Elpusztíthatatlan a félreértett kolostor mítosza

Bár a pécsi bencés kolostor létezését évtizedekkel ezelőtt sikerült cáfolni, az információ tehetetlensége elvének megfelelően továbbra is Szent Benedek templomként görgetik előre a falmaradvány leírását a róla beszámolók. Pedig a valódi tulajdonos, a karmelita rend pécsi jelenléte jól dokumentált, a maradványok értelmezését pedig egy friss ásatás is segíti.

 

 

A napokban ért véget az a pécsi Janus Pannonius Múzeum Tóth Zsolt által vezetett megelőző feltárása Pécs fallal övezett középkori belvárosának délkeleti részén, a Jókai utca 17-19. szám alatt, amelynek keretében a jelenleg autóparkolóként használt telken a közművek nyomvonalán nyílt lehetőség a kutatásra. A terület régészeti szempontból ígéretes volt már a munka megkezdése előtt is, hiszen délről egy nagy magasságban és hosszan álló fal, egy egykori gótikus templom északi fala zárja le. Ehhez a hajdani szentélynél észak felől egy ma is álló épület csatlakozik merőlegesen, szintén álló középkori falakkal.

A két épület egymáshoz való viszonya már a feltárás előtt valószínűsítette, hogy egy szerzetesi templom és a hozzá csatlakozó kolostorszárny áll a telken, így a kutatás valóban az egykori kolostorudvaron, illetve a keleti kolostorszárny északi végében folyt.

A 19. században még szabadon álló romot – amelyen akkor még jól megfigyelhető volt a templomhoz csatlakozó kolostorépület – Rupp Jakab a pécsi Szent Benedek templommal azonosította, mivel azt Pázmány Péterre hivatkozva bencés kolostortemplomnak vélte. Szőnyi Ottó már 1929-ben rámutatott arra, hogy Pázmány tévesen a város egyik, a pápai tizedjegyzékben szereplő, Szt. Benedeknek szentelt plébániatemplomát gondolta bencés apátságnak, tehát bencés monostor soha sem létezett Pécsett. Ennek ellenére Rupp régi azonosítását Gosztonyi Gyula, majd Kárpáti Gábor is átvették, persze már plébániatemplomnak nevezve az épületet, hiszen a 20. századra a kolostor romjai beépültek a környező házakba, így létük feledésbe is merült. Ezért aztán azt az egyszerű következtetést senki sem vonta le, hogy amennyiben a Szent Benedek templom plébániatemplom volt, akkor semmiképpen sem azonosítható a Jókai utcában álló templomrommal, hiszen ahhoz kolostor is csatlakozott. Még maga Kárpáti Gábor sem gondolt erre, amikor a város északnyugati negyedében, a középkori városfal mellett feltárt egy 11. századi eredetű, de a későközépkorig használt templomot, amelyet népes temető vett körül, pedig kézenfekvő lett volna a magyarázat, hogy ez volt az igazi Szent Benedek plébániatemplom. 

A téves információk mára beégtek a köztudatba: a mai műemlékjegyzékben is a „Bencés kolostor és templom maradványai. Középkori falmaradványok, gótikus bordaindítás.” szöveg szerepel, a templom romjait őrző ház falán a Szent Benedek templomról szól egy emléktábla és a várost bemutató turisztikai-, de még tudományos munkák is rendre Szent Benedek templomként, illetve bencés kolostorként említik a romokat. S mivel az ilyen fajta információk esetén jobbára egyszerű másolással érik be a szerzők és a szerkesztők, az új, immáron helyes azonosítás nehezen találhatja meg az útját a nagyközönség felé.

Mert, hogy mi lehetett ez a gótikus épületegyüttes a déli középkori városfal szomszédságában, az valójában meglehetősen nyilvánvaló. Pécs városának középkori kolostorait jól ismerjük: régészetileg feltárták és azonosították már a ferencesek, dominikánusok, ágostonrendi remeték rendházát, a 15. századi írott forrásokból pedig tudjuk, hogy a dominikánus apácák kolostora a városfalakon kívül állt. Ezeken kívül mindössze még egy középkori kolostorról van tudomásunk a városból, ez pedig a karmelitáké volt. Ahol pedig az ő kolostorukat sejtette korábban a kutatás – a mai irgalmasrendi templom közelében –, ott sem középkori templomnak sem temetőnek nem került elő semmilyen nyoma. 

 

 

A karmelitákat, középkori pécsi egyetemet is létrehozó Vilmos püspök hívta be Pécsre 1372-ben, és ő építhette fel számukra a Szent Lászlónak szentelt templomot és a hozzá csatlakozó rendházat. A szerzetesek a felnémet rendtartományból érkeztek és felügyeletüket is mindvégig német földről látták el. 1410 körül már helyreállításra szorult a düledező kolostorépület, amit a pécsi püspökség akkori kormányzója, Eberhard zágrábi püspök támogatott is, akit ezért egy korabeli oklevél a kolostor alapítójának nevezett. Ezzel azonban nem értek véget a szerzetesi közösség viszontagságai, ugyanis 1436-ban már Csehországból kellett újabb barátokat hívni az elnéptelenedett rendházba. A kolostor perjeleit a 15. század közepéig mindig német földről küldték Pécsre, ami 1451-ben komoly konfliktushoz is vezetett, ugyanis a magyar szerzetesek nem voltak hajlandóak elfogadni többé német elöljárót maguk felett. Az ügyben a város vezetősége próbált békét teremteni. Pécs városa amúgy is sokat tett a rendházért: rendszeresen közbenjártak érdekében a karmelita rendtartomány főnökénél, a polgárok pedig adományokkal segítették a szerzeteseket. A kolostorban nem élt sok barát. 1536-ban még új perjelt neveztek ki a közösség élére – a helyi származású Johannes Janust – de Pécs 1543-as török meghódítása után a karmeliták végképp elhagyták a zárdát. 

 

 

A Jókai utcában álló, hatalmas méretű, 12 méter széles, egyhajós, gótikus teremtemplomnak legalább 20 méter hosszú hajója és vele azonos szélességű, legalább ugyanilyen hosszúságú szentélye volt egykor. A hajótól diadalívvel elválasztott szentélyt bizonyosan boltozat fedte, amelynek északnyugati indítása fenn is maradt. A templomtól délre kerítésfallal övezett temető került elő Kárpáti Gábor egy korábbi ásatása során. A kolostor a templom északi oldalán állhatott. Az északi templomfalon megmaradt az egykor a kolostorudvarra nyíló templomkapu, amit valaha a szerzetesek használtak, felette pedig a kerengő emeletéről a szentélyrekesztőre vezető kisebb ajtó is megfigyelhető. Korábban már a kolostorudvar kútját is feltárták Tóth Zsolt vezetésével. 

Az elmúlt hetekben a több szakaszban kiépült, és egy újkori házba befoglalva nagyrészt ma is álló keleti kolostorszárny elpusztult északi részén, egy gótikus ajtókerettel rendelkező kőpadlós helyiséget tártak fel. A keleti kerengőt, és a feltételezhető nyugati kolostorszárnyat sajnos a most kutatott területen újkori pincék teljesen elpusztították, az északi szárnyat pedig a korlátozott ásatási terület miatt nem lehetett megkeresni. A kolostorudvar területén viszont számos temetkezés bukkant elő, köztük női sírok is, ami arra vall, hogy – mint ez koldulórendeknél szokásos volt – a szerzetesi közösséget támogató polgárcsaládok tagjai engedélyt kaptak a kolostorban való temetkezésre. A sírokat a korábban itt állt későrómai épületek alapfalaiba vágták bele, hiszen a kolostor területe a IV-V. századi Sopianae központjának szomszédságában terül el.

 

 

A keleti kolostorszárny mögött egykor a kolostorkert feküdt. Ennek földjébe a török korban ástak számos szemétgödröt. A kolostorépületet a 16. század második felében tehette rommá el egy tűzvész, aminek bizonyítékaként ma is láthatók a kiégett kövek a templom falcsonkjának felső részén, az egykori kerengőfolyosó felett. A romoknak a karmelita kolostorral való azonosítását az is támogatja, hogy az ásatáson 15. századnál korábbi középkori régészeti leletanyag nem került elő, azaz a délkeleti városrész a későközépkori kolostor felépítése előtt beépítetlen lehetett.

A karmeliták a töröktől való visszafoglalás után már nem tértek vissza, emléküket a levéltári források ugyan megőrizték, de kivesztek a helyi emlékezetből.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér