Ki őrzi meg a múltat holnap?

„Amiről napjainkban döntés születik, az 5-10-15 év múlva már nem a döntéshozók, hanem a jelenlegi fiatal régészek pályáját fogja érinteni.” Horváth Viktória és Rakonczay Rita régészek írása a fiatal szakemberek helyzetéről.

 

 

Az elmúlt változásokkal teli időszak számos kezdeményezést indított el, s szerencsés módon a régészet és az örökségvédelem is “felébredt”; úgy tűnik, készen áll a változásra, a cselekvésre. Több szakmai szövetség, szervezet és egyesület is szakanyagok összeállítását kezdeményezte, beszélgetések indultak el a szakmán belül szervezett és szervezetlen formában. Ezek a maguk nemében is rendkívül fontosak, amelyekre korábban – legalábbis jó ideje biztosan – nem volt példa a régészeten belül. Párbeszédre kaptunk most lehetőséget; nem csupán a döntéshozókkal, hanem egymással is.

 

A szervezett kezdeményezésekben ugyanakkor közös jellemző, hogy – minden jószándék ellenére is – bizonyos generációk kevésbé vagy egyáltalán nincsenek reprezentálva. Különösen jellemző ez a 35 év alattiakra: azokra, akik már egy ideje maguk is a szakma űzői, jócskán rendelkeznek tapasztalatokkal, de sokszor még mindig teljesen pályakezdőként tekintenek rájuk, de azokra is, akik valóban a pályájuk legelején állnak, PhD vagy akár MA hallgatók. De mi lehet a szerepe ezeknek a generációknak a régészetben? 

 

A következőkben szeretnénk néhány pontban rávilágítani arra, hogy miért lenne igen fontos és sürgető a 20-30-as korosztály egyre jelentősebb bevonása az örökségvédelembe, ezen belül is kiemelten a régészetbe. A fiatal (pályakezdő és pályájuk elején álló) régészek bevonása nem pusztán generációs kérdés, hanem az örökségvédelem hosszú távú fenntarthatóságának feltétele. Ők azok, akik a következő évtizedekben a szakmát alakítani fogják, ezért fontos, hogy már pályájuk elején megismerjék a döntéshozatali folyamatokat, és lehetőségük legyen szakmai szempontjaik megfogalmazására. A friss tudás, a korszerű módszertani ismeretek és a digitális szemlélet olyan új nézőpontokat hozhatnak, amelyek hozzájárulnak a hatékonyabb és innovatívabb örökségvédelemhez. Emellett a bevonás növeli a szakmai elköteleződést, erősíti a felelősségérzetet, és segít abban, hogy a tapasztalt szakemberek tudása fokozatosan átadódjon a következő generációnak. 

 

Mint a 30-35 éves korosztály tagjai, e cikk szerzői saját tapasztalataik és kollégáikkal való beszélgetések alapján kijelenthetik, hogy hiába a 8-10 éves munkatapasztalat, szakmai közegben még mindig döntően pályakezdőként kezelik ezt a csoportot, véleményük, meglátásaik ritkán jutnak el döntéshozói szintre. Ennek egyik oka, hogy a 20. században kiépített szakmai hierarchia napjainkban is erősen működik, főleg a régészetben, ahol például hiába okleveles régész végzettségű valaki, sokszor csak “Technikus I”, “Technikus II” besorolásban kezdheti meg pályafutását, mert máshogy nem kívánják alkalmazni (a havonta vagy félévente megújított megbízásos szerződésekről nem is beszélve). Ezek az emberek gyakran 5 évet is kénytelenek ilyen – mondjuk ki, megalázó – körülmények között dolgozni, mert nincs más lehetőségük. Munkájuk során gyakran éreztetik velük, hogy ők “külsősök”, ennek legszembetűnőbb példája, hogy a gyakorlatban hiába ők vezetik az ásatást, nevük mégsem jelenhet meg megfelelően a leadott dokumentációban. De ha valaki akadémiai környezetben marad a mesterszak elvégzését követően, PhD-hallgatóként is szembesül ezzel, hiszen még 4-5 éven keresztül nem régészként, hanem pusztán hallgatóként van kezelve, hiába van meg minden szükséges végzettsége és tapasztalata.

 

Számos fiatal régész adta fel ezen a ponton pályáját és keresett olyan állást, ahol jobban megbecsülik. 2024 májusában “Pályaelhagyók a magyarországi régészetben” címmel online anonim kérdőíves felmérést végeztünk, ahol azokhoz fordultunk, akik az elmúlt 10 évben (tehát 2014 és 2024 között) döntöttek úgy, hogy régészeti tanulmányaik, végzettségük ellenére nem a szakmában fognak dolgozni. Szerettük volna felmérni a döntéshez vezető okokat, a pályaelhagyás körülményeit, illetve az új munkahelyen, munkakörben történt elhelyezkedéshez kötődő viszonyt. A kérdőívet összesen 67 fő töltötte ki (46 nő és 21 férfi), közülük 42 fő tartozott a 30-35 éves korosztályba, vagyis a válaszadók 62,7 %-a különböző okok miatt már pályája elején elhagyni kényszerült a régészetet. 

 

Anélkül, hogy az eredményeket részletesen elemeznénk, a szabad szavas válaszoknál többen kiemelték, hogy nincs igazi jövőképe egy frissen végzett diáknak, nincs kiszámítható életpálya, illetve a régészet nem egyeztethető össze a családi élettel sem. A szakmán belüli problémák kapcsán az összefogás hiányát, a nepotizmust, a hűbéri láncolatokat hangsúlyozták legtöbben, mint a szakmától eltántorító tényezőket. A 'hűbéri láncolat' nem hivatalos struktúrát jelent, hanem olyan informális lojalitási és kapcsolati rendszert, amelyben ugyanazok a szakmai szereplők töltenek be meghatározó döntési pozíciókat, kölcsönösen erősítve egymás befolyását. Ez azt az érzetet keltheti, hogy a szakmai előrelépés nem kizárólag a teljesítményen múlik, hanem azon is, hogy valaki részese-e ezeknek a hálózatoknak.

 

Egy válaszadó véleménye szerint “...sokszor a személyes kapcsolatokat többre értékelik, mint a szaktudást, a legtöbb helyen elmérgesedett a kapcsolat a múzeumi, vagy egyetemi dolgozók között. Egymás megalázása, szakmai tudásának (sokszor indokolatlan) becsmérlése helyett, egymást támogatva és kiegészítve kellene működnie a közösségnek.” Egy másik válaszadó ezt írta: “...az évfolyamból csak néhányan maradtak a régészet területén. Nagyon értékes, tehetséges régészek hagyták ott a pályát. Kapcsolatban vagyok ma is régészekkel a jelenlegi munkakörömben, elképesztő látni, hogy nem a legjobbak vannak döntési pozíciókban. Nagy a fluktuáció.” 

 

A fiatalok karrierváltásáról beszédes adat, hogy az ELTE 2014-es évfolyamának több, mint a fele, 56%-a ma már nem dolgozik a régészetben. Többen közülük sikeres MA tanulmányok, sőt akár doktori képzés során hagyta ott a szakmát. 

 

Ki kell mondani, hogy az előrejutásban és az elhelyezkedésben a szerencsének is óriási szerepe van ezen a szakterületen; ki volt az egyén témavezetője, kinél volt múzeumi vagy ásatási gyakorlaton, ez a fajta kiszámíthatatlanság pedig sokak kedvét elveszi a régész pályától. Mindeközben az idősebb generáció egyes tagjaitól sokszor kapják meg a fiatalok, hogy nem elég elhivatottak, ezt nem lehet félgőzzel csinálni, egész embert kíván ez a hivatás, s már az egyetemen arra kondicionálják őket, hogy a régészetet csak önmagunkat feláldozva lehet művelni. Míg a korábbi generációk számára sokszor természetes volt, hogy a hivatás minden más szempontot megelőz, a fiatalabbak körében egyre inkább megjelenik az az igény, hogy a szakmai elkötelezettség összeegyeztethető legyen a mentális jólléttel és a kiegyensúlyozott magánélettel. Ez nem a munka iránti kisebb elköteleződést tükrözi, hanem egy eltérő szemléletet, amely hosszú távon a pályán maradást és a kiégés megelőzését is szolgálhatja.

 

Érdekesség, hogy a legfiatalabbak (Z generáció) válaszaiban sokkal gyakoribbak a mai régészet értelmére, társadalmi hasznára, értékére vonatkozó kétségek, mint a többi korosztály esetében. Ez összecseng azzal a megfigyeléssel, hogy a Z generáció fontosabbnak tartja munkája hasznosságát, mint elődeik. Az Y és a Z generáció általában már idegenkedik a poroszos tekintélyelvűségtől, ami a hazai régészetet sok szempontból a mai napig jellemzi. Ők az életkor helyett a tudást részesítik előnyben, a lojalitás számukra már nem elsődleges. Sokkal fontosabb, hogy munkájuk értéket teremtsen.

 

Érdekes példa a generációk közötti különbségekre a közösségi média felhasználásának kérdése. Régebb óta a pályán lévők például a leletek nyilvános megosztását általában mereven elutasítják, álláspontjuk szerint a lelet, a tudás “az övék”, tartanak az “elpublikálástól”. Ezt a szemléletmódot egy mai pályája elején járó 25-30 éves aligha tudja elfogadni és megérteni, ő szíve szerint az összes korszakos régésznek és szakembernek megmutatná a tárgyat, hiszen több szem többet lát, sokkal többre megyünk a közös ötleteléssel. Ezt a szándékot azonban több intézményben is elutasítják a felettesek. 

 

A közösségi médiafelületek használatában ráadásul az Y és Z generációk mozognak otthonosabban, s ezt a velük született tudást érdemes felhasználni. Ezek a platformok ugyanis nagyon egyszerűen, de hatékonyan képeznek hidat a már előző cikkekben is említett “elefántcsonttorony” és a laikus érdeklődők, valamint a társadalom többi szereplője között. Külföldi kutatások ráadásul rámutattak, hogy a közösségi média nem egyszerűen reklámozni tudja a régészeti maradványokat vagy eredményeket, hanem akár teljes közösségek régészethez való hozzáállását, a régészeti lelőhelyek iránti érdeklődést is befolyásolni, mélyíteni tudják (jó példa erre, hogy a 2026-os Readingben megrendezett Post-Medieval Archaeology Congress több előadása is sikeres eseteket dolgozott fel). 

 

A fiatalabb generáció tehát sok esetben másként gondolkodik a munka és a magánélet egyensúlyáról, a vezetői kultúráról, a munkahelyi és tágabb értelemben vett kommunikációról vagy a mentális egészség kérdéséről. Ezek azonban nem gyengeségek vagy túlzott elvárások, hanem olyan szempontok, amelyek hosszú távon hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szakma vonzóbbá és fenntarthatóbbá váljon. 

 

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy jelentősebb strukturális változások és javuló munkakörülmények esetén (főleg anyagi és terepi szinten) a pályaelhagyó válaszadók 70%-a visszatérne a régészetbe, ami a jelenlegi szakemberhiány tudatában nem elhanyagolható adat.  A kérdőív azon kérdésére, hogy “Gondol-e még magára régészként, régésztechnikusként?”  a 42 főből 28-an válaszoltak igennel, a következő szavakkal: “Meghatározza az identitásom továbbra is.”, “Igen, büszke vagyok az egyetemen megszerzett tudásomra, amit egyéb területeken is fel tudok használni.”, “Igen, a szívem mélyén mindig régész maradok.” “A régészet az identitásom része, nem hiszem, hogy valaha lesz olyan, hogy nem régészként definiálom majd magam.” Rendszerszintű változásokhoz azonban arra is szükség van, hogy azok is szóhoz jussanak, akiknek eddig nem volt rá lehetőségük. 

 

Miért lenne érdemes jobban bevonni a fiatalabb korosztályt a döntéshozásba? Elsősorban azért, mert amiről napjainkban döntés születik, az 5-10-15 év múlva már nem a döntéshozók, hanem a jelenlegi fiatal régészek pályáját fogja érinteni. Még határozottabban kifejezve: a mostani 20-30-as korosztály még jó esetben 30-35 évet fog együtt élni a most meghozott döntések következményeivel. Különösen az örökségvédelemben fontos ez, mert a döntések gyakran évtizedekre meghatározzák a kulturális örökség megőrzésének irányát. Ha azok is részt vesznek a gondolkodásban, akik ezt a rendszert hosszú távon működtetni fogják, a döntések nemcsak a jelen, hanem a jövő szempontjait is jobban tükrözik. 

 

Egy másik gyakran hangoztatott frázis, hogy akinek nincs még elég (azaz pontosan mennyi?) tapasztalata, az ne akarjon beleszólni semmibe. A világ azonban egy kicsit átalakult, mióta ez a rendszer működik. A 21. század régészhallgatója, pályakezdő és fiatal régésze európai és tengerentúli konferenciákra jár előadóként és hallgatóként, vagy akár évekig tartó külföldi ásatásokon szerez gyakorlatot, azaz mobilisabb, mint hasonló korú kollégája 40-50 évvel ezelőtt. Többet lát, többet hall, a más országokban szerzett jó gyakorlati tapasztalatait itthon is tudná kamatoztatni – ha lenne olyan közeg, ahol a véleménye meghallgatásra talál.

 

És hogyan lenne érdemes őket bevonni? A fiatalok felé való nyitás nem egyenlő azzal, hogy onnantól kizárólag ők fognak döntéseket hozni vagy az ő véleményük lesz irányadó, de még azzal sem, hogy minden szakmai kérdésben határozott elképzelést képviselnek. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a fiatalabb kollégákat is teljes jogú szakemberként, egyenlő partnerként kezelik, az ötleteikre, javaslataikra nyitottak, s aktív szerepet vállalhatnak akár a döntéshozásban, de a döntéshozást megelőző szakmai párbeszédekben is. 

 

Éppen ezért javasoljuk, hogy a nagyobb örökségvédelmi projektekhez vagy módszertani fejlesztésekhez létrejövő munkacsoportokban (mint például az MRSz munkacsoportjai vagy akár az ICOMOS Régész-beszélgetései) mindig legyen fenntartva hely legalább egy-két fiatal szakember, PhD-hallgató, vagy 35 év alatti személy számára. Érdemes megfontolni évente vagy félévente szervezett fórumok lehetőségét is, ahol a fiatalabb (de akár idősebb) régészek elmondhatják, milyen aktuális problémákat tapasztalnak a terepen, a kutatásban vagy az engedélyezési folyamatokban. Fontosnak tartjuk azt is, hogy ha egy fiatal szakember javaslatot tesz, kapjon választ arra, hogy azt figyelembe vették-e, és amennyiben nem, miért. Ez növelheti a részvétel hitelességét, s így a pályán maradás esélyét, valamint hosszú távon a régész szakma fenntarthatóságát. A mai 20-30-as generációnak sokkal fontosabb az átláthatóság, hogy világos legyen számukra, hogyan születnek a döntések, mi alapján lett kijelölve egy bizottság vagy eldöntve egy álláspályázat, már nem elégszenek meg a puszta tényközléssel.

 

Írásunk végén szeretnénk hangsúlyozni, hogy a régészetben különösen fontosnak tartjuk a generációk együttműködését, hiszen a fiatalok és a tapasztalt szakemberek egymást kiegészítő tudással rendelkeznek. A megoldás egy mentorprogram kidolgozása (is) lehetne, hiszen mindannyian tanulhatunk egymástól, oda-vissza. A mentor nemcsak szakmai tudást adna át, hanem bevonja a mentoráltat egyeztetésekbe, döntés-előkészítő folyamatokba is. Ez jó lehetőséget teremtene arra is, hogy az egyetemi tanulmányok végeztével se legyen elengedve a frissen régésszé vált fiatalok keze, hanem ezáltal a szakma mintegy garanciát vállalna az utánpótlás megtartására és a friss diplomások elhelyezkedésének támogatására. 

Mert bár a hivatásunk elsősorban a múlt szeretetén, annak megismerésén és megőrzésén alapul, a mi felelősségünk gondoskodni arról is, hogy e szakmának jövőt adjunk, hogy legyen, aki megőrzi a múltat holnap is.

  

  

2026. augusztus 3.