Gótika: a stílus, ami tűzben született

A párizsi Notre-Dame tetőszerkezetének leégése megdöbbentette a világot, pedig a középkori székesegyházak legtöbbször lángokban pusztultak el. Éppen a gyakori tűzvészek voltak azok, amelyek egy sor innovációra késztették az építőmestereket, s melyek végül egy új stílus, a gótika születéséhez vezettek.

A középkori városok életéhez hozzátartozott az állandó tűzveszély: nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb felcsapnak a lángok, legfeljebb azért lehetett imádkozni, hogy ez minél később következzen be. A városi kutak, ciszternák mindenképpen kevésnek bizonyultak komolyabb tűzvész esetén, szakszerű tűzoltóság sem létezett, a tűzőrségek legfeljebb a lakók riasztására szolgálhattak. A katasztrófák súlyosságát fokozta, hogy nem voltak egységes építési szabályok, az épületeken hevenyészett kivitelezési megoldások is megjelentek. S mivel a fa többnyire olcsóbban és könnyebben elérhető volt a kőnél és a téglánál, ezért általánosan használták építőanyagként – ami önmagában nem lett volna baj, hiszen a közhiedelemmel ellentétben a jól kivitelezett és felületkezelt faépület nem számít kiemelkedően tűzveszélyesnek –, a tetőkhöz éppúgy mint épületszerkezetekhez. Ezek többnyire a középkori városi szövetekre igaz megállapítások, hiszen a reprezentatív épületek kevésbé ad hoc módszerekkel épültek, ám ez nem jelentette azt, hogy kisebb veszélyben lettek volna.

A koraközépkori tűzvészek jól ismert példája a magyar történelemből a pécsi katedrális leégése 1064-ben. A pusztító tűzről a Képes Krónika is beszámol Salamon király és a herceg Géza kibékülése kapcsán: „A következő éjszaka azonban a jövendő viszály és zűrzavar előjele nyilatkozott meg: hirtelen tűzvész támadt és elborította az egész egyházat, mind a palotákat és többi épületeket és mindazt, ami hozzájuk tartozott; a szörnyű tűzvész mindent elemésztett. Mindnyájan megrémültek a lángok hatalmas zúgásától és a szörnyű robajtól, amint a harangok lezuhantak a tornyokról: senki sem tudta, hová legyen.” (Geréb László fordítása nyomán)

A fenti leírás már csak azért is érdekes, mert ugyan évszázadokkal később, de érthetően írja le, milyen küzdelmet folytattak egészen pontosan a tűzoltók Párizsban 2019. április 15-én késő este: mivel a Notre-Dame főhajó feletti tetőszerkezete már lángolt, elsősorban azt próbálták megelőzni, hogy a tűz átterjedjen a két harangtoronyra, ott is az inkább veszélyeztetett északira. A tornyok belső szerkezete ugyanis minden középkori templom esetében elsősorban fa volt, ahogyan a harangokat tartó váz is. Ha ez lángra kapott, már csak idő kérdése volt, hogy mikor roppan össze és zuhannak be a több tonnás harangok a torony belső terébe, tulajdonképpen teljesen elpusztítva azt, esetleg belülről kidöntve akár a torony falát is. A Notre-Dame esetében is ettől tartottak a szakemberek és hangzott el olyan nyilatkozat, miszerint nem biztos, hogy meg tudják menteni az épületet. A harangtornyok ugyanis statikai szempontból is nagyon fontosak, azok pusztulása akár a hajóét is jelentette. Mint történt ez Pécsett kilenc és fél évszázaddal ezelőtt, ahol bár helyreállították a tűzvész után a megmaradt romokat de mégis jobbnak tartották új székesegyházat építeni mellé.

Vannak persze fontos különbségek is a tűzben elenyészett pécsi székesegyház és a párizsi Notre- Dame között. A 11. századi magyarországi templom román stílusú épület volt. Nem boltozták a belső terét, hanem fából ácsolt mennyezettel fedték le. Efölé került a tetőszerkezet. Amennyiben egy ilyen konstrukció lángra kapott, a tűz szinte azonnal tombolni kezdett a templom belső terében is. A nagy magasság miatt oltani lehetetlen volt egy famennyezetet, a hajó is gyorsan megtelt füsttel. A helyszínen lévők legfeljebb azért imádkozhattak, hogy a tetőszerkezetből felszálló szikrák ne okozzanak újabb tüzeket a település egyéb részein is. Amikor a famennyezet elkezdett berogyni, meggyulladtak a belső tér tárgyai is, a padok, a fából készült szobrok és szőnyegek, vagyis rövidesen olyanná volt a templom belseje, mint egy kemence, s miután az izzó tető is bezuhant, menthetetlenül kiégett. És akkor elpusztultak a templomok legféltettebb kincsei is: az ott őrzött ereklyék.

Különleges csodának számított, ha ezek megmenekültek a tűztől, mint a székesfehérvári Szűz Mária-templomot megrongáló tűzvész esetén, amiről a Képes Krónika is megemlékezett: „Az Úr 1327-ik évében, virágvasárnap előtti szerdán a Boldogságos Szűz székesfehérvári egyháza siralmasan leégett, noha miképpen fentebb mondottuk, tűzvész ellen ólommal volt födve: az egész lemezekbe foglalt ólomanyag a nagy tűztől úgy folyt le megolvadva a tetőről, mint a viasz, kivéve egy harangtornyot, amely a sekrestye fölött van. Ott sok szent ereklyét tartanak és őriznek; senki sem kételkedik abban, hogy ezeknek érdeméért maradt meg.” (Geréb László fordítása nyomán). Más esetek nem voltak ilyen szerencsések: kevéssel 1406 előtt a nagyváradi székesegyházban pusztító tűz elemésztette Szent László király fejereklyetartóját. Itt az számított csodának, hogy maga a szent koponyája megmaradt, de új tartót kellett készíteni számára. Így született a ma győri hermának nevezett ereklyetartó. Még a párizsi Notre-Dame mostani leégése során is az ereklyék kimentése volt az egyik első feladat, amit elvégeztek. A középkorban még inkább így lehetett, nem utolsó sorban azért is, mert az ereklyék jelentették a templom újjáépítésének zálogát: az ereklyékhez járuló zarándokok adományaira mindig számítani lehetett, ha az építkezésre kellett pénzt gyűjteni.

A tűzvészeken okulva az építőmesterek igyekeztek a fából ácsolt tetőt leválasztani volt az épület belső teréről. Erre a legjobb megoldás a kőboltozat építése jelentette. A boltozat egyfajta tűzzáró rétegként viselkedik a tetőn tomboló tűz esetén, kívül tartja azt a templom belső terétől. Nyilván a boltozatok teherbíró képessége is korlátozott, de néhány órán át kitarthattak, ami elég lehetett rá, hogy kimentsék a belső berendezési tárgyakat, s a tűz is lecsillapodhatott ennyi idő alatt. Ha pedig mégis elkezdte magát megadni a boltozat, nem azonnal, nem egyszerre és nem mindenütt rogyott be, így az égő gerendák nem hullhattak be a templom belsejébe, és nagyobb esélye volt a későbbi helyreállításnak.

Már a koraközépkorban is boltozták a templomokat, ahol erre lehetőség volt, de a római mintára épült súlyos donga- és keresztboltozatokat csak vastag falú, viszonylag kicsiny épületeken lehetett biztonságosan alkalmazni. A 12. században azonban az egyre növekvő városok szaporodó népessége egyre nagyobb terű, hatalmas bazilikákat igényelt. A gazdag közösségek nagy templomaikban is meg kívánták jeleníteni gazdagságukat: pompás kőfaragványokkal, aranyozott szobrokkal, táblaképekkel, fal- és üvegfestményekkel, ötvösremekekkel zsúfolták tele az épületeket. Ám ezeknek a pompája csak megfelelő fényben érvényesült, márpedig ha be is akarták boltozni a templomot, akkor nem gyengíthették meg nagy ablakokkal a teherhordó falakat. Meg kellett tehát oldani a lehetetlennek látszó feladatot: nagyméretű, világos, de mégis tűzbiztos boltozattal rendelkező bazilikákat emelni. A 12. század első felében már készen álltak az eszközök a megoldáshoz – a csúcsív, a bordás keresztboltozat, a támív-támpillér rendszer – csak össze kellett párosítani őket. Ezt először a francia királyság leggazdagabb apátsága: a Saint-Denis bencés monostor, illetve egyik leggazdagabb főpapja: a sensi érsek tette meg az 1140-as években. Nem maradhatott azonban le mögöttük sokáig a királyság fővárosa, Párizs sem. 1163-ban, III. Sándor pápa jelenlétében Maurice de Sully érsek letette az új katedrális alapkövét. 

A három korábbi templom helyére kerülő új épület méretei messze felülmúlták a korábbi koragótikus templomokét. Szerkezete is különleges volt: öthajós empóriumos bazilikaként épült rövid keresztházakkal, két masszív nyugati toronnyal. Az építkezés gyorsan haladt: 1182-ben már felszentelték a szentélyt és 1220-1225 között a hosszház munkái is befejeződtek. A falak és boltozatok építésével párhuzamosan haladt a hatalmas tetőzet elkészítése is: az 1160-70-es években elkészült a szentélyé, majd az 1220-as években a hosszházé is. A tetőt ugyanis mindig a boltozatok felépítése előtt készítették, hogy összefogja és védje az épületet, valamint a fedélszékben el lehessen helyezni a boltozat építéséhez szükséges darukat is. A tető súlya szerepet játszott a boltozatok oldalnyomásának kiegyenlítésében is. 1220 körül a szentélyt is újrafedték, a régebbi tető gerendáinak felhasználásával. A hosszház és a kereszthát metsződésénél egy ácsszerkezetű huszártorony is épült. Mire elkészült a gótikus katedrális, az eredeti terv, ami alapján dolgoztak, már kissé idejétmúlttá is vált.

Párizs környékén a 13. század elején ugyanis gyakoriak voltak a tűzvészek: Chartresban 1194-ben, Reimsben 1211-ben, Amiensben 1218-ban égett le a székesegyház, és e gazdag városok püspökei a tragédiákban egyúttal nagy lehetőséget is láttak arra, hogy a szomszédokat felülmúló új, nagyobb és pompásabb katedrálist építsenek maguknak. Párizs érseke is úgy gondolta, hogy ideje modernizálni a már réginek ható, bár éppen, hogy csak elkészült templomát, így alighogy befejeződött az építkezés, már hozzá is fogtak az átalakításnak: a főhajó új, már a Chartres-iaknál is modernebb mérműves ablakokat kapott. Ebben az időben megkezdődött a támpillérek közti oldalkápolnák kiépítése is. 1245-ben Jean de Chelles építőmester újjáépítette az északi keresztházat, amit egy monumentális, mérműves rózsaablakkal díszített, majd 1258-ban ennek mintájára Pierre de Montreuil építőmester újjáépítette a déli keresztházat is. A munkálatok még a 14. században is folytatódtak a szentély felújításán, és csak a százéves háború válságos évtizedeiben lassultak, majd álltak le végleg.

Párizs katedrálisa viszonylag jól átvészelte a következő évszázadokat. 1772-ben régisége miatt beomlott a tetőzet huszártornya, a francia forradalom idején pedig leverték a nyugati homlokzat galériájának a bibliai királyokat ábrázoló szobrait – azt hívén róluk hogy az ancien regime francia királyait ábrázolják – de az épületben nagyobb károk nem keletkeztek. 1845 és 1864 között Eugene-Emmanuel Viollet-le-Duc és Jean Baptiste Lassus végeztek el a templom renoválását. E munkák során, 1853-ban újjáépítették a keresztház tetőszerkezetét is, és a leomlott régi helyett új huszártornyot emeltek.

A tűzvészek azonban a mai napig megkímélték a párizsi Notre-Dame-ot, így maradhatott fenn napjainkig a szentély és hosszház 13. századi fedélszéke is. A mostani tragédia ezeket sajnos elhamvasztotta, de a gótikus szerkezet jól vizsgázott: mindössze a beomló 19. századi huszártorony szakított be két boltsüveget és egy hevederívet. A tűz – amit a huszártorony faszerkezetének hatalmas tömege sokáig táplált a négyzet felett –, és az oltással bekerült víz olyan mértékben károsította a négyzet boltozatát, hogy a következő napon az is beszakadt. Ezen kívül csak az északi keresztház egy boltsüvege adta meg magát. Még nem tudni, mennyire károsodott a főhajó többi boltozata, és esetleg vissza kell-e bontani belőlük valamennyit, vagy anyagukban is megmenthetőek, de az azért már most is kijelenthető, hogy jól vizsgáztak a nyolcszáz évvel ezelőtt dolgozó építőmesterek: az általuk emelt gótikus boltozatok megvédték a templomot. A gótikus építészet joggal nyűgöz le minket ma is, nem csak szépségével, de szerkezeti tökéletességével is! 

Buzás Gergely - Kovács Olivér