Keleti gyökerek, nyugati alapok

Valóban gyökeresen átalakította volna a Kárpát-medence kulturális képét a magyar honfoglalás? Beszélhetünk egyáltalán egységes területről ennek kapcsán? A legújabb kutatások cáfolni tűnnek több romantikus dogmát is. Kész válaszok még nincsenek, kérdés annál több.

 

 

Korabeli források hiányában meglehetősen sematikus és a nemzeti romantikával átitatott honfoglalás és államalapítás képet őriz generációk óta a történettudomány – s ennek a tudományos szempontból soha erős lábakon nem álló halovány kolosszusnak a végletekig leegyszerűsített változata uralja a közoktatást éppúgy mint a közgondolkodást. 

Az persze nem baj, ha egy nép és ország eredete részben a mesék világába vész. A magyar nép Kárpát-medencei megjelenése, majd kisvártatva a keresztény királyság születése azonban a meseszerű elemek olyan halmaza, amely a szaporodó (olykor már évtizedek óta meglévő, de nem, vagy csak részben publikált) leletanyag összeillesztése nyomán rögvest részben felfesleni látszik.

De lássuk magát a mítoszt, azaz mítoszokat. Az első közülük a szinte néptelen Kárpát-medence képe, amelyet „belaknak” a honfoglalók. A néptelenség, vagy viszonylagos néptelenség persze a terület egy részénél igaz, hiszen ilyen volt a Felvidék észak-keleti fele, amelynek komolyabb benépesítésére csak a 12-13. században, sőt azt követően került sor, vagy a Tisza és mellékfolyói mocsaras árterei. A Dunántúl honfoglalás kori népességéről sincsenek persze adataink, ám megkockáztathatjuk, hogy gyökeresen más népsűrűség jellemezte, amit mind bőségesebb leletanyag is alátámaszt. A Duna nem csak a népesség száma miatt volt a Kárpát-medence választóvonala, de kulturális értelemben is, hiszen a nyugati területek, a hajdani Pannonia, a frank érdekszféra keleti határvidéke volt. 

Erről a Pannoniáról pedig – mármint a római uralmat követő idejéről – egyre többet tudunk. Keszthely-Fenékpuszta, Zalavár, a visegrádi Sibrik-domb feltárása, vagy épp Székesfehérvár környékének régészeti lelőhelyei és egyéb dunántúli római kori gyökerű lelőhelyek, mint például Pécs anyagának értékelése mindinkább arról tanúskodik, hogy az 5. század első felében korántsem szűnt meg, nem csupán az élet, de a rómaiként definiált kultúra sem Pannoniában. Valódi, teljes, vérségi továbbélését a római kori lakosságnak természetesen nem, illetve csak szórványosan és időlegesen  lehet bizonyítani, ám a városias települések egy része vélhetően nem néptelenedett el hosszú távon teljesen sohasem. Mivel azonban ezek jobbára ma is városok: Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, így koraközépkori életük vizsgálata igen nehéz.

Pécsett az ókeresztény temető egyes épületeinek középkori továbbélése régóta ismert, és ezt csak alátámasztották a Cella Septichora újabb ásatásai. A római város szerkezete azonban csak a legújabb kutatások során kezd kibontakozni a modern település alól, a koraközépkori településekről pedig jobbára semmit sem tudunk még. Esztergomban a 10. században fejedelmi székhellyé váló vár római eredetét ugyan ismerjük, de máig kutatatlanok úgy a római mint a koraközépkori vár legfontosabb területei. Ásatásokra eddig csak a 11. század második felétől, 12. századtól fontossá váló és beépülő déli hegyvégen volt lehetőség, ám itt éppen ezek a későbbi építkezések tüntették el a korai maradványokat. 

Még homályosabb a kép magyarok másik korai központjának, Székesfehérvárnak az esetében. Az antik Pannonia egyik talán legjelentősebb városcsoportját alkothatták a Vértes hegység és a Mezőföld találkozási pontjánál, a Sárvíz forrását jelentő mocsaras vidéken létrejött antik települések, melyek romja Tác, Szabadbattyán, Csákvár római és kora-népvándorláskori gazdag lelőhelyeit alkotják. Ezek ölelik körül a mocsárvidéken áthaladó, római eredetű út egyik legvédettebb pontján, egy szigeten felépült középkori Székesfehérvárat, amelynek azonban antik és koraközépkori települési előzményei máig homályba vesznek a régészeti lelőhelyek és leletanyag feldolgozatlansága miatt.

Óbuda, a római Pannónia katonai központját jelentő Aquincum, romjaiban a 17. századig fennálló antik előzményei már korántsem kérdésesek, és a 11. századtól adatolható kiemelkedő középkori jelentősége is vitathatatlan, ám annál homályosabb a kép a koraközépkori 5-10. századi időszakról, amely ma is az Atilla városáról, Árpád sírjáról és Kurszán váráról szóló középkori legendák világába vész. A modern régészeti vizsgálatokra ebben a kérdésben még számos feladat vár.  

Könnyebb a kutatók dolga a koraközépkorig továbbélő, de a középkor későbbi századaiban már elhagyott későrómai erődök esetében. A visegrádi Sibrik-domb 4. századi erődje, Pone Navata feltárása a 8. századtól igazolja újra a vár használatát, majd a 10. századtól, már a magyar uralom alatt kiépülő új hatalmi és egyházi rendszerbe való beilleszkedését. A Zala folyó torkolatának vidékén az Avar-korig továbbélő későantik erődváros, Valcum (Fenékpuszta) örököseként a 8. század közepétől élte világkorát Mosaburg (Zalavár), amely a kutatás szerint frank uralkodói székhelyként is szolgált egy ideig, nem csupán egy vazallus, a frankoknak behódolt szláv úr fészke volt. A magyar állam kiépülése idején pedig újra közigazgatási és egyházszervezeti központtá vált. 

Mit találhatott tehát a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében? A dunántúli részeken nyilván viszonylag nagy népsűrűséget, néhány virágzó, városias települést, római és Karoling eredetű várakat, keresztény hitet. A frank hatásnak köszönhetően talán az egykori római kultúra késői, „lebutított”, de működő elemeit például a bürokrácia, vagy a gazdaságszervezés terén. 

Dogmaként kezeljük, hogy az újonnan érkezett magyar népesség nem telepedett be a római „romok” közé. Pedig ezek egy része ekkor egyáltalán nem volt rom, és a 10. században megszerveződő új hatalom (különösen a század közepétől) központjai rendre római kori előzményeket mutatnak. Géza fejedelem székhelyei: Székesfehérvár és Esztergom, szövetségese, az erdélyi Gyula központja Gyulafehérvár mind antik településekre, sőt antik falak közé épültek. Miért tettek volna másként? Pannonia nyilván megszenvedte az uralkodó elit kicserélődését, de a nagyszámú korábbi és a nyilván nagyságrendileg kisebb honfoglaló lakosság viszonya hamar normalizálódhatott. A folyamatosan működő gazdasági és talán irányítási szervezet valószínűleg komoly szerepet játszhatott a későbbi Árpád-ház felemelkedésében, abban, hogy néhány évtized alatt a hatalmukba kerítették szinte a teljes Kárpát-medencét. Az Árpádok éppen abban különböztek riválisaiktól, hogy már a 10. század második felében az ő kezükben voltak a római-karoling-keresztény hagyományt leginkább megőrző területek.

1009-ben, amikor a Szent István rögzítette az egyházmegyék határait, a veszprémi püspökség területét a jelek szerint az Árpádok ősi birtokai mentén jelölte ki. Ez a terület: Fehérvár, Visegrád,  Veszprém és Kolonvár megyéi két fő egységre tagolódtak: Fehérvár és Visegrád megyéi (ez utóbbi a mai Pest megye elődje) a Duna középső folyása mentén, a folyam mindkét partjára kiterjedő területet alkottak. Ez a két megye foglalta magába azokat a városokat (Székesfehérvárt, Esztergomot, Budát és Visegrádot) , amelyeket a középkorban Medium Regninek, az ország közepének neveztek, és ez a két megye adott otthont a középkori magyar egyházszervezet két érsekségének, Esztergomnak és Kalocsának is. Talán megkockáztathatjuk a feltevést, hogy az Árpádok legkorábbi territóiumát ebben a két megyében kell keresnünk. 

A veszprémi püspökség másik fele Veszprém és Kolon megye (ez utóbbi a mai Zala és Somogy megyéknek felelt meg) lényegében a későrómai Pannonia Prima provincia délkeleti felét foglalta magába. E provincia története abban különbözött keleti szomszédjától, Valeriától, hogy a rómaiak soha sem mondtak le róla, és nem ürítették ki a hunok elől. Bár a hunok végül ezt is megszállták, ám bukásuk után a rómaiak kísérletet tettek a provincia újjászervezésére is. Aligha véletlen, hogy éppen ez a terület vált a római birodalmat az avarok bukása után restauráló frank Karolingok pannoniai provinciájának központjává is. Az egykori Pannonia Prima romanizált és karoling hagyományokat őrző északnyugati részét, Vas, Moson, Sopron, Győr és Komárom megyék területét  Szent István  a győri egyházmegyébe szervezte,  míg a római hagyományokkal ugyan nem rendelkező, de a 8-9. században Karoling befolyás alatt álló, és keresztény hitre térő nyitrai, majd morva szláv fejedelemség révén szintén keresztény hagyományokkal rendelkező nyugat-felvidéki területen az esztergomi egyházmegyét szervezte meg. E két utóbbi egyházmegye területét még szintén Géza fejedelem hagyhatta örökül fiára, hiszen a Szent Istvánról szóló források sehol sem említik hogy ezeket a földeket neki kellett volna meghóditania. Ellenben a Gyulák uralma alatt álló Erdélyt (a későbbi erdélyi egyházmegye területét), Ajtony temesközi országát (a későbbi csanádi egyházmegye területét), a fekete magyaroknak a Duna alsó folyása menti földjeit (a későbbi pécsi és kalocsai egyházmegyék területeit) mind István hajtotta már az Árpádok uralma alá fegyverrel, az Abák territóriumát (a későbbi egri egyházmegye területét) pedig házassággal tette birodalma részévé. Ezekben az Árpád-ház által legkésőbb meghódított területekeben az volt a közös, hogy az ezredforduló környékén már nem rendelkezhettek antik gyökerű keresztény kultúrával: az alföldi és keleti felvidéki területekre soha sem terjedt ki a római civilizáció, Daciát (a későbbi Erdélyt)  pedig a rómaiak már 270-ben, Valeriát (a Dunántúl keleti felét) pedig a 430-as években tervszerűen kiürítették, városi lakosságukat, katonai egységeiket kitelepítették,  A Karoling birodalom határai sem terjedtek túl a Dunán, és a nyitrai, morva fejedelemségek sem terjesztették ki uralmukat ezekre a keleti területekre. Az Árpádok uralmánk konszolidációja is sokáig elhúzódott ezekben a keleti tartományokban: a békési Vata és fiának Jánosnak a pogánylázadásai jelzik ezt a 11. század középső évtizedeiben.

Bár a Kárpát-medence 10. századi történelme írott források hiányában igencsak ismeretlen terep, de a régészet és a későbbi események logikája kirajzol egy halovány képet erről a sötét korszakról is. A 895-öt követő néhány évtizedben, a magyar honfoglók első generációja a régészeti leletek eloszlása  alapján még a Felső-Tisza vidéken, a Bodrogközben hozta létre ideiglenes hatalmi centrumát. A környező területeken, mint például Erdélyben Napoca (Kolozsvár) római romvárosánál a régiót ellenőrző katonai telepeket létesítettek. A meghódított terület igazi belakására csak a második, harmadik generáció idején kerülhetett sor, amire megindulhatott a honfoglalók és a helyi lakosság asszimilációja is. Erre az időre formálódhattak ki azok az új, egymástól egyre inkább független hatalmi központok, amelyek felosztották egymás között a meghódított földeket. Egy ilyen helyi központ lehetett az Árpádok Visegrád és Fejér megyei régiója, a Kárpát-medence közepén, a Duna középső folyása mentén. Taksony fejedelmet, Géza apját valamikor a 960-as években, vagy 970 körül már ide, a Csepel sziget közelében fekvő Taksony falu mellé temették a magyar krónika 11. századi eredetű adata szerint. Az Árpádok a 10. század közepén, vagy második felében erről a közép-magyarországi bázisukról indíthatták meg terjeszkedésüket nyugat felé. Először Veszprém és Kolon megyék területét, majd talán a 955-ös augsburgi vereség miatt meggyengült észak-nyugati területeket (a későbbi győri és esztergomi egyházmegyék területét ) birtokló magyar fejedelemségeket hajtották uralmuk alá. Alighanem ennek a nagy, keresztény hagyományú területnek a birtoklása ösztökélte már az Árpádokat arra, hogy 963-ban keresztény püspököt kérjenek a római pápától. Ennek a területnek a szilárd birtoklása jelentette azt a biztos alapot Szent István számára, amire építve az ezredforduló után felépíthette az egész Kárpát-medencére kiterjedő királyságát. 

A keresztény magyar királyság tehát a gazdag történelmű Pannonia gyümölcse volt. Istvánt ugyan szinte emblematikusan német lovagok kísérték, ám a kultúraváltás az érkezésüket megelőző évtizedekben már lezajlott.

A magyar királyság és hatalmi elitje antik gyökereinek a feltárása természetesen még várat magára. Ám a felmerülő kérdések azt jelzik, hogy sokkal korábban és szorosabban kezdett kötődni az ország Európához, mint az a középkori krónikások szövegeiből kitűnik.

Nem baj, ha egy nép eredete részben a mesék világába vész. Ám az tragédia, ha abban is marad.