Régészet, múzeumok, tudomány és fiatalok

Leginkább a fiatal régészek voltak a vesztesei az elmúlt másfél évtizednek, de a régészet mint tudomány is sokat veszített, ahogyan a múzeumok is. Buzás Gergely publicisztikája.

 

 

Lázas munka folyik a múzeumok és a műemlékvédelem világában. Másfél évtizednyi rombolás után mindannyian reménykedünk, hogy a kultúrának a múlt emlékeit a jövő érdekében megőrizni, megismerni és megismertetni hivatott, de már-már halálraítélt ágai újjászülethetnek. Közös erővel, és közben természetes módon egymással is vitázva szeretnénk megtalálni a választ, hogy milyen legyen egy újjászülető, vagy talán inkább egy újonnan megszülető régészeti, múzeumi és műemlékvédelmi intézményrendszer, illetve hol van ebben a gondolkodásban és majd hol lesz az új intézményekben a helye a kutatók különböző generációinak.

 

Én az alábbiakban egy szubjektív történetet szeretnék elmesélni arról, hogy hogyan látom a régészetnek, mint tudománynak a szerepét és ennek változásait a múzeumok működésben az elmúlt évtizedek során, és hogy szerintem ez milyen kihatással volt a régészek egyes generációinak életére és lehetőségeire. 

 

A múzeumok tudományos szerepének devalvációjáról és annak súlyos következményeiről nemrég jelent meg egy kiváló tanulmány a természettudományos muzeológia szemszögéből a Szives Ottilia és Fuisz Tibor tollából a Magyar Múzeumok oldalon (https://magyarmuzeumok.hu/cikk/a-kutatas-szerepe-a-termeszettudomanyos-muzeumok-folyamataiban). Az általuk leírt problémák számos párhuzamosságot mutatnak a régészeti muzeológia jelenlegi problémahalmazával, de természetesen a régészetnek megvannak a maga speciális gondjai is.

 

A régészet tudománya mindig is szorosan kötődött a múzeumokhoz, ami érthető is, hiszen egy tárgycentrikus tudományról van szó, a tárgyak gyűjtése és kezelése pedig a múzeumok specialitása. Az elmúlt másfél évtized tudományellenes politikája azonban amellett, hogy minden eszközzel szűkíteni igyekezett a tudomány működésének anyagi forrásait, mindent megtett annak érdekében is, hogy a múzeumok tudományos tevékenységét felszámolja, és helyette ezeket, az amúgy igen népszerű, hatalmas tömegeket vonzó kulturális intézményeket  elsődlegesen propagandaeszközzé silányítsa. E kettős törekvés tagadhatatlan sikerrel járt. 

 

 

A kutatásra fordítható források szűkítésével sikerült egymás ellen fordítani az egyes kiéheztetett tudományterületek képviselőit, sőt az egyes tudományterületeken belül az egyes intézménytípusok, sőt az egyes intézmények kutatóit is. Ebben a bozótharcban az olyan humán tudományok, mint a régészet, eleve hátrányos helyzetből indultak, és ezen belül a múzeumok meg halmozottan hátrányosabból, hiszen a tudományfinanszírozási pályázatok feltételeinek kialakításába nekik volt a legkevesebb beleszólásuk. Így, ha nagy ritkán sikerült is olyan projektet kitalálni, ahol az alapvetően természettudományos tematikába valahol el lehetett bújtatni a régészetet, egy múzeum legfeljebb, mint sokadik partner kaphatott bennük szerepet az egyetemek és tudományos intézetek mellett. A végeredmény az lett, hogy a múzeumok régészeti tudományos projektjei, azaz a tervásatások és az ásatási anyagok tudományos feldolgozásai és publikációi finanszírozás híján szinte teljesen ellehetetlenültek. Ha mégsem teljesen, az kizárólag a múzeumi régészek önfeláldozó munkájának, szervezési és meggyőzési képességeiknek volt köszönhető, amellyel civileket tudtak rávenni ingyenmunkára. Meggyőzve őket arról – amiről a politikusokat nem sikerült –, hogy a múlt emlékei mindannyiunk számára fontosak. Valljuk be őszintén, hogy a mostanában nagy népszerűségnek örvendő és sikertörténetként bemutatott közösség régészet valójában nem más, mint a tudományos célú régészeti kutatások megszűnt állami és pályázati finanszírozásának közösségi finanszírozással való pótlása. Azonban a közösségi régészet iránti túlzott lelkesedés is nagy veszélyeket rejt magában. Egyrészt az olyan típusú a hangzatos jelszavak, hogy „Légy te is régész”, bár sok embert be tudnak csábítani a múzeumi rendezvényekre, és növelhetik az önkéntesek számát, de egyúttal a nagyközönség előtt devalválják is a régészetet, mint tudományt, egyfajta kincskeresésnek beállítva azt a nyilvánosság előtt. Hiszen ha ahhoz, hogy régész legyek, elég egy drága fémkereső, akkor teljesen felesleges éveket tanulni hozzá az egyetemen. Persze aki tényleg beáll önkéntesnek, az hamar rájöhet, hogy ez azért nem így van, de az emberek többsége nem jut el idáig, csak a reklámot hallja meg. A politikai döntéshozókat meg is nyugtatja, hogy lám-lám a múzeumok milyen jól elvannak kutatási pénzek nélkül is. Valójában a közösségi régészet kívülről éppen olyan propagandatevékenységnek tűnik, mint amit a politika az elmúlt másfél évtizedben elvárt a múzeumoktól.

 

A régészet más területen is mindent megtett azért, hogy saját tudomány mivoltát tagadja. A múzeumok könnyedén tudomásul vették a tervásatásaik felszámolását, mert helyette megkapták a jogszabályok alkotóitól a kezdetben jól fizető megelőző feltárásokat. Igaz, hogy ezek hasznát jobbára a fenntartóik fölözték le, ezáltal még tovább csökkentve a múzeumok szakmai költségvetését. Közben pedig a megelőző feltárások eredményeinek tudományos feldolgozására már alig maradt pénz, idő és energia. A megelőző feltárást a régészen kívül senki sem úgy fogta fel, mint tudományos munkát, hanem mint szolgáltatást, amit a beruházások sikere érdekében, a jogszabályoknak eleget téve a múzeum elvégez, és ezért a pénztárnál felveheti az fizetését.

 

De a megelőző feltárások legalább adtak valami jövőképet egy egész, az ezredfordulón munkába álló régésznemzedéknek, akik viszont lassan már el is felejtkeztek arról, hogy ők valójában egy tudomány képviselői, és elsősorban tudományos kérdések feltevése és megoldása miatt kellene, hogy ásatásokat végezzenek. 

 

Aztán megindult a marakodás a régészetnek odavetett koncon: a megelőző feltárásokért, képtelen vádakat hangoztatva estek egymásnak a különböző jogi státuszú múzeumok, régészeti intézetek és a régészeti hivatalok, aminek egyetlen eredménye az volt, hogy sikerült a közvélemény előtt lejáratni az egész szakmát. Ezután már könnyű volt a politikának a beruházók érdekeit védve a megelőző feltárások finanszírozását is minimálisra visszanyesni, mert mindenki úgy tudta  – hiszen ők maguk mondták –, hogy a „régészek lopnak”.

 

A legnagyobb vesztesei a múzeumok tudományos leépülésének mégis az egyetemekről a 2010-es években kikerülő fiatal régészek lettek. Az 1990-es és 2000-es években egy viszonylag hatékony szisztéma működött az egyetemek és a múzeumok között, ami segítette a tehetséges fiatal régészek beépülését a múzeumok és a régészet szakmai közösségébe. Az egyetemeken nagy számban tanítottak óraadóként múzeumban dolgozó régészek. Ők vitték el aztán a hallgatóikat a nyári ásatásaikra, ahol azok megtanulták a régészet gyakorlati oldalát is. Ennek során ezek a régész-muzeológus oktatók, akik az elméleti és gyakorlati munkában is együtt dolgoztak a fiatalokkal, már reálisan fel tudták mérni, hogy a hallgatók között kik a szakma iránt leginkább elkötelezett, legtehetségesebb ifjak, és ki miben jó közülük. Ennek alapján még egyetemistaként be tudták őket vonni a múzeumi anyagok feldolgozásába, nagy, sokszereplős múzeumi kutatási projektekbe, amelyekre pályázati forrásokból – elsősorban a néhai OTKA-ból – még némi pénz is akadt, ami bár nem volt sok, de arra éppen jó volt, hogy az egyetemistáknak anyagi segítséget adjon ahhoz, hogy ne okvetlenül pizzafutárként kellejen megélniük az egyetem alatt, hanem tudományos munkát is végezhessenek. Miután így a hallgató is megismerte a múzeumi munkát, és a múzeumi kollégák is megismerték őt, a múzeumoknak előbb utóbb volt rá lehetőségük, hogy státuszt is adjanak neki, vagy egy nyugdíjazott kolléga helyén, vagy akár a kutatói létszámot bővítve, ha ezt szükségesnek látták ahhoz, hogy magukhoz kössenek egy-egy szép reményű ifjú régészt. 

 

Ez a szisztéma a 2010-es években gyorsan felborult. Egyrészt az egyetemek, az őket sújtó költségvetési megszorítások és az adminisztratív okokból megváltozott preferenciák miatt – ahol elsősorban az oktatók doktori fokozatai és nem a szakmai tapasztalatai számítottak – felhagytak a múzeumi régészek bevonásával az oktatásba. Helyettük a frissen végzett, majd doktori képzésre a tanszékeken marasztalt doktoranduszokat kezdték alkalmazni, majd közülük választották ki a már doktori papírral rendelkező állandó oktatókat is. A hallgatókat szakmai gyakorlatra az egyetem tanásatásaira küldték, ahol ők adták az ingyen munkaerőt, és a fiatal doktoranduszok felügyelete mellett végezték a munkát. Így aztán sem a hallgatónak, sem a doktorandusznak nem volt kitől megtanulnia a terepi munka gyakorlatát. Ez kétségkívül olcsó módszer volt, a szó minden értelmében. Csakhogy közben az oktatás minőségére pusztító hatással járt.

 

De még pusztítóbb volt a hallgatók jövőjére nézve, hiszen így legfeljebb közvetetten, egyetemi tanáraik révén juthattak múzeumi anyagokhoz a szakdolgozataikhoz és doktori munkájukhoz. Nem épültek ki a kapcsolataik a múzeumi kollégákkal, akik számára idegenek voltak, ha megjelentek a múzeumokban. Ők maguk is félszegen mozogtak a múzeumi közegben, az ismeretlen kollégák között, nem mertek kérdezni, így nem is tudtak tanulni tőlük. Nem is csoda, ha egyik oldalról sem volt komoly igény arra, hogy a fiatalok a múzeumokban állást kapjanak, illetve keressenek. Az első számú karrierlehetőség egy frissen végzett régész számára az egyetem maradás lett, aminek útja a doktori képzésen át vezetett. Akinek ez nem jött össze, annak maradtak a régészeti cégek és a régészeti intézetek, ahol nem ifjú kutatót, leendő tudóst, hanem pusztán munkaerőt, rosszabb esetben kiszolgáló személyzetet láttak bennük. Részben innen erednek azok, a sok fiatal által joggal panaszolt „feudális viszonyok”, amely aztán rengeteg nagyra hivatott, kiváló tehetségű és szorgalmú ifjú kollégát is pályaelhagyásra késztettek.

 

De a fogadó oldalon sem volt jobb a helyzet. A 2010-es évektől a múzeumok számára már nem csak az vált lehetetlenné, hogy ha hasznosnak ítélték, akkor szabadon bővítsék a kutató létszámukat, hanem a nyugdíjba vonuló kollégák állásait is fel kellett adniuk. Egyrészt az egymásba érő létszámstopok, másrészt a rohamosan elértéktelenedő fizetések miatt, amire egy öngyilkos megoldást, de mégis csak megoldást kínált a nyugdíjba vonuló munkatársak bérkeretének felélése a maradók javára.

 

 

A 2010-es évektől a pályára került ifjú régészgeneráció tragédiája szorosan összefügg a múzeumi régészet tragédiájával, amely ezt a szakmát tudományból egyfajta szolgáltató iparággá alacsonyította. Minden tisztelet azoké a kiváló kollégáké, akik sokszor lehetetlen körülmények között, néha embertelen nehézségekkel megküzdve valódi tudományt tudtak művelni a megelőző feltárások mostoha keretei között is, helyt tudtak állni a kifosztott és tönkretett egyetemi oktatási rendszerben, megőrizték szakmai méltóságukat, gyarapították és továbbadták tudásukat a koldusbotra jutott múzeumok túlzsúfolt raktáraiban, lepusztult kiállításaiban és romos kutatószobáiban is. Büszkén és komoly eredményekkel művelték a tudományt, tudva, hogy ezt az intézményeik fenntartóit a legkevésbé sem értékelik. De az ő egyéni hősiességük és számos kiemelkedő sikerük nem teszi ezt az elmúlt évtizedekben kiépült tudományellenes rendszert jóvá, vagy akár csak elviselhetővé. 

 

A múzeumoknak vissza kell hódítaniuk a maguk számára a tudományos életben nekik járó pozíciót, amelyet évszázadokon át sikeresen elláttak. Ez a harcot most elsősorban a legfiatalabb, legkiszolgáltatottabb és legkizsákmányoltabb régész generáció jövőjéért kell megharcolni, de nem az ő magánügyük, hanem mindannyiunké, akik még úgy gondoljuk, hogy a régészet tudomány és a múzeumok tudományos kutatóhelyek. 

 

 

2026. augusztus 8.