Egy könyvről és az olvasókról

A hetekben jelent meg Buzás Gergely: A középkori építészet története Magyarországon első kötete. Komoly dilemmám, hogy mit lehetne írni róla azon kívül, hogy jó, fontos és hiánypótló kötet. S egyáltalán kinek lehetne, kellene erről írni? Kovács Olivér írása.

 

 

Amint néhány héttel ezelőtt megjelent A középkori építészet története Magyarországon első kötete, rögvest írtam róla egy ajánlót a Műemlékem.hu Magazinba és jót beszélgettünk róla a szerzővel, Buzás Gergellyel a Közkincs-keresőben. Tisztában voltam vele, hogy alkalomadtán az Archeologiára is fogok írni róla, ugyanakkor már napok óta azon töprengek, hogy mit írhatnék, mondhatnék a könyvről az eddigieken kívül. Hogy egy nagyon fontos könyvről (azaz egy könyvsorozat első kötetéről) van szó, az kétségtelen, olyan mű, ami messze túlmutat a klasszikus szakirodalom határain. Persze annak is tökéletes, már csak azért is, mert a teljesség igényével mutatja be a Kárpát-medence fennmaradt épített örökségét a késő antik kortól egészen a magyar államalapításig, ugyanakkor képekkel is gazdagon illusztrált történetet mesél. Vagyis nem kell sem régésznek, sem építésznek, sem művészettörténésznek, sem történésznek lennie az olvasónak ahhoz, hogy élvezze és értse a könyv tartalmát. Vagyis sikeresen teljesíti a tudományos ismeretterjesztés kritériumait is, ami a szerző korábbi munkáit ismerve nem meglepetés.

Nem kell és kellett tehát különösebben keresnem az érveket, hogy miért ajánljam a potenciális olvasónak a forgatását. De ki a potenciális olvasó és hogyan jut el hozzá a könyv híre?

Buzás Gergellyel az elmúlt két évtizedben rendre nagyokat beszélgetünk többnyire szakmai kérdésekről, illetve tágabban a tudomány és társadalom viszonyáról is. Ő némiképp borúsabb (vagy realistább) álláspontként azt tartja, hogy A középkori építészet története Magyarországon kötethez hasonló könyvek piaca meglehetősen szűk, többnyire néhány száz főre tehető az a kör, amelynek tagjai érdeklődnek az ilyesfajta témák iránt, s ők általában egyaránt olvassák az Archeologiát, a Műemlékem.hu Magazint, illetve hallgatják a Közkincs-keresőt is. Én szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan optimizmussal némiképp nyitottabbnak képzelem ezt a halmazt, pedig például A kard regénye kapcsán kénytelen voltam szembesülni a korlátokkal.

 

 

Hogy valójában mekkora az a kör, amely valóban lehetséges olvasója a szakirodalom – ismeretterjesztés határmezsgyéjén mozgó, mindkét célt betöltő műveknek, nem tudom. Ha pusztán a Facebook-csoportok taglétszámát nézzük, valószínűleg tévúton járunk: a gyakran több ezer felhasználó nagyon nagy többsége inaktív, akik nem, azok jelentős hányadát a bejegyzéseik alapján meg sem érintik a tudományos eredmények, vagy áltudományos, vagy valaha helytállónak vélt, ám mára már szavatosságukat vesztett gondolatok foglyai. Természetesen mindenütt feltűnnek a láthatóan tájékozott hozzászólók, posztolók is, de ha nincs egy hasonló gondolkodású kör a társaságukban, elvesznek véleményükkel a posztdarálóban.

Én azt remélem, hogy az ismeretterjesztésre fogékony kör valójában meglehetősen nagy, azonban az elérésük lehetőségei roppant korlátozottak. Valójában alig van ismeretterjesztő sajtó, annak a minősége és témaérzékenysége is finoman szólva hullámzó. Ennek a hatását pedig a „közművelődésre” egyre inkább a bőrünkön érezzük. Talán az is a probléma egyik forrása, hogy jelen társadalmunkban többnyire nem jelent előnyt tudományos szempontból tájékozottnak lenni, a tényt a trónjáról letaszítva a véleményt sikerült a helyére emelni.

Kicsit úgy érzem magam ezzel a cikkel, mint a pap, aki a szószékről megdorgálja a híveket, hogy bűnös az emberiség, mert nem járnak templomba. Ezt pedig pont annak a néhány embernek mondja el szemrehányóan, akik minden vasárnak ott ülnek. Úgyhogy én sem dorgálom tovább a cikk olvasóit. Vegyenek elő egy könyvet (akár A középkori építészet története Magyarországon első kötetét) és lapozgassák azt, biztosan jobban járnak.

 

2024. november 3.