Tatárrá lett magyarok és egy titkos háború

Van a tatárjárásnak egy kevéssé közismert, azonban jól dokumentált szelete is, amelyről többnyire hallgatunk, pedig a korabeli források roppant beszédesek. Sőt egyes kérdések esetében új hipotézisek felállítására is alkalmasak. Kovács Olivér írása.

 

 

A napokban ismét tatárjárás-kori leletek feltárásáról számoltak be régészek, ezúttal Kelebia határában. A csiszárlegelői helyszínen egykor állt templom, valamint annak környezete a Kecskeméti Katona József Múzeum munkatársainak megállapítása szerint 1241 folyamán, a Muhi csatát követően, az Alföldre törő tatárok pusztítása miatt pusztult-, illetve néptelenedett el. Itt ugyan nem tudunk a templom körüli erődítésről, azonban a közeli Szank esetében világos régészeti bizonyítékai voltak annak, hogy a tatárok ellen árkokat, illetve sáncokat mélyítettek és emeltek az épület remélt védelmébe húzódó helybeliek. Ilyen nyomokat egyébként szerte Bács-Kiskun megyében azonosítottak a szakemberek, akik munkájának hála számos, többnyire drámai mozzanatát ismertük meg a tatárjárásnak. Ezek immár nem a kutatóktól származó narratívájaként szervezett, akár maga a király, IV. Béla által irányított országos ellenállás víziója elevenedik meg leginkább a közösségi oldalon, esetenként azzal a következtetéssel, hogy a magyarok „szinte megverték” a tatárokat, akik ezért hagyták el sietve az országot 1242 tavaszán.

 

A tatárjárásnak sok arca van. Kevés azonban az olyan, amely a magyarok győzelmét tükrözné. Miután a Dunától keletre fekvő területet szinte teljes egészében megszállták 1241 folyamán, a Dunántúlon már valóban több vár, így a többi közt Esztergom, Székesfehérvár, Győr, valamint Pannonhalma kolostorának ostrománál is kudarcot vallottak a tatárok (még ha első esetben magát a várost el is pusztították). Ezen esetekben azonban nem központi, országosan átfogó irányítást követve arattak a magyarok diadalt, hanem egyéni leleményességüknek és kitartásuknak, az adott helyszínek földrajzi jellemzőinek hála. Mindez azonban édeskevés lett volna, hogy a tatárok legalább az Alföldet és Erdélyt ne vegyék tartós hódoltatásba – már ha ez lett volna a céljuk még 1242 elején is. Ezeken a területeken valóban kialakult ugyanis egy „háború”, amely a tatárok vereségével zárult, ám nem fegyverrel vívták. Hogy ezt a „háborút” legalább nagy vonalaiban megismerjük, elengedhetetlen a megszállt területeken történtek megismerése.

 

 

Hogy miként zajlott a tatárjárás „belülről”, arról páratlanul jó és részletes beszámolót olvashatunk Rogerius mestertől Siralmas Énekében. A tatárjárás idején váradi kanonokként tevékenykedő Rogerius középkori irodalmunk kimagasló alkotását hagyta ránk: míg az első része korunk oknyomozó újságírói szabályainak is megfelelő pártatlansággal igyekszik feltárni az ország megosztottságának az okait, második része a szemtanú hitelességével örökíti meg a háború eseményeit és borzalmait. Stílusában is annyira friss, hogy ha a leírásában szereplő kardot, íjat, tüzet géppisztollyal, pisztollyal és gránátvetővel helyettesítjük, korunk háborúinak a tudósításaként is megállná a helyét. No és persze arról is tanúskodik, hogy mit sem változott a háború természete az elmúlt nyolcszáz év során.

 

A Siralmas Ének több kulcsfontosságú kérdés megválaszolásához szolgálhat forrásul, mi most azonban foglalkozzunk csak azokkal a részekkel, amelyek a hősünk fogságba esése utáni eseményeket tárgyalják. Rogerius története nagyrészt Bihar megyében (vagyis a mai Románia nyugati sávjában) kezdődik, illetve játszódik le, azonban megállapításainak, tapasztalatainak többsége nyilván általánosan is érvényes a tatárok által megszállt területekre.

 

Bár művében már korábban beszámolt átállt magyarokról, akik hamis leveleket vittek szerte az országban, hogy álhírekkel zavarják meg a lakosságot (már ekkor is létezett információs háború), itt értesülünk arról, hogy milyen szerepet játszottak a kollaboráns, szavai szerint tatárra lett magyarok a megszállt területek igazgatásában. A pusztítás első hulláma után sikerült kicsalogatni az elmenekültek egy részét az erdőkből és újra indult az élet. „Alávetettem magam egy magyar hatalmának, aki, mint mondattam tetteiben már tatárrá vált … Kenézeket, azaz ügyintézőket állítottak az emberek fölé, hogy igazságot tegyenek, és számukra lovakról, állatokról, fegyverekről, ajándékokról és használható ruhákról gondoskodjanak. Az én gondnokom is egyike volt ezeknek az uraknak, és csaknem ezer falut igazgatott, és mintegy száz ilyen kenéz volt” - írja Rogerius, s beszámolójából kiderül az is, hogy a közigazgatás megszervezésének a legfőbb oka a nyári aratás lebonyolítása volt: „mivelhogy aratás ideje volt, mindnyájan begyűjtötték a termést, és csűrökbe hordták azt is, az alomszalmát és a szénát is és minden mást. … Mindamellett sem a gabonatermést, sem az alomszalmát, sem bizonyos házakat nem égettek föl, sőt mindezt halálos büntetés terhe alatt tilalom alá vetették. Ebből biztosan arra következtettem, hogy azon a vidéken akarnak telelni, vagy oda akarják küldeni a háznépüket, hogy télen lovaik számára ott hajlékot és élelmet találjanak. Utóbb megtapasztaltam, hogy ez így is volt”. 

 

A kegyetlenkedések azonban nem értek véget az új közigazgatás megszervezésével, csak a jellegük, kivitelezésük változott kissé. A szerző által tatároknak, kunoknak nevezetteken kívül immár a feltehetően többnyire magyar kenézek is kivették a részüket a lakosság sanyargatásából. Nem csak a már uralmuk alá hajtott közösségeket terrorizálták, de a nyár folyamán folytatódott a még meglévő ellenállás felszámolása is, így például az egresi kolostor elestekor, ha nem is volt szemtanú Rogerius, egészen közel lehetett az eseményekhez. Pereg falu elpusztításánál pedig beszámolt a frontális tatár harcmodor részleteiről is: „De az egész vidék elpusztítása után amazok orosz, kun és magyar foglyokból és kevés számú tatárból egyesített tömegükkel mindenfelől körülvették a nagy falut, és a harcba a magyar foglyokat küldték előre, és amikor azok mind elpusztultak, utánuk az oroszok, izmaeliták és kunok harcoltak. A tatárok pedig a hátuk mögött meghúzódva nevettek pusztulásukon és romlásukon, és azokat, akik az övéikkel való harcból visszavonultak, legtöbbnyire vérszomjas kardjukkal megölték, úgyhogy ezek egy hétig éjjel-nappal harcolva és a várárkokat betemetve, elfoglalták a falut.”

 

 

 

Országosan szervezett ellenállásról tehát nem ad hírt Rogerius, s ennek az idő múlásával egyre csökkent is az esélye. Ugyanis a nyári betakarítástól függetlenül mindennapossá vált az éhínség a megszállt területeken. Joggal feltételezhetjük, hogy az 1241-ben megtermelt élelmiszer sokkal kevesebb lehetett a korábban megszokottnál, s a helyzet csak egyre súlyosbodott, hiszen elmaradtak a szezonális mezőgazdasági munkák, nagy valószínűséggel az őszi búza, alakor vetése is. A korszakban egyébként kevésbé volt domináns a kenyérsütés (ez jobbára csak a 14. században terjedt el a köznép körében), a gabonaféléket és hüvelyeseket többnyire kásaként fogyasztották. Ismertek voltak azonban a liszt és egyéb növényi adalék hozzáadásával készült fekete kenyerek. Hogy 1242 végén milyen siralmasak voltak a táplálkozás lehetőségei, arról az immár tatároktól megszökött Rogerius így írt: „Hagyma, porcsin, répa és fokhagyma, ami a parasztok kertjében megmaradt, ha néhol rájuk bukkantam, nyalánkságszámba mentek számomra; a többiek mályvával, tökkel és bürökgyökérrel táplálkoztak.”

 

Hogy milyen hosszú időre akartak berendezkedni a hódítók, nem tudjuk, de ha nem csak az egyszeri rablás volt a céljuk, a kenézekre alapozott „tatár” közigazgatás néhány hónap alatt kudarcot vallott a megszállt területeken, még a rövid távon is. 1241-1242 fordulójára már világossá kellett válnia a mongol hadvezetés számára, hogy az elkövetkező hónapokban, sőt akár hosszabb távon is ellátási nehézségekkel néznek szembe. Miután átkeltek a Dunán, látványosan stratégiát váltottak: az Alföldet és Erdélyt elpusztító frontális lerohanás helyett kisebb, kevesebb véráldozattal járó portyákat folytattak csak, nem „ütötték föl a sátraikat”, s az elsődleges céllá IV. Béla király elfogása vált. A Dunántúlon feltehetően nem tudták már a segéderőiket olyan hatékonyan mozgatni, mint az 1241-ben elfoglalt területeken, amiben szerepe lehetett az egyre súlyosabb táplálkozási helyzetnek is. Tavaszra a tatárok ellátási logisztikája feltehetően teljesen összeomlott és nyilvánvalóvá vált, hogy a királyt sem tudják kézre keríteni. Rogerius a művében azt írja, hogy a hódítók korábban Németország lerohanását is tervezték, azonban „ … a főbb királyok parancsára lassan megkezdtük az elpusztított földön a visszavonulást, zsákmánnyal és szerszámokkal megrakott szekerekkel, marhák gulyáival, és juhok nyájaival, felkutatva a rejtekhelyeket és az erdős hegyek homályát, hogy amit nem találtak meg az előnyomuláskor, azt a visszavonuláskor megtalálják. És így, lassan visszavonulva, elérkeztünk Erdélybe, ahol sok nép megmaradt, és ahol az átvonulás után igen sok vár épült. ... Kimentek Magyarországból, megkezdtek bevonulni Kunországba. Most már nem engedték meg, mint korábban, hagy válogatás nélkül öljék meg az állatokat, a foglyok számára, hanem csak a belső részeket és az állatok fejét és lábát adták nekik. Kezdtünk attól tartani – és a tolmácsok is ezt beszélték –, hogy amikor kimegyünk Magyarországból, mindnyájunkat vérszomjas kardjukra hánynak.” Rogerius ezt követően, életét jogosan féltve szökött meg a fogságukból.

 

Hogy a tatárok jól becsülték fel a számukra vesztes „élelmiszer-háború” következményeit, arról Spalatói Tamás A salonai és spalatói főpapok története című művéből is értesülhetünk. Tamás az ismereteinek java részét ugyan Rogeriustól szerezte, aki 1249-től spliti (splatói) érsek lett, azonban a király horvátországi és dalmáciai menekülése kapcsán sok egyedi információja is volt. A tatárjárás következményeiről ezt írja: „S jóllehet a barbárok dühe az egész Magyarországot fegyverrel irtózatosan összetörte, az éhségnek nyomban bekövetkezett veszedelme az éhhalál dögvészével a nyomorult népet szintén pusztitá: a tatárok dühöngésének idején ugyanis nem lehetett a lakosoknak földjeiket bevetni, nem bírták az elmúlt aratás idején a gabonát behordani, s igy tehát, élelmiszereik nem lévén, a nyomorultak az éhség kínjától emésztve egyre hullnak vala. A nép számtalan holtteste a mezőn, úton-útfélen hever vala, úgy hogy azt hiszik: nem kevesbé pusztította a magyar nemzetet ezen éhhalál keserves csapása, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége.”

 

Az éhínség pusztítását említik a hazai évkönyvek és a későbbi krónikák is, azt állítva, hogy többen vesztek Magyarországon éhen, mint ahány embert a tatárok megöltek, vagy elhurcoltak. Az osztrák és a salzburgi krónika kannibalizmusról számolt be, amelynek néhány éve régészeti bizonyítékát is sikerült azonosítani egy fiatal fiú végtagcsontján látható vágások alapján, amelyek arról tanúskodtak, hogy lefejtették róla a húst.

 

Azt persze túlzás lenne állítani, hogy a tatárok egyedül az élelmiszer-ellátás nehézségei miatt választották a kivonulást, az azonban valószínű, hogy ez a mind súlyosbodó krízis szerepet játszott döntésükben.

 

A magyar királyságban az élelmiszer-termelés feltehetően csak több év után állt teljesen helyre, kivéve persze azokon a területeken, amelyek valóban pusztává váltak a tatárjárás során. Az éhhalál széléről visszatántorgó megmaradt lakosság önmagában a romok eltakarítását, a megkezdődő újjáépítést és megszabadulást az éhség rémétől olyan örömmel élhette meg, hogy IV. Béla már a kortársak szemében a legnagyobb magyar királyok közé emelkedett, még ha a tatárjárás során teljes csődöt is mondott hadvezérként. Megoldódott a kun-kérdés is, hiszen másodjára már olyan területekre telepíthették be őket, ahol nem kerültek összetűzésbe a helybéliekkel, hiszen az eredeti lakosságból hírmondó sem maradt.