A németek és Magyarország: közösen gründolt királyság?

A német-magyar kapcsolatok minősége nem csak ma vonja magára Európa figyelmét, így volt ez már több mint ezer éve is.

 

 

973-ban, egy ifjú magyar fejedelem követei keresték fel I. Ottó császárt quedlinburgi palotájában, hogy szövetséget ajánljanak neki. Csaknem fél évszázados szoros szövetségesi-baráti viszony vette kezdetét ezzel a követjárással, amely egyben a magyar állam megalapítását is lehetővé tette. Csak a 11. század harmincas éveiben romlott meg ez a kapcsolat, és a következő néhány évtizedben már inkább erőszakos eszközökkel igyekezett befolyását növelni a Német-Római császárság a Magyar Királyságra. Önzetlen jó barátok, vagy gaz hódítók voltak, esetleg a jogos számlát akarták benyújtani?

 

1030 júliusában lépte át II. Konrád császár csapataival a Magyar Királyság nyugati határát, majd alig néhány hét múlva alaposan megtépázott seregével vissza is tért – meglehetősen felsülve, hiszen az őket üldöző magyar csapatok még Bécsbe is betörtek, holott az már évtizedek óta a Lajtán túli „német földnek” számított. Konrád előtt az utolsó nagy német támadásra 907-ben, 123 évvel korábban került sor. A pozsonyi csataként ismert ütközet meglehetősen ismert maradt a német köztudatban – nem is csoda, hiszen egy sor (a hagyomány szerint 35) gróf mellett maga Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett, s a visszacsapó magyar csapatok elől menekülve maga Gyermek Lajos császár is csak nehezen jutott el Passauba. Az egykorú, igaz szűkszavú nyugati feljegyzések a németek totális vereségeként értelmezik a csatát, azonban a magyar történetírás szinte elfelejtette, s „újrafelfedezésére” csupán a 20. században került sor. 955-ig, Augsburgig, az Enns vonala lett a magyar érdekszféra nyugati határa.

A 955-ben történt Lech mezei vereség annál inkább a magyar történelmi köztudat része lett, holott következményei korántsem voltak annyira gyászosak, mint amennyire nagy jelentségű, és végeredményüket tekintve pozitív folyamatok elindítója volt az esemény.

 

 

955-ben Augsburgnál (majd 970-ben keleten, Bizánc ellen indulva Arkadiopolisznál) látványosan bezáródott az a kapu, amely az addigi magyar hatalmi elitnek a biztos megélhetésen túl a gazdagságot és a hatalmat is biztosította, lényegében a zsoldos, vagy a közönséges rabló életmód révén. Érdekes párhuzam, hogy a Felső-Tisza-vidéki honfoglaló temetők gazdag fegyveres temetkezései éppen a század második felére szűnnek meg, mintha az addig itt elő elit társaság hirtelen eltűnt volna. „Eltűnésükre” több magyarázat is kínálkozik, de a jelenség nyilvánvalóan összefügg a manapság csak eufemisztukusan "kalandozásoknak" nevezett külföldi rablóhadjáratok fokozatos megszűnésével.

 

 

A Lech-mezei csata következményei már csak azért sem lehettek olyan tragikusak a magyarokra nézve, mert a német császárság meg sem próbálta ismét fegyverrel birtokba venni a frank jogon egykor hozzájuk tartozó Pannoniát – a háborúnál ugyanis sokkalta egyszerűbb és jövedelmezőbb lehetőség kínálkozhatott fel: a szövetség.

Korábban a keresztény magyar királyságot I. Szent István művének tartották, de ma már elfogadott a nézet, hogy az államalapítás egy több nemzedéknyi küzdelem és munka eredménye volt, amelyet már István nagyapja, Taksony elkezdett, apja, Géza folytatott, majd István fejezett be. Közülük legkevesebbet érthető módon Taksonyról tudunk. 947-ben a cremonai püspök tudósítása szerint részt vett egy itáliai kalandozó hadjáratban, Augsburgnál nem veszett oda, sőt talán éppen a vereség következtében szerezte meg a hatalmat Fajsztól. Vélhetően fejedelemsége idején ő hívott először térítő püspököt Rómából Magyarországra: 963-ban Zacheust küldte a pápa, bár a püspök végül nem jutott el magyar földre. Hogy a hatalmat mikor vettei át fia, Géza, nem tudjuk, de 973-ban a quedlinburgi birodalmi gyűlésen már az ő nevében járnak el a magyar követek. A Taksony-Géza-István hármast Álmos és Árpád egyenesági leszármazottjainak tekinthetjük, az uralmuk alatt álló területet pedig a Duna kárpát-medencei szakaszának középső folyását övező, a középkorban később Medium Regninek nevezett régióban, nagyjából a mai Pest és Fejér, esetleg Veszprém megyék területén kereshetjük. A nyugati kalandozásokban feltehetően a nyugati határ közelében élő vezérek vettek rész a legnagyobb erőkkel, így Augsburgnak ők lehettek a legnagyobb vesztesei, az ott fogságba eset és kivégzett parancsnokok is közülük kerülhettek ki. Taksony, majd Géza hatalmukat talán ezek meggyengülése, illetve halála után tudták kiterjeszteni a Dunántúl távolabbi részére (Győr, Vas, Zala), valamint a Felvidék nyugati tájaira (Nyitra). Érthető tehát, hogy mindkét 10. századi Árpád-házi fejedelem ellenségei hátában szövetségest keresett nyugaton. Az I. Ottó által küldött Sankt Gallen-i Bruno 972-ben keresztelte meg Gézát és öccsét, Mihályt. Ugyanakkor a feltörekvő és mindinkább nyugatosodó család versenyt futott az idővel, hiszen ugyanezen év húsvétján II. Ottó társcsászár bizánci hercegnőt vett feleségül, ami a két európai nagyhatalom közeledésének látványos jele volt, így fennállt a veszély, hogy a Kárpát-medence politikai szempontból harapófogóba kerül.

Ilyen körülmények között került sor a németekhez való közeledésre, amely nyilván a császárságon belüli viszályok miatt is nehezen visszafejthető minden elemében. Bár Géza az Ottókkal, a szász dinasztiával jó viszonyban volt, a közvetlen szomszédjává váló, mint ragadványneve is mutatja, nem túl békés természetű bajor gróffal, II. Civakodó Henrikkel összetűzésbe került: a 980-as években Géza csapatai egyszer egész Melkig vonultak, majd Henrik fogott offenzívába, s bevonult a Bécsi-medencébe. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy a Géza udvarában megjelenő német lovagok (Hont, Pázmány, Vecelin) a bajorok háta mögül, sváb földről érkeztek. 995-ben azonban Henrik meghalt és gyorsan helyreállt a magyar-német jó viszony: Géza fia, az immár gyökereiben is keresztény István, bajor feleséget kapott, Gizella, Henrik lánya személyében. Az esküvőre 996-ban került sor. A feleségválasztás egyébként nagyon jól sikerült, hiszen Gizella testvére II. Henrik néven a német-római birodalom császára lett, ami egészen haláláig, 1024-ig garantálta a két nép jó viszonyát.

Ám térjünk vissza a 10. század utolsó évtizedeibe. Géza német szövetsége nem pusztán diplomáciai kapcsolatfelvételt jelentett, sőt e diplomáciai kapcsolatokra elsősorban azért volt szükség, hogy megjelenhessenek Magyarországon a kor német "beruházói", a lovagok. A korszak eme vakmerő vállalkozói azt a modern technológiát hozták, amire Gézának a legnagyobb szüksége volt: a nehézfegyverzetű páncélos haditechnikát, ami a kor legfontosabb innovációja volt. A nagy termetű lovakon, hosszú lándzsával, nehéz kétélű kardokkal és főleg az acélhuzalból hajlított és összeszegecselt láncszemekből fonott, a teljes testet beborító, flexibilis, de mégis hihetetlenül ellenálló sodronypáncélokban, rendezett alakzatban harcoló lovagok legyőzhetetlenek voltak a kis termetű lovakon, rövid lándzsákkal, könnyű szablyákkal és kis fokosokkal, valamint kézi íjakkal harcoló magyar könnyűlovasság számára. Ezt a magyarok Augsburganál saját kárukon tanulták meg. Géza tisztában volt vele, hogyha a többi magyar vezér fölé akar kerekedni, akkor szüksége van arra a modern német haditechnikára, amit csak ezek a lovagok hozhatnak el neki. Egy lovagi hadsereg létrehozása azonban igazi nagyberuházásnak számított. A technológiát és a menedzsereket be lehetett hozni külföldről, de az anyagi alapokat helyben kellett megteremteni. Ezeket az alapokat pedig a kor szabályai szerint a feudális földbirtok jelentette. A lovagok akkor tudtak hatékony sereget szervezni és fenntartani magyar földön, ha itt is kialakíthatták a hazájukban már létező társadalmi és birtokstruktúrát, grófokkal és grófságokkal, hűbéresekkel és hűbérbirtokokkal, végül pedig mindehhez az ideológiát biztosító egyházszervezettel. Ezekben a lovagokban tehát hiba lenne csak a katonát keresni: olyan német előkelők voltak, akik egy drasztikus államszervezés egyik elemeként jelentek meg a hatalmi struktúrában, birtokokat és hatalmat kapva, szinte zöldmezős beruházásként teremtették meg a modern, feudális magyar állam alapjait. Jelképszerű, hogy a korszak leghíresebb családi viszálya lezárásaként a hagyomány a német Vecelin lovagnak tulajdonítja Koppány megölését – talán 997 előtt is ilyen módon vettek részt a német lovagok a leendő királyság magterületének gyarapításában, a Gézához nem csatlakozott előkelők megtörésében. 

Ugyanakkor a német császárság is érdekelt volt, hogy lovagjai és papjai révén, s talán más módokon is elősegítse a keresztény hatalom megszületését a magyarok között.

 

 

A német császárságnak jog szerint nem lehetett hűbéri igénye a magyar trónra. Igaz, roppant szerencsések voltak a korona küldésének körülményei, hiszen III. Ottó vélhetően idealista volt, aki valóban önzetlenül hitt a kereszténység eszméjének terjesztésében, Krisztus birodalmának megteremtésében, így közvetlen „számla”, hűbér nem kapcsolódott az államalapításhoz. Az ezt követő negyed évszázad is békés maradt, hiszen István sógora, II. Henrik ült a császári trónon. Sőt, Imre herceg születésével már egy jövőbeli bajor-magyar dinasztia lehetősége is kibontakozhatott.

Mégsem így lett. II. Henrik császár a szűz házasságot választotta feleségével, Kunigundával (mindkettőjüket szentté is avatták később), s az ő példájukat követte Imre magyar herceg is a hagyomány szerint. A szűz Imre (nevét egyébként nagybátyja után kapta, Henricusnak hívták, csak később, halála után nevezték el Imrének) legendája vélhetően nem igaz. Feltehetően inkább a korszak trónörököseinek szokásos életét élte és nagy erőkkel készítették fel az uralkodásra is. Elvileg nőági örökösödési szálon betölthette volna II. Henrik császár helyét is a német-római trónon, ám nincs róla adat, hogy ilyen lépést tettek volna. A lehetőség azonban fennállhatott, s talán ezért is romlott meg 1024, II. Henrik, a szász dinasztia utolsó császára halála után a magyar-német viszony – az új uralkodó, a száli házból származó II. Konrád konkurensként tekinthetett Henricusra/Imrére, ráadásul őt a szoros rokoni kapcsolatok sem kötötték a magyarokhoz. Hogy az 1030-as hadjáratát valójában milyen ok váltotta ki, nem tudjuk – a szokásos határvillongások legfeljebb casus bellit szolgáltattak Konrádnak. A császár talán tényleg azt gondolhatta, hogy az alig három évtizede fennálló keresztény királyság lerohanható és meghódoltatható.

A balul sikerült háború után a békekötésre 1031-ben került sor. Ugyanebben az évben meghalt Imre is, s egy évtizedre lekerült a napirendről a német hódítás kérdése.

 

 

Istvánt – 1038-ban bekövetkezett halála után – Péter követte a trónon. A fele részt velencei származású király nem rokonszenvezett a németekkel, hiszen apja, Orseolo Ottó, II. Konrád miatt veszítette el dózsei hatalmát a kereskedővárosban, és vált száműzötté. Méltánytalanul állította a szőnyeg szélére a történelmi hagyomány az új uralkodót, hiszen mindenben igyekezett István munkáját folytatni – kissé talán túlzott tempóban is. Rendkívül aktív külpolitikába kezdett, igyekezett gyengíteni a német-római császárságot azzal is, hogy segítette annak hűbérese, Lengyelország önállósulási törekvéseit, fegyveres segítséget nyújtott a cseh fejedelemnek, illetve betört német területekre. Ám volt egy megbocsáthatatlan hibája: új ember volt, idegen. Valószínűleg csak 1026-ban érkezett Magyarországra. Mindössze Árpád-házi anyja révén vált alkalmassá a trónra, de nem rendelkezett azokkal, a családját a helyi előkelőkhöz kötő sűrű szövésű rokonsági hálóval, amely a középkorban mindenki számára nélkülözhetetlen volt a biztos karrierhez. Persze az ilyen gyökértelen embert néha kifejezetten hasznosnak tekintették. A külföldről érkezett lovagok, nagyurak és főpapok mindig is legbiztosabb támaszai voltak az uralkodóknak. Mivel még nem eresztettek helyben gyökereket, nem voltak rokonaik új hazájukban, senki másban nem bízhattak, mint uralkodójukban, így hűségük megingathatatlan volt. Péter maga is ilyen jövevényként érkezett, akit egyetlen rokoni köteléke is magához a királyhoz kötötte. Erre az időre azonban már az első, még Géza korában bevándorolt lovagoknak felnőtt egy új, már helyi gyökerekkel rendelkező nemzedéke is, amely kiépítette rokoni kapcsolatait a helyi előkelőkkel. Ugyanakkor a helyi, magyar előkelőknek is kialakult az a rétege, amely az Árpádokhoz kötötte sorsát, társadalmi rangjában, életmódjában pedig összeolvadt az első jövevényekkel és fontos, sőt túlsúlyban lévő részét alkotta az új magyar uralkodó osztálynak, az ispánok rendjének. Ezeket a nagy hatalmú ispánokat, akárcsak mintaképeiket a német grófokat, rokoni kapcsolataik révén erős társadalmi háló védelmezte. Már nem voltak az uralkodónak minden szempontból kiszolgáltatva, rangjukat, tisztségüket, sőt ennek valószínűleg örökölhetőségét is olyan szokásjog biztosította számukra, amelyet egyetlen király sem mert megsérteni. Ez a réteg mindig is rossz szemmel nézte az új jövevények térnyerését. A saját, szokások által garantált jogaik, előremeneteli lehetőségeik veszélyeztetőit látták bennük, nem is alaptalanul. Minden bizonnyal Pétert is ilyen veszélyes, új jövevénynek tekintették, de ezt még talán meg is bocsátottták volna neki, Árpád-házi anyja miatt, ám az már nem nézhették el, hogy Péter királyként maga is új jövevényekkel vette körül magát – hiszen ki másban bízhatott volna – őket pedig mellőzte. Ekkor jelenik meg először a magyar uralkodóosztálynak az a későbbi századokban oly sokszor hangoztatott követelése, hogy az országot be kell zárni az új jövevények elől.

Az előkelők tehát inkább maguk közül választottak uralkodót: a legtekintélyesebb és az Árpádokkal – Péterhez hasonló módon – szintén leányági rokonságban álló ispánt, a nádorispánt, Aba Sámuelt. Pétert palotaforradalom távolította el az ország éléről 1041-ben. A német-római császári trónon akkor már III. Henrik ült, aki folytatta Konrád magyarokkal kapcsolatos politikáját, vagyis Magyarországot be kívánt olvasztani a birodalomba, azaz uralkodóját hűbéresévé kívánta tenni. Péternek nem maradt más választása, mint alkut kötni a német uralkodóval, és trónja visszaszerzésének érdekében vállalni a hűbéres szerepét.

 

 

A Péter után trónra ültetett Aba Sámuel három évig tartott ki az erős német nyomással szemben, de bukását végül is nem ez okozta, hanem lényegében ugyanaz, mint ami Péterét: megkísérelte függetleníteni magát a nagy ispáni családok befolyásától, bár úgy tűnik, ő nem külföldi jövevényekre, hanem hazai új emberekre támaszkodott. Az elégedetlen és összeesküvést szövő előkelők egy csoportjával még keményen leszámolt, de ezzel csak rontott a helyzetén. A rokoni szálak olyan erősen fűzték össze az ispáni rendet, hogy a véres leszámolás nem félelmet, hanem bosszúszomjat szült. Végül saját korábbi támogatói árulták el 1044-ben Ménfőnél, majd ölték meg a vesztett csata után. Megnyílott az út a közvetlen német beavatkozás előtt: Pétert visszatérésekor maga Henrik császár ültette trónra, majd 1045 pünkösdjén aranyozott lándzsát adott át neki s hűbéri függés jeleként, Szent István koronáját, a független királyság jelképét pedig visszaküldte Rómába, a pápának.

Bár Péter diadalmaskodott, ám az évtizedek óta felgyülemlett keserűség amit az Árpádok rendszerváltása, a feudális rend kialakulása ellenérzést keltett az új rend veszteseiben, ez pedig az új uralkodó osztály belharcai és a nyílt német beavatkozás hatására az idegenellenesség és a keresztényellenesség köntösét magára öltve robbant ki. Pogánylázadásként tartja számon a történetírás az ezt követő eseményeket, de valójában polgárháború tört ki, amelynek az élére hamarosan a még Szent István által megvakíttatott Árpád-házi herceg, Vazul száműzött fiai kerültek. Az elharapódzó zűrzavarban sem a német uralkodó nem volt képes hűbérúri kötelességének eleget tenni, sem a megosztott és pártokra szakadt előkelők nem teljesíthették hűbéresi kötelességüket, így nem volt senki, aki megvédhette volna Pétert, Az ismét elűzött, majd megvakított Péter trónjára I. András ülhetett, aki korábban éveken át Bölcs Jaroszláv fejedelem kijevi udvarában élt. Vele, illetve feleségével, Anasztáziával, a fejedelem lányával jelent meg az ortodox kultúra a királyi udvarban. Andrást már nem kötötte semmi a német császárhoz. 

III. Henrik 1051-ben és 1052-ben is hadjáratot szervezett, hogy hűbéri igényét érvényesítse, ám sikert nem ért el. A császárságot belviszályok gyöngítették meg, az uralkodó meghalt, a békét csak 1058-ben sikerült megkötni fiával, IV. Henrikkel. A morvamezei békében már szóba sem került a hűbéri függés. Ám az új magyar királyt a geopolitikai realitások idővel mégis a német kapcsolatok felélesztése felé terelték. Mikor András egyre követelőzőbb öccsével, Bélával szemben a trónt, jogos várományosának, saját fiának, Salamonnak szerette volna biztosítani, az ifjú herceg számára német feleséget kért, és kapott Judit személyében. Salamon ennek köszönhette, hogy az apját a halálba űző nagybátyja, a trónbitorló Béla halála után IV. Henrik őt segítette a trónra 1063-ban. Ám a császár az újabb trónviszályba (Gézával és Lászlóval) már egyre kevésbé tudott beavatkozni. Időközben ugyanis a németek egy olyan konfliktusba bonyolódtak Európában, amely máig ható szerepet kapott a kontinens sorsának alakulásában. A pápa és a császár vitája a püspökök kinevezési jogáról, bár ekkor még csak az egyházi és világi hatalom szétválasztásáról szólt, később a hatalommegosztás azon elvének alapjává vált, amely mindmáig meghatározza Európa politikai gondolkodását. A harc során 1076-ban VII. Gergely egyházi átokkal sújtotta Henriket, aki végül úgy tudta csak térdre kényszeríteni a pápát, hogy nyilvános bűnbánatot tartott előtte Canossában. Az invesztitúra-harc évtizedei alatt, a német császároknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a Magyar Királyságnál, amely így előbb átalakuló és egyre inkább monolitikussá váló hatalmi struktúráját tekintve, majd később politikai orientációjában is egyre inkább Bizánc befolyása alá került.