Szulejmán megint győz

Korántsem elvont elmélkedés, hogy miként vívjuk meg és vesztjük el az újabb szellemi Mohácsunkat – úgy, hogy persze nem a szultán, hanem mi vagyunk a saját ellenségeink.

Bár bevallom, kikapcsoltam a tévét, jóval mielőtt a Szulejmán című sorozat heti folytatása adásba került volna, gyanítom, hogy nagyjából Mohács táján járunk már, esetleg a héten sor is került a török diadalra. Két vagy három hete Zimony várának bevételét tervezték, úgyhogy lassan eljöhetett az ideje a mohácsi csatának is, bár ez persze csak feltételezés, hiszen – éppen mert nemigen követem – nem ismerem a sorozat tempóját. De biztos: Szulejmán vagy már győzött, vagy rövidesen győzni fog.

Aki nem hallott volna még az egyik kereskedelmi televízióban sugárzott filmes eposzról, hozzávetőleg a következőről van szó: Szulejmán életét dolgozza fel több évadon át, amelyben persze megjelenik a világhódítás is, ám a történet fő cselekményszála mégsem Európa tervezett leigázása, hanem elsősorban a szultán és kedvenc háremhölgye (későbbi felesége) Rokszolána, azaz Hürrem szerelme körül bonyolódik. Ennek megfelelően invesztáltak a vélhetően nem kis költségvetésű sorozatba is: míg a hadjáratok során ritkán lehet egy tucatnál több harcost látni egyszerre, azért digitális technikával megjelenítenek hajóhadat a Dunán és vannak szép nagytotálok is a 16. századi Isztambulról – bár ezeken az ókori gyökerű metropolisz ugyancsak hiteltelenül inkább virágoskerte hasonlít. A szerájban sok a belső tér, építettek tehát díszletet, varrtak jelmezt bőséggel, láthatóan arra koncentrálva, ami a szerelmi szál és az azt bonyolító intrikák hátterét szolgálja. Szulejmán ugyan hódítóként jelenik meg, ám gyakran epekedik ábrándosan imádott Hürreméért – az alkotók egy hús-vér, szerelmes férfit akartak a nézőknek tálalni, érezhetően sikeresen.

Mert valljuk be, a sorozat nézőit az érdekelné, hogy éppen Szabács, vagy Szörényvár? Hogy melyik pasa tervével ért egyet Szulejmán? Hogy mit mond a pápa, mit üzen Velence a követtel? Ha a részletek nem is, a végkifejlet még rémlik az iskolából. Izgulni azon lehet, hogy Hürremet ellehetetlenítik-e mindenre elszánt vetélytársnői, beteljesedik-e a szerelmük a szultánnal. Szóval a néző értük szurkolhat, miközben ezért megkapja a történelmet is, ha olykor kissé hiteltelenül (a mi II. Lajos királyunkat például egy kigömbölyödött negyvenes színész alakítja – nyilván azért, mert gömböc középkorú király sokkal elbizakodottabb és nagyképűbb tud lenni a képernyőn, mint egy fiatalabb).

A részleteken lehet hát fintorogni, de a célját eléri, így kerek az egész, ahogy van (nem a színész, hanem Szulejmán tálalása).

Persze a kultúrnemzetek többsége szorgalmasan gyártja a maga történelmi sorozatait, a török szappanopera nem kivételes alkotás, csak éppen ezt nézhetik ma Magyarországon (ami egyáltalán nem baj), végül is sokkal hasznosabb, mint az öncélú, magukat középkori hangulatúnak álcázó, sehová sem vezető fantasy-sorozatok. Érdekes lenne eltöprengeni azon is, hogy vajon a magyar nézők közül hányan értik, hogy miközben Szulejmánért és Hürremért szorítanak, a sorozatban megjelenő Mohács a mi Mohácsunk, a középkori magyar állam összeomlása – jó lenne, ha minél többen rájönnének, mert így átélhető, hogy az éremnek legalább két oldala van: ami itt vész, ott diadal.

Szóval a kultúrnemzetek ügyelnek arra, hogy a történelmi tudatot ápolják. Az nem olyan, hogy egyszer megcsináljuk, aztán örökké létezik: nemzedékről nemzedékre újra kell teremteni, igazodva a közönség igényeihez és a technikai lehetőségekhez. Ma még kétségkívül a tévésorozat a legjobb eszköz ehhez, két évtized múlva lehet, hogy a 3D-s kivetítős okostelefon-karóra segítségével aktivizálható szerepjáték lesz, nem tudom. Maga az alaprecept valószínűleg változatlan marad: hús-vér hősök kellenek, mert a befogadók maguk is azok, a szerelmet, a bosszút, az ármányt értik, az isteni küldetéstudatot, a pátoszt nem. Persze akár még küldetésük is lehet a hősöknek, csak nem ezt kell főfogásként tálalni. A rabszolgaság senkit nem érdekel, de Isaurának gyűjtünk. Ne fitymáljuk le, hogy ez ostobaság: Ecce homo – tessék már megérteni!

Magyarországon a Szulejmánt nézhetjük. Esetleg a Tudorokat. Ennyit a kultúrnemzetről.

Az elmúlt negyed évszázadban persze volt néhány próbálkozás magyar történelmi film létrehozására (több évados sorozatéra persze nem, annyira még a legmagyarabb magyar potentátokat sem érdekelte ez az egész). Ezek a próbálkozások sajnos az önparódia, az emészthetetlen pátosz, a teljes érdektelenség és a történelemhamisítás horizontján mozogtak, így talán nem is kell bánnunk, hogy nem lett belőlük sorozat. Nálunk Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna nem romantikus szerelmesek lennének diákos bájjal, hanem merev ikonok, akik a magyarság romlásán és felemelkedésén töprengenek – örökre elriasztva még azokat is, akiket kicsit is érdekelne a 17. század Magyarországa. Megbántani persze nem akarom az alkotókat, de tegye fel a kezét az olvasók közül az, aki látott viszonylag frissen készült, jó (egyszerre hiteles és a nagyközönség számára befogadható) magyar történelmi játékfilmet.

Na ugye.

Persze a filmes leírt anyagból dolgozik. És ezzel máris elérkeztünk a probléma újabb szintjére: nincs ilyen. Nincs magyar történelmi regény. Emészthető formában utoljára talán Mikszáth és Gárdonyi nemzedéke tudta tálalni a történelmet, de annak már lassan száz éve. Azóta nem születnek igazán átütő könyvek (lehet egy-két jó, de az nem csinál nyarat). A kultúrnemzeteknél a korszaka ikonjának számító Robert Merle csak végigírta a Francia históriát, ahogyan az egyik legmenőbb brit író, Ken Follett is többször belekóstolt a középkorba. Mindketten a már ismertetett recept szerint: hús-vér szereplők, akiknek jobbára a szerelmen, esetleg bosszún jár az eszük, de azért körítésként ott a Szent Bertalan-éj már-már kordokumentum-szerűen pontos leírása, vagy épp Becket Tamás plasztikusan ábrázolt meggyilkolása. Csetlő-botló szereplők, átélhető érzelmekkel, miközben körülöttük folyik a nagybetűs történelem.

Pedig történelmünk volna hozzá, legalább olyan mennyiségű ármánnyal és szerelemmel (na jó, utóbbiban nem vagyok biztos, azt ki kell hozzá találni), mint amit a franciák, britek összegereblyéznek maguknak. Alapanyag volna, de kicsi a piac. Kevés a példányszám. Snassz ilyet írni. Meg kit érdekel.

A következményeket pedig már most is a bőrünkön érezzük. Amelyik népnek nincs nemzedékről nemzedékre átélhető, befogadható, saját élményként őrzött történelme, az kitalál magának. Jézus párthus-magyar származású, a magyarság sumér, indiánokkal közös a kultúránk, Gertrudist pedig persze azért gyilkolták le, mert belépett a pilisi szívcsakrába. Ha szokás szerint el is szörnyedünk ezek hallatán, gondolkodjunk el azon is: vajon kinek, kiknek a felelőssége, hogy nem adták-adják át a valódi történelmet élményként az embereknek, vagy épp olykor mércévé emelik az agyrémet.

Összeesküvést aligha érdemes gyanítani a háttérben. Ostobaságot, szűklátókörűséget igen.

Ám visszakanyarodva az elejéhez: sajnos kikapcsoltam a tévét, így nem tudom, Szulejmán megvívta-e már a maga Mohácsát. Igen, az az ő Mohácsa, a diadal, nem a miénk.

Persze mi is vívjuk a magunkét, a történelmi tudat mezején, az ellenfél pedig mi magunk vagyunk. Nem röpke másfél óra öldöklése, hanem évtizedek szívós, konok harca (azaz semmittevése) van mögöttünk.

De ne legyenek kétségeink: a következmények hasonlóak lesznek.