Határok, hódítók, menekülők

Európa a népvándorlások földje. Különösen igaz ez Európa szívében és a kontinenseket összekötő főútvonalak kereszteződésénél elterülő Kárpát-Medencére: népek, kultúrák váltották egymást: hol délről, hol nyugatról, hol északról, hol keletről érkeztek az új népek, mind itt hagyták kultúrájuk tárgyi és szellemi emlékeit, ezért is vált a Kárpát-medence Európa egyik legizgalmasabb pontjává. A Kárpát-medence egyúttal birodalmak határainak metszőpontja is volt, és ezek a birodalmak az ókortól kezdve igyekeztek lezárni, megvédeni határaikat. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

 

 

A neolitikum idején a közel-keleti földművelő kultúrák a Balkánon át érkezve a Kárpát-medencén át hódították meg az akkor még jobbára gyéren lakott, őserdőkkel borított Európát. A bronzkor nagy technikai vívmányai szintén ezen az útvonalon terjedtek el a kontinensen. A vaskor vándorai: a hallstatti kultúra népei, majd a kelták már nyugatról, a szkíták pedig keletről érkeztek erre a tájra. Végül a Római Birodalom légiói délről nyomultak be és hódították meg a Kárpát-medence jó részét. 

Ha Európa határainak a lezárása szóba kerül, elsőként a Római Birodalom juthat eszünkbe. Szinte jelképszerű a római limes, ami többnyire nem csak erődítések, erődök, őrtornyok sorát jelentette, de természetes akadályokét is. A birodalom területét így sok esetben hegyláncok, folyamok, sivatagok is óvták az általuk barbárnak tekintett területektől. De ahol ilyen nem állt rendelkezésre, ott nem riadtak vissza a hatalmas falak építésétől sem, mint amilyenek a Britannia északi határát védő Hadrianus-, illetve az Antoninus-falak. Természetesen ez a határ nem zárta el hermetikusan Rómát, nem is ez volt a célja, hiszen a határ menti területek gazdaságának egyik (korszakonként változó jelentőségű) motorja éppen a barbarikum közelsége volt. Ugyanígy prosperáltak békeidőben a barbarikum határos területei, amelyeket Róma egyfajta ütközőzónaként is igyekezett szövetségesi rendszerben működtetni. Békében – amelybe beletartozhattak kisebb határvillongások, betörések, fegyveres összetűzések is – ez a kellőképpen rugalmas rendszer viszonylag jól működött, képtelen volt azonban ellenállni a nyomásnak akkor, ha  a limes szomszédságában élőket más népcsoportok a határ felé szorították. A birodalom európai határainál szinte szüntelen volt ez a folyamat, hiszen a birodalom virágkora egybeesett a germánok minden irányban történő kirajzásával észak-európai őshazájukból és a délkelet-európai sztyeppén sem állt meg a jobbára iráni eredetű népek – ebben az időszakban a szarmaták – nyugatra vándorlása.

 

 

Az 1. században meghódított Pannonia provinciát a Duna természetes vonala határolta. A limes itt ripa, azaz folyami határ volt. Róma 107-ben csatolta a birodalomhoz Dacia provinciát. Az újonnan szervezett tartomány földrajzi kialakítása azonban nem követte, nem követhette a Pannioniánál is viszonylag jól működő mintát. A kis népsűrűségű Észak- és Nyugat Erdélyből, Olténiából és a keleti Bánságból szervezett provinciát nem folyók, hanem magas és széles hegységek övezték. Ezeket azonban a rómaiak a folyóhoz hasonlóan kezelték: a határvédelmi rendszert a hegyek belső oldalán húzódó, már járható, lankás dombvidéken építették ki. Dacia kiszögelésként ékelődött bele az elsősorban szarmaták lakta síkságok közé (bár azok lovas népként valószínűleg nem tartottak igényt a hegyekre). Róma egyértelműen a gazdag só- és aranylelőhelyek kiaknázása céljából szervezte a provinciát, azonban a többszöri betelepítési akciók és az odaköltözőknek juttatott rendkívüli kedvezmények (polgárjog) ellenére sosem számított népszerű célpontnak, romanizálása sem sikerült. 

A 2. század második felében, Marcus Aurelius idején meginduló germán vándorlás, és azt ezáltal kialakult Markomann háborúk nem csak Pannoniát sújtották, de Daciának is veszélyes szomszédságot teremtettek. A Fekete-tenger mellékére vándorló gótok állandó veszélyt jelentettek a provincia számára. Végül 270-ben, a gótok egy újabb támadása után kiürítették Daciát, a lakosságot az Al-Duna déli partjára telepítették át.

A germánok célja persze elsősorban nem a birodalom kiszorítása lett volna, hanem a birodalomba való betelepedés. Csábító volt számunkra az a jólét és béke, amit Róma biztosított a határain belül élőknek, ám nem kívántak lemondani saját törzsi szervezetükről, sajátos "szabadságukról", ami alatt persze a saját királyaiknak és törzsfőiknek való alávetettséget értették. Róma az egyéni beköltözők elé úgy tűnik, nem gördített akadályt, mert szüksége volt adófizetőkre, akik elfogadták a birodalom rendjét, és katonákra, akik megvédték az állam határait. Ám amikor számos sikeres egyéni betelepedési kísérlet után egész népek próbáltak meg bebocsáttatást nyerni a limes mögé, Róma jól megfontoltan ezt már nem engedhette. Bár a bevándorlókra szüksége volt, de önálló királyságokat nem tűrt meg határai között, mert ezekre nem tudta volna kiterjeszteni közigazgatási rendszerét, amely a birodalom békéjének legfőbb letéteményese volt. Róma e konfliktust alapvetően úgy oldotta meg, hogy a szomszédos barbár népek királyainak ajándékok révén megteremtette a római előkelők életmódjának feltételeit, a népek számára pedig a kereskedelem segítségével biztosította a birodalom javaihoz való hozzáférést. Sőt, ha szükséges volt, még a védelmet is megadták a szomszédoknak, így az alföldi szarmaták földjét a 4. század elején hatalmas sáncrendszerrel – a több mint 1200 kilométer hosszú Csörsz-árokkal – védték a veszedelmes germán szomszédaiktól. A hatalmas anyagi áldozatokat, az évszázados bölcs kapcsolatépítést azonban könnyen semmivé tehette egy-egy alkalmatlan és erőszakos tisztviselő, akinek meggondolatlan cselekedete borzalmas következményekkel járt Pannónia lakosaira. A 370-es évek elején Valentinianus császár modernizálta a pannoniai határ erődítményeit. E munkák során, 373-ban, a Duna túlpartján, a kvádok földjén is egy új erőd építésébe kezdtek. A kvádok kérték e jogtalan építkezés leállítását, amit Aequitus parancsnok azonnal meg is tett. E lépését azonban egy ellenfele arra használta ki, hogy megbuktassa őt, és helyére fiát ültesse, aki nem csak, hogy folytatta a nemzetközi konfliktust kiváltó erődépítést, de még a tárgyalásra érkező kvád királyt orvul meg is ölette. A joggal felháborodott kvádok gyilkolva, gyújtogatva törtek ezután Pannoniára, és csatlakoztak hozzájuk azok a szarmaták is, akiknek elvileg a biztonságát szolgálta volna a konfliktust kiváltó erődépítkezés. (Ennek a végül soha fel nem épülő erődnek a maradványai néhány esztendeje kerültek elő Göd határában.) A római Pannonia már soha sem tudott talpra állni a megsértett önérzetű szomszédok pusztító támadása után: mire összeszedhette volna magát a római kormányzat, sokkal nagyobb veszedelem tűnt fel a láthatáron: a hunok Belső-Ázsiai népe, akik az Európában eddig ismeretlen terror-hadviselésükkel hihetetlen pánikot váltottak ki az általuk megtámadott keleti germánokban. A hunok elől menekülő germánokat és a hozzájuk csatlakozó szarmatákat nem tudta megállítani a római limes. A támadókat az is segítette, hogy sokan a birodalom lakói közül, akik áldozatai voltak a birodalmi közigazgatás visszaéléseinek – a korrupciónak, a nepotizmusnak, a hatalmasok önzésének és erőszakosságának – felszabadítóként üdvözölték a "szabad" barbárokat. A határ átszakadását már nem lehetett megállítani, de a birodalom fennmaradása érdekében Róma először hunokkal szövetkezett a germánok ellen, majd a germánokkal a hunok ellen. Róma így végül túlélte az 5. század első felének viharos invázióit, de a birodalom rendje és szerkezete olyan súlyosan károsodott, hogy – legalábbis nyugaton – soha többé nem lehetett újjáépíteni. Új korszak kezdődött Európában, amelyben már nem rendellenes működés és visszaélés volt a korrupció, a nepotizmus és az erőszak, hanem a rendszer lényege. Ezzel véget ért Róma békéje és a helyét az erőszak uralma, a folyamatos háborúk kaotikus kora váltotta fel: beköszöntött a középkor. 

 

 

Bár a koraközépkorban is voltak királyok, akik római mintára falakkal, sáncokkal igyekeztek megvédeni országukat a hódító, vagy csak rabló szomszédaiktól (például a Gudfred dán király a jütlandi félszigetet leválasztó Danevirke sáncaival a terjeszkedő frankoktól, vagy az angolszász Offa, Mercia király Offa falával a walesi keltáktól), valójában a koraközépkor királyságai és birodalmai – a továbbélő Kelet-Római-Birodalom kivételével – egészen más szisztémán épültek fel mint az ókori Róma. Az uralkodóik nem helyhez kötött hivatalrendszerek segítségével kormányoztak, hanem az egyes országrészeket irányító családtagjaik: a hercegek, és az uralkodóhoz hűséges, és ezért kincsekkel és földbirtokokkal megjutalmazott harcos alattvalóik, a grófok segítségével. Alapvetően így volt ez a keleti típusú államok, például az avar birodalom esetében is, de ott a hatalom valószínűleg még kevésbé kötődött területekhez, és még inkább személyes jellegű hálózatokat jelentett. A hatalom megváltozott jellegének megfelelően megváltoztak a határok is: végképp elvesztették egzakt, vonalszerű jellegüket, és bizonytalan befolyási övezetekké váltak. Ezek a rómaiaknál sokkalta rugalmasabb határok nem álltak útjában a nagyobb népmozgásoknak sem. Egy koraközépkori uralkodó (legyen az germán király, vagy török kagán) csak örült annak, ha egy új nép jelent meg a területén, és alávetette magát az ő uralmának. Mindenki számára az volt a természetes, ha ezeknek a népeknek megvoltak a saját vezetői, akikkel tárgyalni lehetett, és akiktől meg lehetett követelni, hogy embereiktől beszedjék és az uralkodónak beszolgáltassák az adót, valamint harcba vezessék népüket az uralkodó parancsára. Persze általában mindez nem ment ilyen békésen: a jövevényeket előbb erőszakkal kellett engedelmességre kényszeríteni (mint az angolszászok a dánokat, vagy valószínűleg az avarok a szlávokat). Gyakran előfordult, hogy a jövevények bizonyultak erősebbnek, és ők vették át a terület és az ott élők feletti uralmat (mint például az avarok a gepidák felett, a svédek vagy a bolgárok a szlávok felett). De ha egy kisebb, vagy nagyobb csetepatéban eldöntötték, hogy ki az erősebb, onnan kezdve minden ment tovább a régi kerékvágásban, még a vezetőket sem kellett okvetlenül mind lecserélni. A bevándorlók kultúrája – akár győztesek, akár vesztesek voltak – beolvadt és tovább színesítette a helyben lakókét, illetve tovább erősítette az államot, aminek része, vagy éppen uralkodója lett. E korszak országainak és népeinek vezető nem annyira a határaikat védték, hanem mint harcos elitek, inkább igyekeztek kedvező társadalmi státuszukat átmenteni a változékony történelmi helyzetekben.

 

 

Csak évszázadok múltán, az 9-11. század között kezdtek újra szilárd formákat ölteni Európa államai. Ezek az államok, bár előszeretettel nevezték magukat az antik Róma örököseinek, és értelmiségi – azaz papi – rétegük igyekezett is sok mindent feltámasztani – ha másként nem, legalább névleg – a keresztény római császárok birodalmából, a hatalomnak és a határoknak valójában a koraközépkorban kialakult rendszerét állandósították. A 11. század után a kontinens nyugati felén már nem jellemző a komplett népek vándorlása, sokkal inkább az vállalkozó üzletemberek által szervezett, gazdasági indíttatású telepesmozgalmak, illetve a feudális uralkodóréteg hatalmi szféráinak erőteljes változásai. Az utolsó régi típusú nagy népvándorlásnak, amely Európából indult, talán a 11. század végének első keresztes hadjárata tekinthető, amelyben fontos szerepet játszottak a korábbi századok európai népvándorlásainak főszereplői a normannok. Keleten, a Belső-Ázsiából arab vagy kínai nyomásra, illetve a klímaváltozások miatt újra és újra előretörő, jobbára török nyelvű népek egészen a 13. századig kihúzták a klasszikus népvándorlások korszakát, ám területüket nyugat felé lehatárolták Bizánc, valamint a 10-11. században megszilárduló a Magyar Királyság és a Rusz államai.    

A középkori államhatár, amikor konkrétabb formát öltött a politikai befolyási övezet fogalmánál, akkor leginkább sávot, egy néptelen, megműveletlen övezetet, gyepűt jelentett. Különösen így volt ez a ritkán lakott hegyekkel övezett Kárpát-medencében. A magyar királyság korai századaiban, s azt megelőzően a 10. században is a gyepű a védelmi stratégia eleme volt. A Kárpátokat, illetve az azt kívülről ölelő területet jelentő gyepű elsődleges feladata a fegyveres ellenség feltartóztatása, mozgásának lelassítása volt, így a hegyeken átvezető hágókat úgy szűkítették le, hogy azon nagyobb lovascsapat csak nehezen juthasson át. Így egy nagyobb támadás elsőként korabeli utászi előkészítést igényelt, ahogyan a 1241-es mongol-tatár betöréskor is fejszések nyitották meg az utat a seregrészeknek. 

A gyepű tehát elsősorban a támadók lelassítását szolgálta. A döntő csatákra már a Kárpát-medencén belül, akár a támadók visszavonulása során került sor, mint az úzok esetében Kerlésnél 1068-ban.

Az Árpádok királysága végül eredményesen őrölte fel az összes erőszakos betörési kísérletet, úgy keletről mint nyugatról, bár meg kell jegyezni, hogy ezen támadások célja általában nem is a területre való betelepülés volt, hanem politikai befolyás, vagy zsákmány szerzése. Még ha el is szenvedtek egy-egy nagy vereséget, amely rövid időre veszélybe sodorta a dinasztia uralmát, mint 1044-ben Ménfőnél, vagy 1241-ben Muhinál, végül mindig sikerült felülkerekedniük. Egy nép teljes belső szervezetét megtartva csak egyetlen alkalommal tudott betelepedni a Kárpát-medencébe: Kötöny kunjai 1239-ben, IV. Béla elhibázott politikája révén, ami aztán tragikus következményeket is vont maga után úgy a betelepülők, mint a befogadók számára. A 13. század után aztán a határokra nehezedő keleti nyomás is megszűnt.

A határok eredményes védelme ugyanakkor korántsem jelentette a határ lezárását a bevándorlók elől, sőt a királyság területén élők számát éppen hogy betelepítésekkel igyekeztek gyarapítani, keletről éppúgy mint nyugatról. 

A sikeresen megvívott háborúnál már csak az jobb, ha ezt a harcot mások vívják helyettünk. Alapvetően ez a stratégiai szisztéma határozta meg a 15. századi Magyar Királyság balkáni külpolitikáját. Bár az oszmán-törökök csak 1453-ban foglalták el Konstantinápolyt, már a 14. század végétől érezhető fenyegetést jelentettek. A Magyar Királyság számára létfontosságú volt, hogy a balkáni államokat fenntartsa, ne legyen közvetlen határa a törökökkel, vagyis a konfliktusokat, ha elkerülni nem is tudja, legalább ne a saját területén vívja meg. A hadszíntérré váló Balkánról már a 14. században megindult, majd a 15. században felgyorsult a menekültek rohama. Őket azonban szívesen fogadta a Magyar Királyság, hiszen adófizető polgárokkal és fegyverforgató katonákkal lett gazdagabb. Márpedig szükség volt a török veszély miatt egyre inkább elnéptelenedő délvidéken új telepesekre, hogy az ország ellent tudjon állni a mind fenyegetőbb Oszmán Birodalomnak. A korszak Magyarországának legnagyobb dicsőséget szerző családja, a Hunyadiak is ilyen délvidéki menekültekből lettek magyar alattvalókká, majd uralkodókká.

Maguk az Oszmánok is demográfiai problémával küzdöttek: a külpolitikai, hadi aktivitással nem tudott lépést tartani a népesedés, így a gyermekadó (devsirme) intézménye az elit harcoló alakulatok, vagyis a janicsárok és az államapparátusban dolgozók számát igyekezett optimalizálni, gyarapítani. II. Mehmed betelepítésekkel növelte meg sikeresen a birodalma népességét, valószínűleg részben ez a 15. századi népesedési politika ágyazott meg az oszmánok 16. századi expanziós sikereihez. 

 

 

A balkáni ütközőállamok felmorzsolódása után már nem volt többé kérdés Magyarország sorsa. A mohácsi csata megnyitotta a határokat, ahol minden korábbinál nagyobb tömegben zúdult az országba a balkáni délszláv népesség, és már nem csak az Oszmánok elől menekülő parasztok, polgárok és Oszmánokkal szemben engesztelhetetlen, a magyar nemességben és a végvári katonaságban meghatározó szerepet kapó horvát és szerb nemesek érkeztek, hanem az Oszmánoknak behódoló, iszlám hitre térő, és az oszmán hadsereg és közigazgatás törzsét adó főleg bosnyák és szerb származású előkelők, illetve e sereg tömegét adó katonák és sokszor keresztény vallásukat is megtartó martalócok, illetve családtagjaik is. Őket követte a háborúk miatt elnéptelenedett hódoltsági földekre és városokba betelepülő balkáni köznép. 

150 év múlva, az Oszmán uralomnak a Kárpát-medencéből való kiszorulása után ennek a balkáni népességnek a Dunántúlról és az Alföldről való elmenekülése, vagy erőszakos elűzése után újabb, ezúttal nyugatról érkező német telepesek költöztek be, míg délebbre az Oszmán birodalommal szomszédos határvidéken a Habsburg Birodalom oldalára átállt délszlávok helyben maradhattak. 

Az Oszmánok majd a Habsburgok hódításai által kiváltott két nagy 16-17. századi népvándorlás mindeközben végleg elmosta a középkori magyar államot. A nagy tömegben, egységes tömbökben beköltöző új telepeseknek nem volt mihez alkalmazkodniuk, így saját kultúrájukat hozták magukkal. Még az itt talált romok is csak értelmüket vesztett haszontalan falcsonkok voltak számukra, amelyekben legfeljebb csak kőbányát láttak. A 18. században egy új ország épült fel a régi romjai felett, akárcsak egykor a középkori királyságok a Római Birodalom romjain.

A Kárpát-medence történelmében soha sem a menekültek, bevándorlók okozták a történelmi kataklizmákat, hanem a keletről terjeszkedő, népeket önkényesen hazájukból elűző birodalmak, akik sok évszázados, népek és nemzedékek sora által lassan felépített kultúrákat elmosva, minden évezredben legalább egyszer újrarendezték a történelem színpadát.