A 18. századi barokk kori templomok, kastélyok, magtárak, malmok egy része kétszeresen is érték, hiszen nem csupán mai formájukban műemlékek, de építőanyagként korábbi, középkori épületek köveit tartalmazzák.

A római romvárosok mellett persze nyíltak új kőbányák is, valószínűleg már a 11. században, adatok azonban akkorról nem maradtak fenn. Tudunk ugyanakkor a többi között az esztergomi, a pécsi, a pilisszentkereszti, az Eger környéki kőfaragó műhelyekről. A két legjelentősebb bánya, amelyet 12. századi olasz kőfaragók nyitottak meg, a tardosi és a süttői volt, ám a „kő” előtag sok település nevében megjelenik – Kőkút, Köveskál, Kőváróörs –, ezek első okleveles említése azonban már a 14. századból való (ebben az időszakban vesz lendületet a „polgári” városi építkezés is). A bányászat korai terjedését feltételezi, hogy a kő, nem építőanyagként is a középkori élet egyik legfontosabb anyaga: ha a házat paticsból készítették is, fenőkőre, malomkőre mindenütt szükség volt. A gyakran helyben bányászott réti mészkő (darázskő) már a 11. századi templomok alapozásában is megjelenik. A királyi Magyarország területén Schafarzik Ferenc 1904-ben 2515 kőbányát írt össze.

A középkorban egy-egy nagyobb építkezéshez sokszor új kőbányát nyitottak. És a kőbánya már akkor is jó üzletnek számított! Egy korabeli feljegyzés elmeséli, hogy Mátyás király egyszer úgy megharagudott visegrádi várnagyára, és Buda udvarbírájára, Ráskai Balázsra, hogy saját kezűleg jól elverte őt, pedig Ráskai egyéb feladatainak ellátása mellett még egy palotát is építtetett a királynak Visegrádon. Mátyás haragjának kiváltó okára csak évszázadok múlva derült fény, mikor is a visegrádi palota kőfaragványainak tudományos feldolgozása elkészült. Kiderült ugyanis, hogy a Mátyás-korban egy újfajta kőanyagot kezdett el használni az építkezésekhez. Ez az anyag a hárshegyi homokkő egy olyan fajtája, amelyet a Solymár körüli hegyekben bányásztak. A solymári uradalom ebben az időben a királyé volt, de érdekes módon éppen a visegrádi palota építésnek idején Ráskai Balázs bérbe vette azt az uralkodótól. Magyarul Ráskaitól mint bányabérlőtől Ráskai mint udvarbíró megvette a király kövét a király pénzén, de a saját hasznára. Talán erre a nem éppen tisztességes ügyletre jöhetett rá Mátyás, mikor mérgében pálcát ragadott hűséges embere ellen.

Mikor Pécs városa török kézre került, a város új ura, Gázi Kászim pasa úgy döntöt, hogy a háborúk során megrongálódott gótikus plébániatemplomot földig rombolja és köveibő új kupolás dzsámit emel. Ma is láthatók a később dzsámiból keresztény templommá visszaalakított pécsi belvárosi templom falaiban a középkori épület faragott kövei. A középkori kolostorok és katedrálisok a protestáns várurak számára is szabad prédává lettek, a török veszély pedig életfontosságúvá tette számukra, hogy váraikat minél hamarabb, új, korszerű védőművekkel tudják ellátni. A siroki vár 16. századi bástyái máig ebbéli igyekezetükről tanúskodik: építésükhöz ugyanis a protestáns főúr Országh Kristóf, a környéken lerombolt templomokból szerzett olcsó építőanyagot: a falba épített faragott kövek jól felismerhetőek a vár falában. Az egri püspök székhelyére a Perényiek tették rá a kezüket, és a gótikus katedrális hatalmas szentélyét nyomban megtömték földdel, hogy bástyává alakítsák. Persze a berendezés szebb darabjait azért nem hagyták veszendőbe menni: egy pompás reneszánsz vörösmárvány síremléket, amit még az egri káptalan faragtatott 1506-ban egy pesti olasz szobrásszal a templom szentélyébe, a néha Dörögdi Miklós püspök emlékére, szétszedve székhelyükre Sárospatakra fuvarozták, ahol fel is állították a lutheránus szertartásrendnek megfelelően átalakított középkori plébániatemplomban.

Ugyanerre a sorsa jutott egy fehér márvány oltár is, amely egykor talán még Bakócz Tamás rendelt az egri székesegyház szentélyének Szűz Mária kápolnája számára: először alighanem Patakra, majd később másik várukba, Diósgyőrbe vitték. Egy darabja azonban – talán az oromzata – még Egerben lemaradt, és a szentély más köveivel együtt a vár egyik új bástyájának falába épült be. Maguk a törökök sem bántak kíméletesen az elhagyott kolostorok köveivel: a pilisi (ma Pilisszentkereszt) ciszterci monostor kőfaragványait a 17. században Esztergom erődítéseihez fuvarozták át: a víziváros délnyugati török sarokbástyájának ma is látható szép kvádereit valójában 13. századi pilisi mesterek faragták.

A középkori templomok pusztulását azonban nem csak a védelmi szükségletek, hanem a háborúk rombolásai is elősegítették. Ilyen sors jutott a középkori Magyarország egyik szimbolikus emlékének, a magyar királyok székesfehérvári koronázó-temetkező bazilikájának. Miután 1601-ben a keresztény seregek visszafoglalták a törököktől a várost, és a bazilikában megtartották a hálaadó istentiszteletet, óriási lőporrobbanás döntötte romba a templomot, amit egy török akna idézett elő. Mivel a török ellentámadás veszélye minden percben fennállt, a keresztények sajnálkozásuk mellett örömmel fogadták a hirtelen támadt építőanyag-lerakatot, és az összeomlott bazilika köveiből gyorsan három új bástyát emeltek a városfal gyenge pontjaira. Ekkor azonban még mindig állt a bazilika kétszintes északi mellékhajója és mellette Kálmáncsehi Domonkos prépost pompás késő gótikus kápolnája – amelyet a hagyomány gyakran összekevert Nagy Lajos király híres sírkápolnájával. Ezeket még 18. században is használták, ám mikor Milassin püspök 1795-97-ben új palotát akart magának építeni, olcsóbbnak ítélte a szükséges építőanyag beszerzését oly módon megoldani, hogy alapozása aljáig szétszedette e még mindig monumentális épületet.

A törökkor dicső várai aztán a béke beköszöntével maguk is kőbányákká váltak, és mint a fehérvári példája mutatja, ekkor vált csak igazán kelendővé a középkori épületekből kinyerhető jó minőségű építőkő is. A magyar várak romos állapotáért általában a Habsburgokat tesszük felelőssé, mint akik a szabadságharc megtorlásaként robbantották fel ezeket az erődítményeket. Valójában azonban a várak rombolása elsősorban a török elleni háborúk utolsó felvonásának tekinthető, a váraknak szinte minden esetben a környék lakossága és az új földbirtokosok adták meg a végső csapást: a köveket a környékbeli építkezésekhez használták fel. Általában elmondható, hogy a 18. századi barokk kori templomok, kastélyok, magtárak, malmok egy része kétszeresen is érték, hiszen nem csupán mai formájukban műemlékek, de építőanyagként korábbi, középkori épületek köveit tartalmazzák.

Hasonló sors jutott sok középkori templomnak is, amelyet a török kiűzése után sokszor még helyre is állítottak, de a 18. század második felétől a meggazdagodó falvak lakosai és földesurai már túl kicsinek és ósdinak ítéltek, ezért lebontottak, hogy „szép újat” építsenek a helyére. A 18. században számos falusi templom mellett erre a sorsra jutott a 11-12. század fordulóján épült dömösi prépostság temploma és kolostora is. Gyakran nem kellett egy épületnek romos állapotba sem kerülnie, hogy bontott kőként végezze. Vácott a 18. század elején építették fel a Fehérek templomát, közvetlenül a korábbi, Szent Mihály plébániatemplom mellett. Néhány évvel később lebontották a korábbi, középkori templomot, amiből pedig nem sokkal korábban a püspök székesegyházat akart csinálni, és köveinek jó része valószínűleg az épülő barokk város épületeiben végezte. Máshol ha a régi templom meg is maradt, egykori díszei új funkciót nyertek: Abaújváron a véletlennek köszönhető, hogy nemrég megtalálták a Perényi-család egy jeles tagjának, talán magának a templomot átépíttető Perényi Péternek a gótikus sírkövét. Egy későbbi átépítésnél ugyanis a megfordított sírkövet (így nem látszottak a faragványok) járólapként építették be a templom padlójába.

Az I. (Nagy) Lajos, majd Mátyás által építtetett gótikus-reneszánsz visegrádi palota, miután a török korban romossá lett, szintén kőbányává vált a 18. századtól: Vác, Szentendre és Buda barokk építkezéseihez szolgált jórészt alapanyagként. A „bányát” az osztrák Starhemberg család nyitotta, akik I. Lipót császár hadiszállítójaként, az uralkodó adósságai fejében szerezték meg a Visegrádot. A magyar kamara azonban visszaperelte tőlük a jogtalanul kapott adományt. A hosszú per már a vége felé járt, amikor a Starhembergek, hogy minél több hasznot kipréseljenek veszendőbe menő uradalmukból – meg talán, hogy az egykori királyi birtoklás nyomait is minél inkább eltüntessék – hozzáfogtak a palota falainak kitermeléséhez és a kövek eladásához. Egy-egy faragott kő sorsa pontosan követhető: a híres Visegrádi Madonna, amely a palotakápolna reneszánsz szentségházának oromdísze lehetett, a bontás során felkeltette egy pap, Nedeczky Imre érdeklődését, aki miután megszerezte azt, saját karvai (ma Kravany nad Dunajom, Szlovákia) házába ajtódíszként beépítette. Itt bukkant rá 1855-ben egy tudós pap, Majer István, aki 1863-ban közzé is tette, felszólítván a Magyar Nemzeti Múzeumot e ritka értékes műkincs megvásárlására. A Nemzeti Múzeum helyett azonban Simor János érsek szerezte meg azt, így a Madonna Esztergomba került, Visegrádra pedig csak az 1950-es években jutott vissza. Nem kevésbé kalandos sors jutott annak a kis puttónak, amely egykor a Madonna felett, a lunetta oromdíszeként, Mátyás király feliratát és címerét tartotta kezében. Megcsonkult, feliratos darabját a váci piaristák szerezték meg – alighanem egy Visegrádról érkező építőkő-szállítmányból – és gyűjteményükben helyezték el 1847-ben. A II. világháború után, a rend feloszlatását követően azonban e gyűjteményt szétdúlták, a faragványt kidobták a kolostor udvarára, ahol föld alá került, majd néhány év múlva földmunkák során újra rátaláltak, és Báthori Miklós váci püspök reneszánsz palotájának díszeként besorolták Vác reneszánsz emlékei közé. Balogh Jolán, a magyar reneszánsz kiváló kutatója jött rá, hogy a kő Visegrádról származik, és e feltevése fényesen igazolódott, amikor 1990-ben a visegrádi palotakápolna közelében az ásatások során előbukkan a dombormű másik, címeres fele, ami a régi darabhoz törésfelülettel illeszkedett.

A 19. századi gyűjtők néha távoli vidékekről is szereztek faragványokat. A Zichyek nagyvázsonyi kastélyukban a 19. század elején összegyűjtötték az őseiknek tekintett Kinizsi Pál és Horváth Márk gerecsei vörösmárványból faragott reneszánsz síremlékeinek darabjait. Zichy Ferenc gróf ifjú felesége, Lodron-Laterano Castelromano Mária Dominika grófnő sem akart elmaradni férje mögött, így a családi galéria számára beszerzett ő is egy vörösmárvány címert, amelyet még az egyik őse, a 17. század első felében élt Paris Londron gróf, salzburgi érsek készíttetett az általa emelt salzburgi városfal díszeként. Ez annál is egyszerűbb volt a grófné számára, mert éppen akkoriban bontatta le Napóleon e városfalakat, így a szép, salzburgi vörösmárványból faragott barokk címerkőhöz jutányos áron hozzájuthatott. A nagyvázsonyi családi gyűjtemény aztán mégsem valósult meg – talán az öreg grófnak a házassága után néhány évvel bekövetkezett halála miatt – és a köveket később a família átvitette a Székesfehérvár közelében álló sárszentmihályi kastélyába, ahonnan a salzburgi címerkő végül a Székesfehérvárra jutott, ahol a múzeum falába befalazva ma is büszkén hirdeti a néhai salzburgi érsek dicsőségét.

A kövek nagy kelendősége ellenére mégis előfordul, hogy egy-egy régi épület feltárása során az eredeti helyen, vagy legalábbis onnan lehullva, a romok között akad a régész faragott kövekre. A pécsi domonkos kolostor feltárása ilyen ásatás volt, ahol Kárpáti Gábor számos faragványt talált annak ellenére, hogy a középkori épületegyüttes köveiből dzsámit építettek a törökök. Az ásatáson előkerült kövek közül a templomhajó késő gótikus boltozatának elemei bizonyultak a legbeszédesebbnek. Szekér György már az ásatások idején rekonstruálni tudta ezek alapján a boltozatot, és így rájött, hogy annak építőmestere a pécsi székesegyház szentélyboltozatát emelő Demeter kőfaragó volt. Az általa rekonstruált boltozat most Szőke Balázsnak és a Pazirik Informatikai Kft-nek köszönhetően valósággá, azaz virtuális valósággá vált. A rekonstrukcióról bővebben Szőke Balázs A pécsi domonkos kolostor rekonstrukciója című tanulmányban olvashat.