Tévhitek a középkorról

„Középkori kegyetlenséggel végzik ki áldozataikat”, „középkori állapotok között élnek" –  hallhatjuk, olvashatjuk egyre gyakrabban. A jelző azonban téves, a középkor embere többnyire nem úgy élt és halt, mint a többség gondolná. Kis csokor a hamis toposzokból.

 

 

 

Nehezen értelmezhető már a kijelentés is, hiszen egyik történelmi korszak sem kegyetlenebb, vagy jóságosabb a másiknál. Ha emlékezetünkbe idézzük a 20. század történelmét, vagy belepillantunk a napi hírekbe, akkor pedig olyan elképesztő és tömeges méretű kegyetlenkedésekről hallhatunk, amelyek a középkor nagy részében elképzelhetetlenek lettek volna. Arra kérdésre, hogy a középkor embere kegyetlenebb volt-e a mai társadalmi normáknál, valószínűleg nemmel válaszolhatunk. Az emberölést, gyilkosságot ugyanúgy tiltották a törvények, nem csupán az államiak, de az isteniek is – így a keresztény hittel sokkal inkább átitatott társadalomban reális visszatartó erőként működhetett a kárhozattól, pokoltól való félelem. Bűntettek persze akkor is voltak, de ezek akkor is normaszegésnek számítottak.

A középkori törvények gyakran helyeztek kilátásba csonkítást (kéz, láb, orr, fül levágása) nagyobb jelentőségű bűnökért, ám ezekkel többnyire a visszaesőket sújtották (elsőre általában bírságot szabtak ki). Néhány bűn megtorlása a halál volt, azonban ez korántsem volt hétköznapi büntetés. A magyar régészet viszonylag ritkán tárt fel olyan temetkezéseket, amelyek kivégzettekhez köthetők (a kivégzés lehetőségét a csontokat ért behatások, például az elmetszett, vagy eltört nyakcsigolyák, valamint a temetkezés méltatlan helye jelezhetik). Kétségtelen, hogy a kegyetlen büntetéseket a középkorban gyakran hajtották végre nyilvánosan, ugyanis ezeknek pontosan az volt az értelme, hogy elriassza az embereket a bűntől. Éppen ezért sokszor a kegyetlenség csak látszólagos volt. A máglyára ítélt bűnöst (a közhiedelemmel ellentétben a középkorban nem elsősorban a boszorkánysággal vádoltakat, hanem a pénzhamisítókat büntették ilyen módon) például általában még a máglya meggyújtása előtt megfojtották. Az egyik legvisszataszítóbb büntetést, a felnégyelést – amiről egyébként a magyar középkor történetében mindössze három esetben van tudomásunk – már a holttesteken hajtották végre. Az ilyen, sokszor színpadias nyilvános kivégzés kegyetlensége bizony összemérhető egy mai akciófilm képsoraival. A középkor joggyakorlata hitt a kegyetlenség elriasztó hatásában. A kínvallatás, ha egyáltalán szóba került, akkor is jobbára a kínzóeszközök megmutatásáig terjedt, gyakorlati alkalmazására igen ritkán került sor. Valójában azonban a kínzások sokkal inkább az ókor és koraújkor-újkor igazságszolgáltatásának eszközei voltak, a középkori joggyakorlat inkább hagyatkozott a tanúvallomásokra és az istenítéletekre. Sőt ez utóbbinak is sokkal inkább pszichikai szerepe volt: a hamis esküt tévő fél a legtöbbször nem várta meg az istenítéletet, hanem inkább az isteni igazságszolgáltatástól való félelmében vallomást tett. 

A hétköznapokra persze nem az ilyen extrém – és meglehetősen ritka – erőszakos események nyomták rá a bélyegüket. Nagyobb jelentősége volt a családokon belüli, a mainál szigorúbb, hierarchikusabb rendnek, ahol könnyen elcsattanhatott egy-egy pofon is. Ugyanakkor a családfő hatalma korántsem volt olyan korlátlan mint például az ókori Rómában: a keresztényi szeretet parancsa felülírta a családapa mindenhatóságát, és ezt az egyház néha nagyon is gyakorlatiasan érvényesítette is. Közismert Szent Ferenc esete, aki az atyai hatalom elől a püspök védelmét kérte és kapta meg, hogy a neki tetsző kolduló remete életet választhassa az apja által neki kijelölt kereskedői pálya helyett. 

Bár a nők jogai is kétségtelenül korlátozottabbak voltak a férfiakénál, ám ez ügyben a modern társadalmak sem mindig lehetnek magukra büszkék. Ugyanakkor korántsem tekinthetjük a középkori nőket jogfosztottaknak, sőt jogaik védelme az állam és az uralkodó külön nevesített kötelezettsége volt. A nők védelmét a férjektől, apáktól és fivérektől alapértelmezésben várták el, az özvegyek és árvák védelme pedig minden fejedelem, bíró, lovag és az egyház kiemelt feladata volt. De a nők nem csak kiszolgáltatott helyzetű, védendő személyek voltak. A családanya volt a ház ura a nemesi és arisztokrata családokban. Míg a férj az udvarban vagy valamilyen hivatalban, esetleg a hadjáratokban távol volt, a birtok és a háztartás irányítása, a gyermekek nevelése az asszony kezében összpontosult. Ha kellett, akár fegyvert is ragadt, hogy szolgái élén háza népét és javait védelmezze. Nem volt ez másként a paraszti, polgári családokban sem: a férj dolgozott a mezőn, az erdőn, a legelőn, a műhelyben, kereskedőként ő járta az országutakat, miközben az asszony vezette a házat, irányította a gazdaságot és a család mindennapi életét.

Még létezett a családok közti vérbosszú ősi eredetű intézménye is – ám ezt a középkori államok törvényekkel igyekeztek – általában sikerrel – visszaszorítani. A vérdíjak aprólékosan szabályozott rendszere mindenki számára kedvezőbb megoldás volt az ész nélküli gyilkolásnál.

 

 

 

Európára néha igaz volt, Magyarországra sokkal kevésbé. Nyugat-Európában 11-13. század kedvező klimatikus viszonyai, a társadalmi és műszaki fejlődés, a városok növekedése az életkörülmények ugrásszerű javulását és ezzel a népesség hatalmas léptékű növekedését idézték elő. Ezáltal a lakosság táplálkozás egyre egysíkúbbá, főleg gabona alapúvá vált. A 13. század végétől bekövetkező, általános lehűléssel járó éghajlatváltozás sorozatos rossz termést és ezzel járó éhínségeket idézett elő (persze területenként és korszakonként eltérő gyakorisággal). Eközben Magyarország szinte tejjel-mézzel folyó Kánaánnak számított. Elsősorban azért, mert itt elmaradt, vagy legalábbis kisebb léptékű volt a korábbi korszak fellendülése. Még a 11-12. században az országba özönlő telepesek tömegével együtt is meglepően kicsi maradt a népsűrűség (amit az utazók írásaikban nem győztek hangsúlyozni). Gabonaválságokról nem tudunk, de az étkezés nem is vált soha olyan egysíkúan gabona-alapúvá mint Nyugat-Európa városias övezeteiben. Az ország nagy részét beborító erdőkben a közemberek vadászatát soha sem korlátozták olyan módon mint a nyugati országokban. A vizekben bővelkedő vidék pedig mindenkit bőségesen ellátott halakkal is. A nyugatról jött utazóknak az volt az érzése, hogy Magyarország folyóiban több a hal mint a víz. Ennek igen nagy volt a jelentősége, hiszen a hal sokkal inkább a napi étkezés része volt, mint ma. Mindemellett az állattenyésztés is annyira hangsúlyossá vált, hogy a középkor végére Magyarország már a kontinens egyik legnagyobb marhaexportőrének számított (erre később, egy másik kérdéskör kapcsán még visszatérünk).

A várható átlagos élettartam valóban alacsony volt, ez azonban csak a statisztika torzítása. Rendkívül magas volt ugyanis a gyermekhalandóság, ám aki megélte az ötödik életévét, a mainál már alig rosszabb kilátásokkal vágott neki az életnek. Háborúban (leszámítva a tatárjárást) viszonylag kevesen és egy szűk réteg veszthette csak életét. A hadseregek nem pusztították a lakosságot, mert abból kevés hasznuk, viszont annál nagyobb káruk származott volna: legközelebb nem lett volna kitől élelmiszert beszerezni, illetve a hódítónak nem lett volna aki adót fizessen. Az általános jóltápláltság miatt pedig a járványok sem végeztek nagy pusztítást a középkori Kárpát-medencében. Még a korszak legnagyobb ragálya, a Fekete Halálként ismert pestisjárvány sem okozott a nyugatihoz mérhető pusztulást. A vidéken, falvakban élők akár 80-90 éves korukig is elélhettek, de vannak adataink 100 évet megélő parasztemberekről is. Ám furcsamód a nemességnek – átlagban – rövidebb és betegeskedőbb élet adatott, amiben nem csak az esetleges harci sérülések, de a parasztságnál egészségtelenebb táplálkozás és életmód, valamint a csak gazdag emberek számára elérhető korabeli orvoslás egészségkárosító hatásai is szerepet játszottak.

 

 

 

Ha valami, hát ez igazán cáfolni való! A középkorban általában viszonylag kis számú csapatok vonultak fel egymással szemben. Annak, hogy viszonylag kevés számú harcost lehetett hadrendbe állítani, roppant prózai okai voltak: egyrészt a rossz utakon lehetetlen volt az utánpótlás szállítása, így nagy létszámú seregeket élelmezni képtelenség lett volna. A katonai táborokban nem törődtek a higiéniával, így egy nagyobb létszámú hadseregben előbb-utóbb törvényszerűen felütötte a fejét valamiféle járvány. Ezek a betegségek pedig sokkal több áldozatot szedtek, mint maguk a harcok. A középkor fegyverei ritkán okoztak halálos sérüléseket, a kardok, nyilak, lándzsák, buzogányok ellen a páncélok megfelelő védelmet tudtak nyújtani, ha valaki mégis sebet kapott, akkor az inkább csak a harc folytatásában akadályozta meg, de ritkán volt halálos kimenetelű, és az ilyen kisebb sebek elfertőződése sem volt olyan gyakori, mint a későbbi lőfegyverek ólom vagy vasgolyói által okozott borzalmas sérülések esetében. Persze a középkor második felében használtak már veszélyesebb lőfegyvereket is: ilyen volt a számszeríj, amely valóban halálos fegyvernek számított, átütő ereje vetekedett a mai pisztolyokéval. Nem is csoda, hogy a középkorban egyházi átok sújtotta azokat akik számszeríjat használtak, és ha ilyen fegyverrel felszerelt katonát foglyul ejtettek, akkor az nem számíthatott kegyelemre. A 14-15. század puskái és ágyúi viszont korántsem voltak olyan veszélyesek, lévén, hogy célozni gyakorlatilag nem lehetett velük, és nagy tömegben sem tudták még őket alkalmazni őket.Inkább az ijesztő durranásaikkal, kilövellő lángnyelveikkel és hatalmas füstfelhőjükkel fejtették ki pszichikai hatásukat. 

A hadseregek méretét az is csökkentette, hogy a katonai felszerelést roppant drágán lehetett csak beszerezni, különösen a lovas-páncélos hadviselés virágkora idején. Nem csak maguk a páncélok és fegyverek kerültek egy vagyonba, hanem a kiszolgáló személyzet és a kiképzett lovak is. Utóbbiak stratégiai fontosságát mutatja, hogy nagyon hamar királyi ellenőrzés alá vonták a Magyar Királyságban is a lovak exportját.

A harcos tehát sok pénzbe került, de sok pénzt is tudott szerezni – ehhez viszont arra volt szükség, hogy ellenfelét ne megölje, hanem foglyul ejtse. A középkorban rendkívüli fontosságra tett szert ez a fajta jövedelem a katonáskodó rétegnél.

A csaták, várostromok tehát általában úgy kezdődtek, hogy az ellenfelek igyekeztek kiegyezni egymással. Ha ez kudarcba fulladt, következhetett az ellenfél kiéheztetése, vagy kifárasztása. Az összecsapás csak a végső eszköz volt, ám még akkor is csak ritkán fordult valóban öldöklő csatába. A középkori seregek gyalogosai zárt rendben, pajzsfalak mögött sorakoztak fel, és addig taszigálták egymást, amíg valamelyik sorfal el nem kezdett hátrálni. A lovasrohamok veszélyesebbek voltak, de mivel mindkét fél alaposan fel volt páncélozva, ha le is taszítottak valakit a lováról, általában egy-két zúzódással, és persze borsos váltságdíjjal megúszta. Valódi mészárlásra csak ritkán került sor, ilyen csak akkor esett meg, ha a két szemben álló sereg erőviszonyai túlságosan aránytalanok voltak, pánik tört ki, és az egyik fél menekülni kezdett, a másik felet pedig elvakította az adrenalin. Ilyen eset volt Jeruzsálem 1099-es ostroma, ahol az évek óta úton lévő, sok nélkülözést és szörnyűséget átélt keresztes had, miután kemény küzdelemben átjutott a város falain elvakult és megállíthatatlan mészárlásba kezdett a védtelen városlakók közt, s az eredmény csaknem tízezer áldozat volt. Hasonló esett meg a Firenze és Siena közti 1260-as Montaperti csata ahol a sienai sereg talpig páncélba burkolt német zsoldosaitól úgy megrémültek a firenzeiek, hogy futásnak eredtek, a védtelen menekülőket pedig – itt is mintegy tízezer embert – a támadók könnyűszerrel lemészárolták. Ezek a kirívó esetek olyan döbbenetet keltettek a kortársakban és az utókorban, hogy a krónikák még évszázadok múltával is borzadva emlegették ezeket a történeteket. A középkor legszörnyűbb háborúit azonban a mongolok vívták, Európa és a Közel-Kelet teljes döbbenettel állt a nomád keleti nép, számukra érthetetlen és értelmetlen vérengzéseivel szemben. Ezeket a mészárlásokat ugyanis nem a kontrollálhatatlan indulat fűtötte, hanem hidegvérű terrorakciók voltak, léptékük össze sem vethető a legvéresebb európai csatákkal sem: 1258-ban a Bagdadot elfoglaló mongol sereg katonái egy egész héten át gyilkolták a város lakóit, több százezer ember, és általuk az egész virágtó középkori arab kultúra esett itt áldozatul. 

Igazán véressé az európai háborúk a középkor után kezdett válni. A kézi tűzfegyverek tökéletesedése és tömeges elterjedése, ezzel párhuzamosan a csapatok létszámának megnövekedése szabott új, a korábbinál pusztítóbb irányt a csatáknak. A 19. századra már több-százezres seregek vonultak fel egymással szemben az európai harctereken, és a csaták áldozatainak számát is több tízezerben mérték. 1859-ben Solferínónál 30 ezren estek el, és a csata után még 40 ezren estek áldozatul a táborokban pusztító betegségeknek. Ezek mellett a számok mellet eltörpül Jeruzsálem, vagy Montaperti borzalma, és még hol vagyunk a 20. század két világháborújának sok millió áldozatától.

 

 

 

Ez sem igaz. Bár aligha lehet ezt a korszakot a társadalmi mobilitás évszázadának nevezni, igenis, megvolt a felemelkedés lehetősége – bár korszakonként más-más eséllyel. Dinasztiaváltások, trónviszályok alkalmával a hatalmi elit időről-időre lecserélődött, s ezzel megnyílt az út a felemelkedéshez az addig kevésbé tekintélyes családok előtt. A nemesség soraiból így sokan emelkedhettek az arisztokrácia köreibe. Bár olyan tömeges „nemesi kihalásra” soha sem került sor, mint például az angliai Rózsák Háborújában, melynek során az angol nemesség nagyja megtette azt a szívességet a társadalomnak, hogy kölcsönösen lemészárolták egymást, még inkább utat adva a polgárosodásnak.

A magyar köznemes normál körülmények között mint egy arisztokrata familiárisa kerülhetett az udvar közelébe, majd ott, ha elég tehetséges volt, és felkeltette az uralkodó figyelmét, az udvari ifjak, vagy lovagok sorába is emelkedhetett. Innen pedig már egyenes út vezetett akár a bárói méltóságig, egy báróból pedig akár király is lehetett, mint Hunyadi Mátyás vagy Szapolyai János példája is mutatja. 

A papi, értelmiségi pálya az alacsonyabb társadalmi osztályok: polgárok, parasztok előtt is megnyitotta a felemelkedés útját az ország vezető köreiig. Ráadásul egy főpapi méltóságra emelkedő tehetséges férfiúnak megvolt a lehetősége rá, hogy családtagjait: testvéreit, unokatestvéreit is felemelje magához: a birtokadományokat mindig testvéreivel együtt kérte és kapta, illetve jövedelméből támogathatta tehetséges rokonai tanulmányait, majd hozzásegíthette őket jövedelmező és tekintélyes egyházi és udvari hivatalokhoz is. De akinek nem volt gazdag rokona, az előtt sem zárult be a tanulás, és ezáltal a társadalmi felemelkedés útja. Ha egy tehetséges jobbágyfiú beállt kolduló barátnak, akkor a rend kitaníttatta. Ezután viszont sokan közülük otthagyták a rendet – ők voltak a szökött barátok – és megszerzett tudásukkal már valami jól fizető kápláni vagy plébánosi állást is elnyerhettek, hiszen művel, írástudó emberekre mindenhol nagy szükség volt.

De nem csak a tanulás, hanem a pénz is megfelelő eszköz volt a társadalmi felemelkedésre. Így volt ez a nemesség és a köznép esetében is. Az Anjou-kor egyik sikertörténete a Becsei-család felemelkedése. Nekik megvolt a pénzük és a tehetségük, de köznemesi származásuk akadályt jelentett számukra, egészen addig, amíg a hasonló nevű, ősi, Becsegergely nemzetség egy elszegényedett ágával meg nem egyeztek, hogy azok némi készpénz fejében rokonaiknak vallják őket. Amint megvolt a jól mutató családfa is, már semmi sem állt az útjukba a bárók sorába való felemelkedéshez.

Számos jobbágyról is tudunk, aki ügyes gazdálkodással, földek bérlésével, szőlőműveléssel egész vagyonokat halmozott fel, majd ezekből jelentős kölcsönöket folyósított földesura számára. Az ilyen kölcsönnek persze ára volt, és ez akár egy jó házasság is lehetett. Márpedig nemesi származású asszony férje maga is nemesnek számított. E szokás ellen ugyan Werbőczy István igyekezet fellépni – nem túl sok sikerrel – de azt már ő sem kérdőjelezhette meg, hogy egy nemes származású asszony gyermekét nemesnek tekintsék, akkor is ha apja még nem született nemesnek. Persze nem csak a nemesség jelentette a társadalmi felemelkedés útját. "A városi levegő szabaddá tesz" – hirdették a középkori városok. Aki beköltözött a városba, az megszabadult minden személyi kötelékétől, és ha bekerült a városi polgárok körébe is, akkor a nemességhez sok elemében hasonló kiváltságokat is élvezhetett. Jó okkal védték ezt a jogukat a városok, ugyanis csak ennek révén volt esélyük a fennmaradásra. A középkori városok ugyanis nem tudták újratermelni a saját népességüket, így létérdekük volt a folyamatos betelepedés biztosítása. 

A telepesek a középkorban azonban nem csak egyéni vállalkozók voltak, hanem sokszor egész tömegeket mozgatott meg a jobb élet reménye és a társadalmi státusz megváltoztatásának lehetősége. A parasztok, iparosok, bányászok sok ezer kilométert is megtettek annak érdekében, hogy hospesként, azaz vendégként, szabadon élhessenek új, választott hazájukban.

 

 

 

Részben igaz – sajnos. Az előállat kivitel valóban mind fontosabbá vált a középkor végén, ez azonban nem az ország gazdagságának volt köszönhető. A csekély népsűrűség és a 15. században meginduló pusztásodás – a kis falvak eltűnése, és a népesség mezővárosokba költözése – lehetővé tette, a nagy tömegű állattartást. A Bakony erdeje híres volt sertéseiről (bár az angol bacon – szalonna szó „bakonyi” származását nem sikerült bizonyítani). Az Alföld elsősorban a marhatartásnak adott otthont, ami a 15. század végétől mindinkább nagyüzemi méreteket öltött. Az állatokat lábukon hajtották akár németországi vagy észak-itáliai vásárokra is. Ez bár pillanatnyi extra-profittal járt a jelentős tőkével rendelkező nagybirtokos-vállalkozók számára, ám súlyosan torzította a mezőgazdaság szerkezetét, tönkretette a kisbirtokos, vagy jobbágyi állapotú földműveseket és hosszú távon inkább gátolta az ország fejlődését. Míg ugyanis a Nyugat-Európában többnyire tartott juh gyapja a textilipar alapanyaga volt, így az ipari termelés, és a háziipar, majd a manufaktúrák és a városok fejlődését hozta magával, addig a lábon külföldre hajtott marha nem teremtett semmiféle ipart Magyarországon. Ellenben kialakított egy olyan társadalmi réteget, a hajdúkét, akik ha éppen nem volt hajtani való jószág, akkor inkább zsoldoskatonaként, vagy még inkább rablógyilkosként próbálták megkeresni a kenyerüket. A marhakereskedelemmel vagyonukat tovább gyarapító arisztokraták magánhadseregeiben a 16. századtól egyre nagyobb szerepet kaptak ezek a hajdúk, akik – uraikkal együtt – elsősorban a politikai káosz megteremtésében és fenntartásában voltak érdekeltek. Ehhez a török előretörés kiváló hátteret biztosított: a Habsburg Ferdinánd és a törökök szövetségét kereső Szapolyai János, majd maguk a török seregek közt dúló harcokban csatatérré váló országban a hajdúcsapatok és a szolgálataikat igénybe vevő politikai kalandorok büntetlenül rabolhattak, fosztogathattak, gyújtogathattak és gyilkolhattak – jobbára persze a fegyvertelen népet, hiszen az mégis könnyebb volt mint a katonákkal szembeszállni – és uraikat akár fejedelmi rangig segíthették. De ez már nem a középkor, hanem a koraújkor története.