Milyen volt a honfoglalást követő hatalmi modell a Kárpát-medencében, illetve világtörténeti távlatban mely esetekben épült ki koncentrált-, olykor teljhatalom? Cikksorozatunk második része Buzás Gergely és Kovács Olivér tollából.

 

 

A honfoglaló magyarság hatalmi berendezkedéséről nagyon keveset tudunk. Az ok hasonló, mint az avarok esetében: nincsenek a magyaroktól eredő saját, kortárs írott források, csak külföldi krónikás híradások, és ilyen kérdésekre a régészet nem igazán tud választ adni. Csak egy évszázaddal később, a magyar államalapítás idején indul meg a magyar állam belső viszonyairól valamelyest tájékoztató írott források egyelőre még csak éppen, hogy csörgedező patakja, ám már ez is a számunkra most érdekes kérdésben alapvető információkat tartalmaz.

 

Istvánnak ezek szerint nagyfejedelemként, majd még inkább királyként nyilvánvalóan számos olyan belső ellenféllel kellett megküzdeni, hatalmának a teljes magyarságra való kiterjesztése érdekében, akik egyértelműen regionális hatalommal, és a nagyfejedelemségtől való elég nagyfokú függetlenséggel rendelkeztek. Bár a Koppány elleni harc nagy valószínűséggel értelmezhető az uralkodóházon belüli, tehát Árpád nagyfejedelem leszármazottai közötti trónviszályként, ám figyelemreméltó, hogy a magyar krónika Koppányt, miközben Árpád-házi mivoltáról semmit sem mond, somogyi vezérnek nevezi, tehát nem származását, hanem területi hatalmát tartja egyedül fontosnak az Istvánnal folytatott hatalmi harcában. A későbbi belső harcok esetében a helyzet még egyértelműbb: a kortárs külföldi kolostori évkönyvekből és a később szövegezett magyar krónikából is értesülünk Istvánnak a gyula elleni harcáról, és kolostori évkönyvek gyula országáról és annak elfoglalásáról írnak. Ezt az országot a magyar krónikás hagyomány Erdéllyel azonosítja. Istvánnak a fekete magyarok elleni hadjáratáról a hazai források nem, de a külföldiek tudnak. Ők ugyan a fekete magyarok vezérét nem említik meg, de egyértelműen megint egy addig jobbára független régió elfoglalásáról tudósítanak.

 

A legrészletesebb és legvilágosabb a Gellért legenda, illetve a magyar krónika, amikor Ajtony országáról és annak meghódításáról írnak. Ezek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy 1000 körül a magyarság több, széles körű önállósággal rendelkező régióban élt, amelyek fölött a nagyfejedelem inkább csak szimbolikus hatalommal rendelkezett. Van néhány olyan forrásutalás, ami arra vall, hogy ez az állapot legalább a 10. század közepéig visszavezethető lehet. A Bulcsú karhának és Árpád dédunokájának Termacsunak, majd később a gyulának a Bizáncban tett diplomáciai célú utazásáról és ottani megkeresztelkedésről tudósító kortárs görög források ezeknek az előkelőknek a nagyfokú külpolitikai önállóságát sejtetik. Szintén erre utalhatnak a külföldi hadjáratokban részt vevő vezetőket, így például az Augsburgnál kivégzett Bulcsút, Lélt és Súr felsoroló nyugati források is. Aloldus de Peklarn 11. századi történetíró ír egy Ursus – azaz minden bizonnyal Örs – nevű magyar vezérről, aki Ausztriát sanyargatta az augsburgi csatavesztés után, egészen Géza nagyfejedelemmé választásáig. Jó okunk van tehát azt feltételezni, hogy legalább a 10. század közepétől, de akár már a honfoglalástól kezdve a magyarok Kárpát-medencei állama nem egy monolitikus birodalom, hanem egy lazán egymáshoz kapcsolódó, széleskörű önállósággal bíró regionális egységekből álló állam volt. Ebben a nagyfejedelem szerepe meglehetősen légies lehetett, hiszen maga a központi hatalom is három tisztviselő: a kende, a gyula és a karha között oszlott meg. Talán erre kívánt utalni Bíborbanszületett Konstantinos – vagy még inkább az őt informáló Bulcsú és Tremacsu – a magyar törzsszövetségről szóló elbeszélésükben. 

 

Mindazonáltal ha a 10. századi magyarságra gondolunk korántsem egy szegény és jelentéktelen nép jut az eszünkbe: külföldi hadjárataik átütő sikerei, a Kárpát-medence belső békéje sokkal inkább egy szilárd és gazdag államról árulkodnak. Vajon másutt is fennállt ez az ellentmondás az uralkodók hatalma és az ország sikerei között?

 

 

Bár a középkori királyokat a többnyire hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint akik élet és halál urai voltak, valójában a hatalom ilyen mérvű koncentrációja csak ritkán valósult meg a középkorban, olyannyira, hogy a középkori király ideája tulajdonképpen szöges ellentétben állt a korlátlan egyeduralkodóéval, akit ebben a korban zsarnoknak tekintettek. 

 

Olyan államszervezési modellek, amikor az uralkodó valóban korlátlan hatalmat élvezett, inkább az ókori keleti birodalmakra volt jellemző. Többnyire akkor alakult ki, amikor valamilyen nagy szervezettséget követelő feladatot kellett teljesítenie a kor társadalmának. Ilyen volt Mezopotámia öntözőrendszereinek létrehozása és Egyiptom óbirodalmi építkezései – ezeknek az elvégzésére csak úgy akkor lehetőség, ha vitathatatlan tekintélyű uralkodó állt az ország élén. A leginkább megkérdőjelezhetetlen alap a vezetésre a király isteni származása volt, amely narratívával gyakran éltek a történelem során. Az istenkirályság azonban korántsem volt az uralkodókra veszélytelen, hiszen válságos időszakokban felmerülhetett – és általában fel is merült – a felelősségük. Ha ő az istenek rokona, nem azért van éhínség, járvány, természeti katasztrófa, mert nem jól látja el a feladatát?

 

A témában még mindig megkerülhetetlen Frazer több mint százharminc éve megjelent műve, Az aranyág, amelynek számos részletét meghaladta már ugyan a kutatás, azonban a hatása a mitológiakutatásra és kulturális antropológiára máig roppant erős. Frazer nagy részletességgel vizsgálta az istenkirályságokat, s bemutatott olyan példákat is, amikor az uralkodóknak „szavatossági idejük” volt, vagyis egy meghatározott idő elteltével rituálisan meggyilkolták, feláldozták őket, majd helyükre egy új – szintén egy időszakra szóló – királyt ültettek.

 

Az istenkirályságnak azonban nem csak az uralkodók életének esetleges veszélyeztetettsége volt a hátránya. Az ilyen szakrális királyok nemigen tudtak bekapcsolódni a napi uralkodási ügymenetbe, tekintélyük részben abból is táplálkozott, hogy fölötte álltak a földi halandók ügyeinek. Ezért többnyire megosztott hatalom jött létre, ahol a végrehajtó hatalom egy „társuralkodó” kezében volt, esetleg a hadsereg vezetését is leválasztották harmadik hatalmi ágként. 

 

A sztyeppén élők körében is élt az erős vezető tisztelete, azonban ez többnyire a hadjáratokra, a társadalmat eltartó zsákmány megszerzésére korlátozódott, más tekintetben a birodalom részei autonómiát élveztek. Jellemző ókori példa erre a hun birodalom, amely rengeteg népet fogott össze egy szűk harcos elit vezetésével, ám e népek belső hatalmi struktúrájába nem avatkozott bele. A birodalom erejét e népek szövetsége alkotta egy erős és erőszakos vezető, egy kiemelkedő képességekkel rendelkező Nagykirály uralma alatt. Annyira személyre szabott volt ez a konstrukció, hogy amint a vezető meghalt, és utódai alkalmatlannak bizonyultak szerepének átvételére, a birodalom azonnal össze is omlott, és a helyét a korábban a birodalmat alkotó népek önálló királyságai vették át. Ez a modell a középkorban is továbbélt a sztyeppén. 

 

Bár a közösségi oldalon időről időre körbejárnak olyan térképek, amelyen az ókori Római Birodalom és a Mongol Birodalom közti méretkülönbséget mutatják, azt sugallva, hogy Dzsingisz kán állama hatalmasabb és így felsőbbrendűbb lett volna Rómánál, azt már elfelejtik hozzátenni, hogy az egységes mongol világbirodalom tulajdonképpen sosem létezett, hiszen már az alapító Dzsingisz halála után törésvonalak jelentek meg, majd a 13. század utolsó harmadára több darabra hullott. A sztyeppei társadalmakat ugyanis a vezetőjük képességei, személyes tekintélye tartották egyben, ha a karizma az utóddal odalett, annak szakadás lett a vége.

 

Az ókori Róma a sztyeppei birodalmakkal ellentétben sokkal időt állóbb struktúrát alakított ki, amellyel több száz évig uralta a Mediterránumot. Ezt pedig az tette lehetővé, hogy a birodalom kormányzásának alapjai nem egyes tehetséges és sikeres vezetők egyéni képességeire, hanem a poliszok, vagyis a hellén világ városállami modelljére alapultak, ahol közösségi vezetés működött, korlátozott demokráciával. Ez az örökség a római császári intézmény bevezetése után is megmaradt, vagyis – dacára a kezdetben hangoztatott isteni származásnak – az uralkodónak nem volt teljhatalma, formálisan csak az első polgárnak tekintették. Az imperator hatalma eredendően hadvezéri hatalom volt, és csak a hódító háborúk állandósodása révén vált kormányzati hatalommá. Róma kormányzata valójában még évszázadokig megőrizte a demokrácia intézményrendszerét. Ha egyes császárok megpróbálták átlépni hatalmuknak ezeket a jobbára már csak formális határait, arról nem csak a korszak történetírói adtak hangot nemtetszésüknek, hanem Róma elitje sem tolerálta, így a legtöbb ilyen zsarnoknak tekintett császár erőszakos halállal végezte földi pályáját.

 

A kora középkorban a széthullott Nyugat-Római Birodalom területén többnyire nagyobb gazdasági egységeket összefogó barbár államok jöttek létre. Ezek szabad harcosokból és rabszolgákból álló társadalmából rendre kiemelkedett egy-egy királyi család, amely a kezébe kaparintotta a vezetést. Ezen királyok elsősorban hadvezérek és bírók voltak. A nagyrészt az 5-6 században lezajló keresztény térítés után a szakralitást jobbára levette a vállukról az egyház. Királyi címük nem jelentett teljhatalmat a többiek felett, de fegyveres kíséretük tagjait, a comeseket arra használták fel, hogy alattvalóikat erősebb kontroll alá vonhassák. Ennek a legjobb módja, hogy ezeket a profi harcosokat egy-egy régió élére állították kormányzóként. Ezek a comitatusok – vagy ahogy germán nyelvterületen nevezték őket, a grófságok – sok szempontból önálló életet éltek és a királyok szerepe idővel leginkább a grófok egymás közti konfliktusainak elsimítására koncentrálódott, illetve ők vezették azokat a – többnyire hadi – vállalkozásokat, amelyek hatóköre átlépte a grófságokból szervezett királyság határait. A királyi poszt – ahogyan a grófok esetében is – apáról fiúra szállt, vagyis örökletes volt. Egy idő után a királyi családok többnyire eredetmítoszokat kreáltak, hogy pozíciójukat igazolják. Ám hiába származtatták magukat például a Merovingok egy tengerből partra mászó disznószerű lénytől (a gallok szent állata a vaddisznó volt), hatalmuk korántsem volt megingathatatlan, egy kellően ambiciózus gróf félre tudta őket állítani. A Meroving királyság feletti uralmat így vették át a Karolingok, majd a Karoling Birodalom is szétesett, és a nyugati frank királyságban a 10. század végén a királyi címet a Capeting-család vette át (amely a Karoling-dinasztia oldalági rokona volt). A hatalmuk azonban évszázadokon át szinte csak formális maradt, egészen a 15. századig csak korlátozottan tudtak kilépni az akkor már a Valois-házhoz tartozó uralkodók a náluk gazdagabb grófságok urainak árnyékából.

 

A keleti frank királyságban is csak a 10. századig maradtak a Karoling leszármazottak a trónon. Itt a száli frank dinasztia követte őket. A hatalom dekoncentrációja azonban az ő korukban is hamar megindult, és a mindinkább formálódó német birodalom teljes időszakára kiterjedt, dacára a hangzatos császári címnek. A választófejedelmeket elsőként a 13. század első felében említik, de minden bizonnyal már korábban működött az a rendszer, amely révén a regionális hatalmat gyakorló elit kiválasztotta a következő uralkodót a német királyi, illetve császári trónra. Ez a jelentős mértékű kontroll egészen a 19. század elejéig, a német-római császári cím megszűnéséig működött. Teljhatalmat egyetlen német király és császár sem tudott szerezni, belpolitikájukat többnyire a fejedelmek közti egyensúlyozás jellemezte.

 

Angliára sem volt jellemző a korlátlan királyi hatalom. A kora középkorban a legnagyobb céljuk a szigeten található királyságok egyesítése, valamint a dán hódítók és betelepülők integrálása volt, s a normann hódítás sem rendezte át az erőviszonyokat. Ismerünk olyan angol királyt, akit saját alattvalói öltek meg és I. (Földnélküli) János volt az, aki 1215-ben kiadta a Magna Chartát, amely a nemességgel való egyensúlyi helyzetet volt hivatott rendezni (hasonlóan a magyar Aranybullához). Az angol királyi hatalom csak a 15. század végén, a Tudorok abszolutista államszervezésével erősödött meg – hasonlóan a néhány évtizeddel korábban jelentkező korai francia abszolutizmushoz.

 

Ez a középkort záró hatalomszervezési modell már valóban többlet jogokat biztosított az uralkodóknak, de ebben a korszakban erre valóban szükség volt az óriási léptékben megnövekedett népesség, és a részben éppen ennek következtében elharapózó új típusú háborúk, valamint a gyarmatosítás irányításához. Ezt az újkori felvilágosult abszolutizmus zárta le, amely során az uralkodók már a feudális alapjogokat is igyekeztek felszámolni.

 

Mi tehát mindennek a tanulsága? Bár Nyugat-Európa adottságai eltértek a kelet-európaiaktól – elég, ha csak a népességszámra és az antik eredetű urbanizációra gondolunk – a középkor során sehol sem fedezhető fel direkt összefüggés a királyi hatalom erőssége és az ország teljesítőképessége között. A fejlődés kulcsa inkább a mozaikos hatalomban volt, amikor sok apró konfliktust kellett rendezni, ezek azonban dinamikát adtak a társadalomnak. A „nagy királyok” ebben a konfliktuskezelésben mutatták meg képességeiket és emelkedtek kortársaik fölé.

 

2024. január 28.