Elfeledett győztes csaták

A magyar történelmi köztudat a vesztes csaták emlékét őrzi és a hősei sem azok voltak, akiket ma számon tart. Buzás Gergely jegyzete.

Augusztus 29-én emlékeztünk meg a mohácsi csata 493. évfordulójáról. Nem túl kerek szám, mégis könyvek, cikkek sokasága jelent és jelenik meg, kutatási beszámolók, sajtótájékoztatók, konferencia felhívások jelzik a nem lanyhuló érdeklődést a téma iránt. Mohácson hatalmas vasbetonból épült Szent Korona, emlékpark és kiállítás emlékezik meg a vesztes csatáról. A történelem tankönyvek kiemelt fejezete szól róla. Nincs magyar ember, aki ne tudná mi is történt Mohácsnál 1526-ban. Mondhatnánk jogosan, hiszen a csata sorsfordító jelentőségű esemény volt, másfél-két évszázadra meghatározta a magyar történelem menetét. És Mohács nem áll egyedül. Ha kisebb intenzitással, de hasonló érdeklődés és közismertség jut az 1241-es muhi vereségnek is. E vesztes csata helyszínén is megtekinthető a mohácsi emlékpark kistestvére. A sort lehetne folytatni az újabb kori magyar történelem nagy vereségeinek és veszteségeinek emlékhelyeivel: Szatmárral, Segesvárral, Világossal, a Korvin-közzel, de most maradjunk csak a középkornál. 

Így is elég feltűnő az az ellentmondás, hogy hogyan is lehetett a korabeli Európa egyik legstabilabb nagyhatalma egy olyan ország, amely folyton elvesztette a sorsdöntő csatáit. Hát csakis úgy hogy – bár volt egy-két súlyos veresége – de a sorsdöntő csaták többségét bizony megnyerte. Már az Árpád-kor is bővelkedik olyan győzelmekben, amelyek évszázadokon át, akár a mai napig meghatározták Magyarország történelmét. 

Kezdjük az elején, a honfoglalással. Ki ne hallott volna a 895-ös bolgár-besenyő támadásról, ami a magyarok vereségével végződve arra késztette a legyőzötteket, hogy fejedelmi központjukat áthelyezzék Etelközből a Kárpátok túlsó oldalára, amelyet már évtizedek óta szintén ellenőrzésük alatt tartottak. Persze ez a vereség nem jelentette az etelközi területek azonnali feladását, erre a legújabb kutatások szerint úgy tűnik, hogy csak évtizedekkel később, a Kárpát-medence dunántúli és erdélyi területeinek megszállása után került sor, bár a katonai ellenőrzés még ezután is sokáig fennmaradhatott a Kárpátok keleti oldalán. A 895-ös vereség még a 10. század közepén Bizáncban járt magyar vezérek emlékezetében is élénken élt, és el is mesélték Bíborbanszületett Konstantin császárnak. E nagy vereség után 12 évvel azonban a keleti frank birodalom hadserege felett ugyanez a magyar sereg Brezalauspurcnál (azaz feltehetően Pozsonynál) fényes győzelmet aratott, úgy hogy a még kiskorú frank királyt alig tudták kimenteni kísérői a csatából, és ahol a keleti frank elit színe-virága elpusztult. E nagy győzelem sokkal inkább sorsfordítónak bizonyult, mint a pár évvel korábbi vereség: ez tette lehetővé ugyanis, hogy a magyarok megtartsák a frankoktól az előző években elfoglalt Pannóniát, illetve biztosítsák fennhatóságukat a Felvidéket birtokló, egykor frank hűbéres morvák felett. Lényegében ez a győzelem hozta létre Magyarországot. Ezer évvel később honfoglalásként mégsem a 907-es győzelem, hanem 895-ös vereség évfordulóját akarta megünnepelni az ország, csak az előkészületek csúszása miatt zajlott le végül az ünnepség egy évvel később, 1896-ban. E különös feledékenység előzményei mélyre nyúlnak vissza az időben: a 907-es győzelemről ugyanis egyetlen középkori magyar krónika sem emlékezett meg, csak a frank forrásokból tudunk egyáltalán róla.

A keleti frankok felett aratott győzelem emlékezete másfél évszázaddal később már a frank birodalom utódaként létrehozott (német)római császárságban is kezdett fakulni, így a birodalom élére kerülő száli-frank dinasztia uralkodói megkísérelték feléleszteni jogigényüket az egykori Pannóniára. A kezdeti kudarcok után – kihasználva a Magyarországon dúló trónviszályt és néhány magyar előkelő árulását – 1044-ben Ménfőnél III. Henrik császár legyőzte Sámuel magyar királyt és a helyére a korábban trónfosztott Orseolo Pétert már saját hűbéres vazallusaként ültette vissza a magyar trónra. 1046-ban azonban András herceg Pétert újra megfosztotta trónjától, majd amikor a császár alig két évet élt hűbéri jogait érvényesítendő, 1051-ben hatalmas sereggel indult Magyarországra, akkor nem csak sikerrel védte meg fővárosát Székesfehérvárat, de az eredménytelen ostrom után hazainduló birodalmi seregre a Vértesben megsemmisítő vereséget is mért. A németek még a következő évben is tettek egy kísérletet, de ekkor már Pozsony alatt elakadtak. Nem sikerült a várat bevenniük, így inkább visszavonultak. Ezzel érdemben be is fejezték a kísérletezést a Magyar Királyság feletti fennhatóság megszerzésére, legfeljebb egy-egy trónviszály során foglaltak még állást valamelyik magyar fél szövetségeseként, bár akkor sem sok sikerrel. A következő császár, aki Magyarország felett uralkodott, már az a Luxemburgi Zsigmond volt, aki magyar királyként szerezte meg a császári koronát, tehát éppen fordított felállásban, amint azt III. Henrik szerette volna. A vértesi csata jelentősége tehát Magyarország sorsára nézve meghatározó jelentőségű volt. Ez a nagy győzelem tette lehetővé, hogy cseh és lengyel szomszédaitól eltérően a német-római császárságtól független, szuverén és egységes államként folytassa életét a következő fél évezredben.

Egy fél évszázadnak sem kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy a Magyar Királyság maga is birodalommá váljon, ami Horvátország elfoglalása révén valósult meg. Horvátország meghódítására az első – nem túl sikeres és nem is túl hosszú életű – kísérletet Szent László király tette, aki 1091-ben avatkozott bele az aktuális horvát trónviszályba. Seregével bevonult az ország gyéren lakott és nem is túl gazdag hegyvidéki területére, de a királyság központját jelentő tengermellékig el sem jutott, ugyanis egy Magyarországot ért kun támadás miatt sietve félbe kellett hagynia a hadjáratát. Ekkor szerencsétlen módon unokaöccsét, az alkalmatlan Álmos herceget nevezte ki a meghódított országrészek élére kormányzóként, akit a horvátok két év múlva el is űztek. Így László hódítási kísérlete pillanatok alatt elenyészett, és legfeljebb a magyar trónigény megteremtése miatt van némi jelentősége. Horvátország valódi meghódítója ugyanis Könyves Kálmán volt, aki 1097-ben a Gvozd hegységnél legyőzte Péter horvát királyt, aki maga is holtan maradt a csatamezőn. Kálmán ezután meg sem állt Spalatoig, ahol ostromzár alá vette a gazdag dalmát várost, majd miután az megadta magát neki, a többi dalmát város is kapitulált, így Kálmán 1102-ben Tengerfehérváron horvát királlyá koronáztatta magát. Ezt követően a Horvátországban hagyott helytartója magyar uralom alá hajtotta a tengerpart szigeteket is, így teljessé vált az ország meghódítása, amely több mint 800 éven át a magyar korona része maradt. A Gvozd-hegyi győzelem tehát Magyarország történetének egyik legmaradandóbb értékű, valóban sorsfordító eseménye volt. Ennek ellenére emlékezete igen hamar feledésbe merült, ugyanis a 12. század középső harmadától a magyar uralkodók a horvát háborúban igencsak dicstelen szerepet játszó Álmos herceg utódai közül kerültek ki, így az általuk megrendelt krónikák egy szimpla történelemhamisítással Horvátország meghódítását – a valójában kudarcot valló – Szent Lászlónak tulajdonították, a győztes Kálmán szerepét pedig igyekeztek elfeledtetni. Ennek hatása máig érződik, hiszen a köztudat a horvát hódítást ma is Szent Lászlóhoz köti, a Gvozd-hegyi csatáról pedig mit sem tud.

Kálmán király győzelménél kissé talán közismertebb az 1278. augusztus 26-án vívott dürnkruti, avagy morvamezei csata, de valódi jelentőségének a legtöbben nincsenek tudatában. IV. László magyar király Habsburg Rudolf szövetségeseként aratott itt győzelmet II. Ottokár cseh király felett, aki maga is holtan maradt a csatamezőn. Ezzel a csatával ért véget a korszak legtehetségesebb és leghatalmasabb közép-európai uralkodójának Magyarországra hatalmas veszélyt jelentő pályafutása. II. Ottokár volt az első közép-európai uralkodó, aki felismerte, hogy a régió országainak a jövőjét az összefogás jelenti, amit középkori politikusként csakis dinasztikus eszközökkel tudott elképzelni és megvalósítani. Erre kiváló alkalmat jelentett számára az osztrák Babenberg-ház kihalása 1246-ban. Néhány évre rá, 1251-ben még morva őrgrófként és cseh trónörökösként megszerezte Alsó-Ausztriát, megelőzve ezzel a hozzá tehetségben és katonai képességekben nem is mérhető magyar királyt, IV. Bélát, annak ellenére, hogy az utolsó Babenberg herceget a magyarok győzték le és ölték meg a Lajta mellett lezajlott csatában. Nem csak Alsó-Ausztriában győzedelmeskedett Ottokár IV. Béla felett, hanem 1260-ban a szintén a Babenberg-örökség részét képező Stájerországból is kiűzte a magyarokat, majd meghódította Krajnát (a mai Szlovéniát) később pedig Karintiát és Isztriát, sőt számos várat elfoglalt Magyarország nyugati részén is. Így Magyarország nyugati szomszédságában egy agresszív és erős, Magyarországgal szemben ellenséges birodalom jött létre. Mindez éppen akkor, amikor IV. Bélának fiával, V. Istvánnal szemben folytatott értelmetlen háborúja, majd mindkettejük hamarosan bekövetkező halála és a gyermek IV. Lászlónak a trónra kerülése teljes anarchiába taszította a királyságot. Ebben a válságos helyzetben a mindössze 16 éves IV. László – akinek legerősebb bárói nyíltan Ottokárral szövetkeztek – csak egyetlen szövetségesre számíthatott, az ambiciózus, ám jelentéktelen svájci grófra, Habsburg Rudolfra, aki éppen jelentéktelensége miatt választottak néhány évvel korábban császárrá. Mivel II. Ottokár nem ismerte el a választás jogosságát, Rudolf pedig maga is szemet vetett a Babenbergek örökségére, megindult köztük az egyenlőtlen harc, amelyben Ottokár könnyedén eltaposta volna ellenfelét. IV. László azonban jó politikai érzékkel elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megállítsa Ottokárt, és ez Dürnkútnál a várakozásokon felül sikerült is neki. Ottokár halálával a cseh Přemysl-ház birodalomalapítási tervei elenyésztek, utódai meg sem közelítették őt tehetség dolgában. Az osztrák tartományok pedig a sok vizet egyelőre az európai nagy politikában nem zavaró Habsburgok kezére kerültek. A későbbiekben ugyan voltak konfliktusok a Habsburgok és a magyar uralkodók között, gyakoribb volt azonban a szövetségesi viszony pl. Zsigmond király és Jagelló II. Ulászló és fia II. Lajos idején. A 16. században pedig a Habsburgok lettek azok, akik Magyarország egy részét megmentették a török hódítástól, másik felét pedig a 17. században fel is szabadították alóla. Magyarország pedig ezután már soha sem maradt ki azokból a középkori államszövetségekből, amelyek egy közép-európai birodalom létrehozását tűzték ki célul, sőt ezen kísérleteknek minden esetben a kezdeményezője lett. Mindez nem következett volna be, ha dürnkrutnál IV. László nem arat győzelmet II. Ottokár felett. E győzelemnek a magyar történelem további menetét pozitívan befolyásoló jelentősége ellenére a magyar történeti köztudatban csak, mint a Habsburgok felemelkedésében szerepet játszó csata szerepel, sőt a Habsburg-ellenes kuruc hagyományok jegyében sokan szinte nemzeti tragédiánknak tekintik a csatát, a győztes ifjú magyar királyt pedig szinte szánalmas baleknak állítják be.

A korszakalkotó és mégis ismeretlenségbe merült nagy győzelmek sora folytatódott a későbbi századokban is. Gondoljunk csak I. Lajos 1348-as capuai győzelmére, Mátyás 1474-es boroszlói sikerére, Veszprém 1566-os visszafoglalására vagy az 1687-es második mohácsi csatára. De ha csak ezt a négy Árpád-kori magyar győzelmet vizsgáljuk, akkor is láthatjuk, hogy mindegyikük sokkal hosszabb távú és jelentőseb pozitív befolyást gyakorolt a magyar történelemre, mint a mindenki által ismert, emlékművekkel maradandóvá tett és a történeti kutatás állandó gócpontjában lévő nagy vereségek negatív hatása volt. A besenyő támadás negatív hatásai legfeljebb 12 évig, a pozsonyi győzelemig tartottak. A muhi csata tragikus következményei is csak néhány évig éreztették hatásukat. Mohács pedig maximum két évszázadig hatott közvetlenül. Ezzel szemben pozsonyi csata eredményeit napjainkig élvezzük, a vértesi csata közjogi következményei legalább a 16. századig érvényben voltak, a Gvozd-hegyi csata eredményei csak Trianonnal enyésztek el, akárcsak a dürnkrúti csata következményei. Valami különös módon – és más népekkel ellentétben – mégsem ezeket a fontos győzelmeket, hanem inkább a kevésbé fontos vereségeket ünnepeljük folyamatosan. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy e győzelmek kivívói nem álltak nagy becsben a hálátlan utókor előtt. A pozsonyi csata magyar hadvezérét nem is ismerjük. Anonymus szerint ugyan Árpád is 907-ben halt meg, de hogy bármi köze lett volna halálának a győzelemhez, arra nincs adatunk. I. András király emlékezete háttérbe szorult gyilkosa és trónbitorló öccse I. Béla mögött, akitől az Árpádok későbbi generációi származtak. Könyves Kálmán ugyanezért került feketelistára öccsének, Álmos hercegnek az utódai szemében. IV. Lászlót pedig – aki eredménytelenül próbálta helyreállítani apja és nagyapja által káoszba taszított országát – már a kortársai is elárulták és cserben hagyták. Márpedig hogyan is nézne ki egy történelemkönyvben, ha egy politikailag nem kívánatos személy, akire bűnbakként még az ellenfelei által elkövetett bűnöket is rá lehet aggatni, és akit minden rosszért felelőssé lehet tenni, az ország sorsát évszázadokra meghatározó győztes csata hőseként ünnepelnénk. Ünnepeljük inkább a muhi csatát elveszítő IV. Bélát második országalapítóként, vagy a mohácsi csata után a törökkel lepaktáló Szapolyai Jánost, utolsó nemzeti királyunkként! Állítsunk emléket inkább a vesztes csatáknak, amit nyilván nem hadvezéreink alkalmatlansága, hanem az ellenség sokszoros túlereje miatt vesztettünk el – egyébként nem is olyan nagyon, de igen hősiesen! Mennyivel jobb ez így, mint beismerni, hogy nem azok voltak történelmünk a valódi hősei, akiket évszázadok óta a politikai propaganda hősnek tart, hanem azok, akiket a történelmi köztudat már régóta kitagadott a nemzetből. 

Buzás Gergely