Hatalmas kis hazugságok

Évszázadokkal később már-már sikeresre átértékelt sorsordító csaták, kisuvickolt történelmi személyiségek. Sajnos a tudományos közélet is tehet róla, hogy az értelmi gondolkodás mind nagyobb teret enged az érzelmi alapúnak.

Bár a honfoglalást megelőzően a bolgár-besenyő szövetségtől elszenvedett etelközi vereség, a muhi és a mohácsi csata a magyar történelem egy-egy emblematikusan tragikus, sorsfordító eseménye, a közelmúltban mindegyiknél felbukkantak olyan értelmezések, amelyek igyekeztek relativizálni ezeket, a népet és országot sújtó tragédiákat. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy e csatákat megnyertük volna, de ott igen, hogy a honfoglalás valójában előre megtervezett dicső hódítás volt, amelyben mindössze jelentéktelen közjáték szerepet kapott a besenyők és bolgárok orvtámadása. Muhinál pedig szinte győzelemmel ért fel, hogy IV. Béla – feláldozva seregét és a fél országot – saját életét megmentette, és ezzel megvédte hazáját a végső pusztulástól. A mongol hadak pedig végzetesen megroppantak az ütközet során, olyannyira, hogy ezt követően már csak egy évig dúlták, szervezett ellenállásba alig ütközve a Kárpát-medencét, majd vert seregként távoztak Magyarországról. Végül Mohácsnál az elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség, nem pedig a magyar uralkodói elit több évtizedes mulasztásának gyümölcse zúzta össze a sorssal hősiesen szembeszálló, és kis híján még így is győzelmet arató magyar sereget, majd a csatamezőn holtan maradt király koronáját sietve a saját fejére rakató – Mohácstól amúgy biztonságos távol maradó – Szapolyai János milyen államférfiúi bölcsességgel kötött pár év múlva paktumot a törökkel, hogy trónját biztosítsa.

Ha ezek elszigetelt, egyedi gondolatkísérletek lennének, aligha érdemelnének kritikát, hiszen a történészeknek valóban az a dolguk, hogy újabb adatok és összefüggések feltárásával, összekapcsolásával a múltbéli események és folyamatok újabb és újabb rétegeit fejtsék fel. Ezek fényében pedig megkérdőjelezzék, és ha kell, újraértékeljék a tudomány bevett magyarázatait, hogy jobban megértsük a történelmi folyamatokat.

Jelen esetben azonban egy irányba mutató tendencia érzékelhető, válasz arra a valós, vagy gerjesztett társadalmi igényre, hogy történelmünk tragikus jeleneteit próbáljuk kedvezőbb színekkel átfesteni, pozitív hősöket találni ott is, ahol nem lehet.

Márpedig ezeknek a sorsfordító eseményeknek a szereplői nem szimpla mesehősök voltak, hanem hús vér emberek, akiknek szép számmal voltak hibáik és bűneik, de tudtak tanulni a tragédiákból, és később igyekeztek jóvátenni, amit elrontottak, vagy legalább vállalták tetteik és mulasztásaik következményeit.

Árpád, aki komoly hibát vétett akkor, amikor 895-ben némi bizánci zsoldért kétfrontos háborúba keveredett és etelközi hazáját védtelenül hagyta, tanult ebből és 907-ben az új hazát már hősiesen megvédte – talán saját élete árán is – a bajorokkal szemben Pozsonynál. Végül is a dolog nem sült el rosszul: a Kárpát-medence a maga Karoling- és avar birodalmi hagyományaival, földműves népeivel, keresztény gyökereivel, nemzetközi kapcsolatrendszerével jobb helynek bizonyult a mindig is népek átjáróházaként funkcionáló Etelköznél.

Bár a muhi csatának megvan a maga hős lovagja is: Kálmán herceg, aki órákon át védte sikeresen a Sajó „hídját”, s az összecsapásban maga is később halálosnak bizonyuló sebesülést szerzett, a főszereplő azonban nem ő, hanem a bátyja, IV. Béla király. Aki pedig mindeközben a csapdának bizonyuló magyar táborban tétovázott és nem sietett testvére megsegítésére, sőt tulajdonképpen semmit nem tett sem ott, sem még egy éven keresztül a sok száz kilométeres menekülést leszámítva. Ezt azonban roppant kínos szóba hozni, hiszen IV. Béla a nemzeti emlékezetben mint második honalapító él, emléke sérthetetlennek látszik. Hogy miként veszíthette el akkor a muhi csatát? Egyszerű: biztos nem is veszítette el annyira. Pedig IV. Béla személyiségét sokkal jobban megvilágítaná az, ha tudomásul vennénk, hogy igenis rossz hadvezér volt, aki minden bizonnyal pánikba esett a döntő pillanatban. És rossz politikus is, aki apja emléke iránti gyűlölettől vezérelve, uralkodásának első éveiben vak önfejűséggel, módszeresen döntötte romba mindazt, amit II. András épített, így egy végzetes helyzetben lefegyverezte saját hazáját. Viszont amikor tőle függetlenül elmúlt a veszély, képes volt legalább egy ideig belátni korábban elkövetett hibáit, és igyekezett mindent jóvátenni: 1242 után ő maga állt azoknak a reformoknak az élére, amelyeket 1241 előtt még tűzzel-vassal üldözött. Végül Muhi következményei sem lettek végzetesek, sőt mint a természet erdőtűz után, az ország is modernebb formában, szabadabban éledt újjá a romokból, és néhány évtizeddel később, miután átesett még egy – már az öregedő IV. Béla által előidézett – káoszon, történelmének virágkorát élte meg.

Mohács kapcsán sem kellene arról megfeledkezni, hogy Mátyás halála után az ország vezetői több mint három évtizeden keresztül hagyták a déli végvárrendszert lepusztulni, a végvárak fejlesztésére szánt adók jelentős részéből inkább fényűző kastélyokat és templomokat emeltek. A végvárak őrségének zsoldja helyett pedig a privatizált állami bevételekből jobbára a bárói és főpapi udvarok fényét növelő – és nem egyszer a szomszéd birtokosok kifosztását lehetővé tevő – magánhadseregeket finanszíroztak. Az egyre foghíjasabb déli határvédelmet mindeközben olyan módon kísérelték meg pótolni, hogy oda vezényelték a nagyobb támadásokkal szembeni elrettentő erőt, a Mátyás korában még a megszállt Ausztriában és Csehországban állomásoztatott, igen költséges állami zsoldoshadsereget, ám fenntartásáról nem gondoskodtak. És amikor e profi katonák jól bevált gyakorlatuknak megfelelően fosztogatni kezdtek – csak éppen most már nem a határ ellenséges oldalán, mivel ott a háborúk már mindent elpusztítottak – akkor szétverték és elűzték őket. Mindeközben a Kelet-Közép-Európa két leggazdagabb királyságát: Csehországot és Magyarországot birtokló, a lengyel-litván unió élén álló rokonaikkal, valamint a Nyugat- és Közép-Európa legnagyobb birodalmát kiépítő Habsburgokkal szoros kapcsolatban álló magyar Jagelló uralkodók nem voltak képesek a rohamosan növekvő Oszmán birodalommal szemben versenyképes, működő katonai szövetséget összehozni. Amikor pedig 1520-ban a fegyverszünetet meghosszabbítani érkezett török követség elfogásával kiprovokálták a déli határvidék legfontosabb erődítésnek számító Nándorfehérvár 1521-es megtámadását, és a vár arisztokrata bánjai által magára hagyott őrsége 52 napig ki is tartott a török ostromlók ellen – amire nem volt példa a korszakban –, végül azért kellett feladni az erődítményt, mert nem érkezett segítség. Pedig 1456-ban még csak 18 napba telt, hogy felmentse a várat Hunyadi serege. Mohács persze önálló csataként is értelmezhető, de az oda vezető utat a szinte teljes magyar politikai elit kövezte ki ostobasággal, önzéssel, tehetségtelenséggel. Azok közül, akik elvezették az országot e tragédiáig, sokan legalább vállalták tetteik következményét, és vakmerően, habár teljesen értelmetlenül lemészároltatták magukat a mohácsi mezőn. De voltak, akik még erre sem voltak hajlandóak, és elmenekültek vagy el sem mentek a csatatérre. Mivel ők élték túl Mohácsot, így ők váltak a következő évtizedekben az ország sorsának irányítóivá. A két előzően tárgyalt tragédiától eltérően így a mohácsi katasztrófát még jó ideig nem követte újjászületés, hanem csak majdnem két évszázados szenvedés és rombolás, és idővel az ország behozhatatlan lemaradása az európai fejlődés útjáról.

Mennyivel egyszerűbb mindennek a nyitányát elkerülhetetlen sorscsapásnak tekinteni, ahol szinte győzött a magyar sereg, élén az önfeláldozóan hősies magyar elittel. (Általában is milyen kevés szó esik arról, hogy ez valójában nemzetközi haderő volt.) Illetve vissza-visszatérő elem, mint klasszikus szerecsenmosdatás, Szapolyai szerepének átértékelése.

Nincs azzal semmi baj, hogy igyekszünk új nézőpontokat megvizsgálni, figyelembe veszünk korábban homályban maradt körülményeket. Végül is még azzal sincs gond, hogy ha szándék születik a múlt kiszínezésére, vesztes csaták utólagos megvívására, hátha legalább évszázadokkal később sikerül győzni. A gond azzal van, ha a tudomány csendben marad, és nem beszél a múlt nemzedékek tetteinek és mulasztásainak rövidtávú és messze ható következményeiről. Hiszen tudnunk kell: még ezer ember némasága sem képes elnyomni egy kiabálását. Vagyis legalább a tényeket el kell ismételni, nagyon sokszor akár, hiszen az információs alapzaj már olyan mértékű, amit vagy csak igazán komoly és közérthetően tálalt tudományos eredménnyel, vagy imamalomszerű ismételgetéssel lehet áttörni.

A tények ismeretére pedig minden nemzedéknek szüksége van. Beszélni kell tehát, kihasználni a még meglévő lehetőségeket a tudományos ismeretek továbbadására, hiszen most előre eldől az, hogy milyen rend lesz még évtizedekig a fejekben. Virtuális mesevilágban fogunk-e élni, hősökkel és sárkányokkal, vagy meg akarjuk ismerni a múlt hibáit és bűneit éppúgy, mint sikereit és erényeit, azért hogy tanuljunk belőlük, és tisztában legyünk azzal, hogy saját korunk tettei hová vezetnek majd.

Buzás Gergely – Kovács Olivér