások, ahol a legszebb, még menthető romokat igyekeztek középkori formájukban helyreállítani, de úgy, hogy új funkciót is adtak nekik, hogy ezzel hosszú távú fennmaradásukat is biztosítsák.

Ezek az új funkciók azonban olyan új épületrészeket és új építészeti megoldásokat is magukkal hoztak, amelyek értelemszerűen hiányoztak a középkori épületekből. Másrészt az átépítéseknek sok eredeti részlet is áldozatul esett, amit a túlzottan magabiztos restaurátorok mint silány minőségű, esetleg később az épülethez toldott részletet könnyű szívvel eltávolítottak. Ez aztán sok szakember szemében ellenérzést keltett, hiszen a romok tudományos értéke, történelmi forrás jellege súlyosan és sokszor helyrehozhatatlanul sérült. Így megszületett a „konzerválni, nem restaurálni” jelszava. E mögött igazi műemlékvédelmi gyakorlat persze nem volt, mint ahogy nem is lehetett, hiszen egy romot nem lehet konzerválni: ha ugyanis sikerül a romlását legalább időlegesen megállítani, akkor egyrészt megszűnik romnak lenni, másrészt jórészt eredetiségét is elveszíti.

Az 20. században aztán a restaurálások ellenzőinek tábora kibővült a modernista építészekkel, akik minden történeti stílust elvettettek és az építészetben a tiszta funkcionalitást keresték. Ők viszont már megoldást is kínáltak a konzerválás műemléki paradoxonára: a romok pusztulását modernista ráépítésekkel, új anyagok és szerkezetek alkalmazásával próbálták megállítani és ilyen módon adtak a romoknak új funkciókat is, ami valóban a kulcskérdése minden műemlék hosszú távú megőrzésének. A század középső évtizedeiben így született meg a modernista–funkcionalista műemlékvédelem.

A 20. század végére aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a modernista műemlékvédelem zsákutcát jelent. A romokra az eredetitől eltérő technológiával ráépített kiegészítések nem hogy megállították volna, hanem éppen hogy felgyorsították a pusztulást és a modernista épületrészek még ennél a folyamatnál is gyorsabb műszaki és esztétikai elavulása az átépített romokba költöztetett új funkciók működését is sorban ellehetetlenítették. A műemlékvédelem elkezdett olyan új utakat keresni, amelyek egyszerre biztosíthatják a romok hosszú távú fizikai fennmaradását és ezzel együtt a társadalom romok iránt megnyilvánuló érdeklődésének és megbecsülésének fenntartását. Mindezt olyan módon, hogy hasznosítsa a romokkal kapcsolatos három évszázados műemlékvédelmi tapasztalatokat is. Újra feléledtek a műemléki rekonstrukciók, de stiláris formakincsük már nem csak a történeti stílusokból válogatott, hanem velük egyenrangú módon, lényegében történeti stílusként megjelent a modernizmus, sőt a posztmodern is. Az építési technológiák spektruma is kiszélesedett: e rekonstrukciókban akár egymás mellett is helyet kaphatott a hagyományos kőműves, kőfaragó és ácsmunka, valamint a modern vasbeton, acél és üvegszerkezetek. A korszak műemlékvédelme nagyon sokszínű volt, ami lehetővé tette, hogy az eltérő adottságokkal rendelkező műemlékeket eltérő elvek szerint, eltérő módszerekkel állítsák helyre.

A 21. században megszületett az internetes közösségi média, amely új szereplőket vont be – mégpedig tömegesen – és új módon a műemlékekről szóló diskurzusba. Ezek az új szereplők túlnyomó többsége a műemlékvédelem említett három évszázadának tapasztalatait éppúgy nem ismeri, ahogy egy romműemlék kutatásának megóvásának és fenntartásának számos szakmai kérdésével sincsen tisztában. A közösségi média sajátossága azonban, hogy a vélemények önmagukban és egyenrangúan jelennek meg benne, függetlenül a mögöttük álló adatoktól, tudástól tapasztalatoktól. Kizárólag az egyes véleményeket képviselők online aktivitása határozza az adott vélemény terjedési sebességét. Ugyanakkor az online közösségi média sajátossága az önmagukba zárkózó véleménybuborékok kialakulása. Az online szerveződő csoportokban természetes szelekció útján előbb-utóbb egyetlen fajta nézőpont uralkodik el, mivel akik ezzel nem értenek egyet, azok jobbára elhagyják az adott közösséget. Ez még zártabbá és elvakultabbá teszi a maradókat, akik saját véleményük egyedüli igazságosságának visszaigazolását látják csoporttársaik reakcióiban, és a másféle véleményekkel egyre kevésbé szembesülnek, a saját véleményüknek ellent mondó tényeket pedig egyszerűen nem veszik tudomásul. A közvélemény így egymástól teljesen elszigetelődött szektákká alakul át. A romok szempontjából például van már szektája a romantikus romimádatnak éppúgy, mint a pozitivista visszaépítéseknek és a modernista ráépítéseknek is.

Ez az élet minden területén világszerte terjedő magatartásforma a szakemberek gondolkodásmódját is egyre nagyobb mértékben befolyásolja. Az egyes szakmákban, így a műemlékvédelemben és a kapcsolódó tudományágakban természetesen mindig is létezett az egyes vélemények kizárólagosságára való igény, és a más nézőpontot képviselő kutatók, szakemberek kiközösítésére, elnyomására való hajlam. Ez viszont csak erősen központosított, diktatórikus rendszerekben (egyetlen egyetemi tanszék, egyetlen mindenható hivatal, egyetlen, minden finanszírozást maga alá kaparó kutatóintézet) tudott úgy, ahogy érvényre jutni. Ám ezen központosított, tekintélyelvű struktúrák szétesésével lassan elenyésztek ezek a véleménymonopóliumok is, és a 20. század végén megindult a párbeszéd, ami nyilvános sajtópolémiákban, vitáktól hangos konferenciákban öltött testet. Ez igen termékenyítően hatott a tudományra és a műemlékvédelemre, mert e viták során a résztvevők rákényszerültek, hogy legalább átgondolják és megértsék a velük vitatkozók gondolatait, így minimális intelligenciával is felismerhették saját gondolatmenetük hibáit, de még akár tanulhattak is vitapartnereiktől, sőt akár előfordulhatott az is, hogy még saját véleményüket is megváltoztatták a viták hatására. A 21. század elejének véleménybuborék-korszaka aztán egyszeriben végett vetett a vitáknak és ezzel együtt az egymás megértése iránti igénynek is. A kutatók és szakemberek ma csapatokban szerveződve, zárt pajzsfal mögül néznek szembe egymással. Nem hallgatják meg egymás véleményét, még azért sem, hogy vitatkozzanak vele. Eljutottunk oda, amire a tudomány sok évezredes történetében nem volt még példa, hogy magukat komoly tudósnak tartó emberek egyszerűen el sem olvassák és még kevésbé idézik az övéktől eltérő véleményt képviselő kutatók tanulmányait.

Ez a jelen civilizációnkra általánosan jellemző háborús állapot sok más terület mellett a műemlékvédelemben is súlyos következményekkel jár. Egy műemlék helyreállítása mindig is csapatmunka volt: építész, kutató, beruházó, tulajdonos, üzemeltető és a hatóságok közös gondolkodását és összehangolt tevékenységét kívánta meg. Ennek köszönhetően a műemlék-helyreállítások eredményei túlnyomó többsége legalább saját korukban általában közmegelégedést váltottak ki. Ez mára megváltozott. Ma számos helyreállításnál azt tapasztalhatjuk, hogy nem konszenzus nyomán formálódik, hanem valamelyik, valamilyen okból dominánssá váló szereplő kizárólagos ízlését és preferenciáit követi, így a végeredménye szükségszerűen féloldalas lesz és nem csak a közönség körében nem számíthat általános elfogásra, hanem még az alkotótársak többségének a nemtetszésével is számolnia kell. Az egyetlen elégedett szereplőt, akinek az akarata érvényesült, viszont már az sem érdekli, hogy saját gondolatait, érveit és indokait a közönségével, vagy legalább munkatársaival megossza, hiszen erre nincs is szüksége, akaratát inkább erőből viszi át. A műemlékvédelem kommunikációja így végzetesen elsorvad és a saját véleménybuborékaiban élő közönség még inkább magára marad. Ez pedig általános elégedetlenséget, mindennel szembeni egyre agresszívabb ellenségességet szül, ami persze szintén nem igényli a megismerést és a megértést.

Hiba lenne azonban, ha minden rossz forrásának az online közösségi médiát tekintetnénk, hiszen az csak egy eszköz, amit rosszul használunk. Ilyen rosszul használt eszköznek indult fél évezrede a könyvnyomtatás is, ami demagógok kezében háborúk és tömeggyilkosságok kiváltójává vált, de amint megtanulta az emberiség a helyén kezelni, a tudás csodálatos tárházává változott. Érdemes tanulnunk az elmúlt évszázadok tapasztalataiból és az online közösségi médiában nem a fegyvert, hanem az építő eszközt keresnünk. Nem gyűlölködésre és utálkozásra használnunk, hanem ismeretszerzésre és kommunikációra. Valójában ehhez még új ismereteket sem kell elsajátítanunk, hanem egyszerűen oda kell figyelnünk arra, hogy kinek a véleménye mennyit ér egy adott témában. És ebben pontosan az internet van a legnagyobb segítségünkre, hiszen ma már mindenkiről percek alatt kideríthető, hogy kicsoda és mit tett le életében az asztalra. Az arctalan és névtelen trolloknak pedig éppúgy nincs helyük az online eszmecserékben, mint ahogy az utcáról bekiabáló hangokat is kizárjuk a konferenciákról. Az újkorban a nyomtatott szó becsületét a hiteles emberek által létrehozott és működtetett professzionális kiadók hozták el, amelyek – ha eltüntetni soha nem is tudták – de idővel elszigetelték a szennyirodalmat. Ez a modern korban sem fog másképp menni: az online fórumok adminisztrátorain van a felelősség, hogy oldaluk a szenny, vagy a tudás székhelyévé válik-e. Ugyanez érvényes a tudományos közéletre is: ha sikerül megteremteni nyitott és befogadó, vitára mindig kész szakmai fórumokat, akkor a magukba zárkózó, a közönséget és a kollégáikat lenéző szakmai körök szükségszerűen eljelentéktelenednek majd. Egy ilyen és csak is egy ilyen szellemi környezetben várhatjuk azt, hogy újra olyan romhelyreállítások szülessenek, amelyek elnyerik kortársaik tetszését és bizalmát.

Buzás Gergely