Egység vagy széttagoltság: hatalomszervezés a régiók felett

Szükség van-e a belső konfliktusokra, s ha igen, milyen jellegűekre és mértékűekre az egy államba szervezett embercsoportok tartós fennmaradásához? Az erős király és a béke jó, illetve a gyenge uralkodó és az egymásra acsarkodó alattvalók rosszak? A régiókról és azok állammá szervezéséről a magyar honfoglalásig öleli fel a témát Buzás Gergely cikksorozatának első része.

 

 

Az Árpád-kor egyik legkiválóbb szakértője, Zsoldos Attila akadémikus, történész professzor nemrégiben az Árpád-ház történetét tárgyaló tanulmánykötet bemutatóján arra a fontos tényre hívta fel a figyelmet, hogy az Árpád-ház, a legtöbb kortárs európai uralkodóházzal ellentétben, képes volt évszázadokon át megőrizni az ország egységét és a királyi hatalom vitathatatlan tekintélyét. Az Árpádok ezen teljesítményére, mint egy fontos erényre, és Magyarországra nézve pozitív körülményre utalt.

 

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az Árpád-kori Magyar Királyság népessége, gazdasági és kulturális teljesítménye korántsem kiemelkedő és egyedülálló a korabeli Európában, sőt nyilvánvalóan messze elmarad a korszak „feudális anarchiájába süllyedő” francia, angol, német, ibériai, sőt még néhány kelet-európai királyságaitól is. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez csak egy érzéki csalódás következménye lehet, amit elsősorban a koraújkori török háborúk számlájára írható nagyfokú forráspusztulás: az írott emlékek, települések, épületek, műalkotások elvesztése idéz elő. Ám épp az említett kötetben nagy hangsúlyt kapó régészeti kutatások eredményei nem ezt az optimista nézetet támasztják alá. A túlnyomórészt valóban a 16–17. században elpusztult Árpád-kori építészeti emlékek, elsősorban egyházi épületek, de más reprezentatív világi épületek: várak, paloták, illetve a korszak falusi és városi települései, építészeti minőségük, méreteik és mennyiségük tekintetében is messze-messze elmaradnak a kortárs Nyugat- és Közép-Európa hasonló emlékeitől. Az építészet kétségkívül csak egyetlen szegmense egy ország kultúrájának, ám azért érdemes ezt lakmuszpapírként használni, mert – ellentétben a többi kulturális termékkel – sokkal kevésbé pusztítható el, legalábbis nem olyan totális mértékben, mint az írott emlékek, vagy a képzőművészeti alkotások. Így tehát kellő alappal állíthatjuk, hogy az erős központi hatalommal rendelkező Árpád-kori Magyar Királyság összességében szegényebb ország volt, mint a gyenge központi hatalom alatt élő más nyugat- és közép-európai országok. A kérdés csak az, hogy ez egy véletlenszerű összefüggés, vagy nagyon is szoros kapcsolat van az Árpád-kori Magyarország szegénysége és fejletlensége és az Árpádok központi hatalmának kivételes ereje között?

 

Sok évvel ezelőtt Komoróczy Géza professzor vetette fel egy egyetemi előadásában, hogy az ókori Egyiptom történetét hagyományosan birodalmakra (Ó-, Közép- és Újbirodalom) valamint átmeneti korokra tagolva tárgyaljuk, ám vajon tényleg helyénvaló-e ez a szemlélet, amely a birodalmakat tekinti normális állapotnak, a széttagolódás korszakait pedig természetellenes, átmeneti korszakoknak? Ez a kérdésfelvetés megágyaz egy következőnek: vajon egy államba szervezett embertömeg tartósan egyben tartásához szükség van-e bizonyos mértékű belső agresszióra a kívülre irányuló erőszak mellett, amely a zsákmányszerzés mellett az adott állam önmeghatározásának az eszköze is? Továbbmenve: a tartós belső béke termel-e elég dinamikát hosszabb távon akár az adott állam fennmaradásához is, vagy a konfliktusok alapvetően a szervezett embercsoportok természetes életjelenségei?

 

Az emberi közösségeket a kommunikáció hozza létre és tartja össze. A modern információs társadalmak megszületéséig a kommunikáció legfontosabb eszköze a közlekedés volt. Ám a közlekedés újkori gépesítése előtti korszakban, a helyváltoztatásnak a földrajzi körülmények igen szűk határokat szabtak. A nehezen járható hegyláncok, a széles, mocsárvidékkel övezett folyamok, a tengerek vagy a sivatagok mind olyan – ha nem is áthághatatlan, de a rendszeres közlekedés és ez által a rendszeres kommunikáció számára is körülményesen legyűrhető – akadályokat jelentettek, amelyek e határvonalak két oldalán élő emberi közösségeket természetes határvonalként választották el. E természetes határvonalak hozták létre azokat a kulturális régiókat, amelyek nem meglepő módon jobbára az őskortól az újkorig, sőt sok esetben valamilyen szinten napjainkig tartó kontinuitást mutatnak. Ezek a régiók jóval kisebb területi egységek, mint a birodalmak, vagy az Európában alapvetően a középkorban kialakult országok. Jobbára egy-egy folyóvölgy, termékeny síkság, hegyekkel övezett medence, vagy maga a hegy-, illetve dombvidék, esetleg sivatagi oázis alkotott egy-egy ilyen régiót. Méretük a földrajzi körülményektől függött így igen változatos volt, de soha sem terjedhetett néhány napi járóföldnél nagyobb körre. A járóföld méretét természetesen meghatározták a közlekedési viszonyok, azaz a korban rendelkezésre álló, és az adott természeti körülmények között használható közlekedési eszközök. Így például egy tengeri szigetvilágban egy hajókkal közlekedő népesség, vagy egy sík pusztaságban egy lovasnép számára óriási területek alkothattak kulturális egységet, míg egy erdős, magas hegyvidéken, ahol csak gyalog, vagy öszvérekkel lehetett közlekedni, sokkal kisebb egységek alakultak ki. Ezek a kulturális egységek természetes módon gazdasági és politikai egységekként is működtek, hiszen a közlekedés és a kommunikáció tette lehetővé a közösség tagjainak együttműködését egy-egy közös cél érdekében. Ezért ezek a természetes egységek lettek az első törzsek földrajzi keretei az őskorban.

 

Az ókorban jelentek meg az első birodalmak, amelyek már átlépték ezeknek a természetes egységeknek a határait, és több ilyen egységet meghódítva központosított kormányzatot alakítottak ki. Ezek a központosítási kísérletek szinte mindig uralkodók, vagy uralkodórétegek rablóvállalkozásokból kiinduló egyéni ambícióiból születtek, de csak ott tudtak hosszabb távon megszilárdulni, ahol kiépítették a központból irányított és fizetett katonai és közigazgatási szervezeteiket. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a pénzgazdálkodás léte. Ha akadozott a pénz beáramlása, ezek a mesterségesen fenntartott birodalmak szétestek. 

Pontosan ez történt a római császárkor utolsó szakaszában Európában is: a klímaváltozás és a vele járó népmozgások, a vagyonos földbirtokos réteg növekvő kiváltságai és terjedő adómentességei, az állami járadékokból élő, de semmilyen munkát nem végző elit felduzzadása, valamint a mindent elborító korrupció következtében a császári bevételek drasztikus csökkenése miatt az állam a központból fizetett hadsereget és hivatalnokréteget már képtelen volt fenntartani, így a helyi közösségek kénytelenek voltak egyre inkább önellátásra és önvédelemre berendezkedni. Ezáltal a birodalom széthullott újra azokra az atomi egységekre, amelyekből évszázadokkal korábban egy jól szervezett zsoldos hadsereg és hivatali apparátus összekovácsolta.

 

A koraközépkori Európa más rendező elven alapult, mint a római birodalom. Alapvetően önellátásra épülő agrártársadalom volt, amelynek a kontinens természetes kis földrajzi egységeiben berendezkedő közösségei önállóan termelték meg a mindennapi élethez szükséges javakat, gondoskodtak önvédelmükről és jogrendszerükről. A munkamegosztás elsősorban ezeken az egységeken belül működött, így egy-egy ilyen régió központjában egy város állt, amely a politikai és katonai hatalmat birtokló személy, vagy csoport székhelye, a fegyveres kísértének bázisa, a régió egyházi központja, továbbá az iparcikkeket előállító és a piacon a falusi lakossággal agrártermékekre cserélő iparosok és kereskedő lakhelye volt. A régiók között persze voltak kapcsolatok, de ezek igencsak korlátozott szerepeket láttak el. A gazdasági kapcsolatok szinte csak a luxuscikkek kereskedelmére szorítkoztak. A politikai kapcsolatok alapvetően a szomszédos régiók közti súrlódások rendezését szolgálták, akár békés, akár katonai eszközökkel. A királyságoknak lényegében csak ebben jutott szerep: döntőbíróként elsimíthatták az ilyen konfliktusokat, vagy az egyes régiók haderejét összefogva képesek voltak számukra védelmet nyújtani. És végül volt még egy fontos régiók fölötti szervezet, ami az egész kontinensre kiterjesztette befolyását, a keresztény egyház, amely a vallási kultusz, és a műveltség fenntartását és homogenitását is szolgálta, kivédve ezzel számos konfliktuslehetőséget az egyes közösségek között. 

Ez a rendszer ugyan évszázadokon át jól működött, de alapvető korlátját jelentette a benne élő közösségek lélekszáma. Csak akkora embertömeg igényeit tudta kielégíteni, amelynek az önellátását az adott természeti egység lehetővé tette. Amint a lakosság létszáma ezt túllépte, az szükségszerűen éhínségekhez, társadalmi zavarokhoz, mindez pedig népvándorlásokhoz és háborúkhoz vezetett. Európa ezért vált a középkorban jelentős népességkibocsájtóvá és népvándorlások kiindulópontjává. 

 

Ezek a problémák és konfliktusok lokális szinten, főleg a fejlettebb és ezért túlnépesedett régiókban már igen korán jelentkeztek. Így a már elenyészett egykori római birodalom idealizált képe, illetve a még mindig virágzó keleti felének példája a koraközépkori Európa számára egy mesés és békés aranykor ígéretének tűnt. Nem véletlen, hogy minden ambiciózus politikus célja lett ennek a birodalomnak a legalább részleges újjáteremtése volt. Ám ehhez sokáig hiányzott a pénz, amit csak egy jó minőségű közlekedési rendszerre épülő városhálózat által működtetett kereskedelem tudott volna kitermelni. Ennek hiányában pedig a birodalom újrateremtésének kísérletei csakis egyes tehetséges és erőszakos katonai vezetők körül felduzzadó, zsákmányra éhes rablóhordák véres kalandjaivá váltak, amelyek a rablott zsákmány utánpótlásának hiányában hamar feloszlottak, így vezéreik röpke életű birodalmai is gyorsan szétfoszlottak.

 

A koraközépkori Kárpát-medence is sokszínű és erősen tagolt része volt a kontinensnek. A Dráva és Duna által határolt Dunántúlt a Balaton tava is megosztotta. A Dráva és Száva közötti terület is két részre tagolódott, egy nyugati dombos tájra és egy keleti síkságra. Az Alföldet a Tisza folyamának széles, mocsarakkal kísért sávja választotta ketté, keleti része viszont a Körösök és a Maros völgyén keresztül szorosan kapcsolódik az Erdélyi-Medencéhez, amelyet ugyanakkor délről és keletről magas és nehezen áthatolható magashegységek zártak körül. A Dunától északra a Vág, a Nyitra és a Garam által öntözött tágas medence terült el, amit nyugat felé a Kis-Kárpátok és a Morva völgye, észak és kelet felé pedig egy hatalmas erdős hegyvidék határolt. A Nyugatrómai Birodalom bukása után népek és törzsek sokasága népesítette be ezeket a változatos tájakat, amit a hunok csak igen rövid időre tudtak egy alapvetően rablásból fenntartott katonai birodalom rendszerébe integrálni. Az avarok a hunokhoz hasonló módon kezdték a pályafutásukat, és amikor az első katonai kudarcok hatására kagánjuk tekintélye megingott, az ő birodalmuk is a széthullás küszöbére került. Feltehetően egy új népcsoport és egy új vezető volt az, akik a 7. században stabilizálni tudták, vagy inkább újrateremtették az avar birodalmat, de ez az állam már más elven működött, mint az elődje. A későavar birodalom kagánja és kormányzata valószínűleg sokkal inkább tekinthető tipikus koraközépkori királynak és királyságnak, mint egy nomád hadúr udvarának. Feje nem zsákmányra éhes fegyveres hordák szövetségének hadura volt, hanem sokkal inkább a tekintélyét elfogadó, de alapvetően autonóm közösségek közti egyensúlyt biztosító bíró, és a közösségek egyesített haderejét szükség esetén sikeresen irányító, így népeit védelmező vezér lehetett. Legalábbis ez tűnik ki a birodalom bukásának történetéből: a kagán és a többi központi tisztviselő tekintélyét az igazságszolgáltatás hatékonyságának csökkenése, a korrupció felülkerekedése, a vezetők erkölcseinek hanyatlása után már egyetlen, nem is igazán végzetes katonai kudarc is megrendítette, ez pedig hatalmuk azonnali és drasztikus összeomlásához, sőt halálukhoz vezetett. Sajnos a késő avar állam felépítéséről keveset, mindennapjairól szinte semmit nem tudunk, így azt sem, milyen társadalmi és hatalmi dinamika volt az, amely a politikailag, katonailag alapvetően befelé forduló kaganátust fenntartotta több mint másfél évszázadon át. Vagyis az avarokkal kapcsolatban a legnagyobb kérdés nem a birodalom széthullásának, hanem korábbi felépítésének, kohéziójának felderítése.

 

A birodalom központi hierarchiájának széthullása aztán a régiók önállósodását eredményezte, amelyek már saját vezetőikkel az élükön, önállóan, nem egyszer egymással is szembefordulva próbálták kialakítani meglehetősen laza kapcsolatrendszereiket a szomszédos birodalmakkal.

 

Ezeket, vagyis az avarokat legyőző frank és a bolgár birodalmat aztán a 9., majd a 10. században szintén elérte a szokásos végzet: a hódítások leállásával elfogyott a zsákmányszerzés lehetősége, az uralkodó dinasztiáik néhány kevésbé tehetséges és kevésbé erőszakos tagja így már nem tudta egyben tartani a harcos elit érdekszövetségét, mivel pedig a birodalom kizárólag erre épült, így azonnal szét is hullott.

 

A Kárpát-medencében ekkor jelent meg egy új csoport, a magyarok, egy ambiciózus dinasztia, az Árpádok vezetésével, akik a 10. században megint birodalommá formálták a terület népeit. Hogy az ő birodalmuk sorsa hogyan alakult, azt alapvetően meghatározta, hogy mit kezdtek a Kárpát-medence természetes földrajzi és etnikai egységeivel. Legközelebb az ő történetükkel folytatjuk elbeszélésünket.

 

2024. január 21.