A bejáratnál az információs tábla Móré László váraként nevezi meg, holott nem sok köze volt hozzá. A kisnánai vár romként való fennmaradását azonban mégis részben neki köszönhetjük.

Móré László a mohácsi csatavesztést követő zavaros évtizedek egyik emblematikus, ám tipikusnak szerencsére nem nevezhető alakja volt. A rablólovag hol itt, hol ott bukkant fel az országban, s igyekezett kevéssé tisztes anyagi haszonra szert tenni azzal, hogy szinte válogatás nélkül fosztogatott. Az 1540-es évek elejére azonban már sehol sem tűrték meg, s kilátástalanná vált a helyzete – csakhogy féltestvére, Losonci István (aki később Temesvárnál halt hősi halált), a kiskorú Guthy-Országh gyermekek gyámjaként befogadta a kisnánai várba. Mórénak alkalma nyílt volna tehát rá, hogy meghúzza magát addig, amíg korábbi cselekedeteinek emléke kissé meg nem fakul, ám a vére nem hagyta nyugodni – s talán pénzzavarban is volt –, ezért sietve kifosztott a környéken egy török utazót, aki azonban balszerencséjére a budai pasa rokona volt.

Akár jólesően is nyugtázhatnánk, hogy a zord időkben a vár történetét (ahogy Móré befogadásakor) ismét a rokoni szeretet befolyásolta. A pasa ugyanis haragra gerjedt és Kisnána alá vonult. A völgybe épített vár, bár alaposan megerősítették korábban, egy Móré kompániájához mérhető martalóc csapat ellen menedéket nyújthatott volna, ám a pasa a korszak egyik legkorszerűbb tüzérségét vonultatta fel, s hiába igyekezett alkudozni a lovag, könyörtelenül rommá lövette a falakat.

A vár szempontjából akár a pasa, akár Móré László további története is érdektelen (utóbbi egyes források szerint, miután fiaival fogságba esett, áttért az iszlám hitre és békében éldegélt Isztambulban egész a haláláig). 1543-ban Kisnána rommá lett, ami hozzásegítette ahhoz, hogy napjainkig fennmaradjon.

A vár ágyúzása több szempontból is jól sikerült – persze az eredeti célján túl. Eléggé romos lett ahhoz, hogy a hódoltság korában senki se akarja ismét megerődíteni, amiben szerepet játszott a helyzete is, hiszen a porta által ellenőrzött területen állt. Így nem épültek immár újkori olaszbástyák a sarkokra (megsemmisítve a korábbi periódusokat), s nem bontották vissza a vártemplom gótikus tornyát sem, hogy kevésbé nyújtson jó célpontot, hiszen immár nem akart lőni rá senki. A török kiűzése után pedig nem lehetett kastéllyá alakítani, hiszen az ágyúzás és nyilván a lakosság későbbi „kőmentő” tevékenysége, valamint a 150 évnyi pusztulás miatt éppen a belső udvart kerítő, részben palotaépületek pusztultak el, amelyek a 17. század végétől több vár esetében is alapnak számítottak a kastéllyá való átépítésükben. Ugyanakkor visszabontani, maradéktalanul eltüntetni sem érte meg, hiszen túl nagy mennyiségű követ kellett volna megmozgatni. Bár a környékbeliek nyilván bontottak némi építőanyagot a romból – már amikor nem Móré László vélt legendás kincsét keresték, amit a legenda szerint a török elől rejtett el az ostrom idején –, megsemmisíteni nem tudták, hiszen annyi ház sosem épült az újkori Kisnánán, ami az irdatlan sok követ magába szippantotta volna.

Bár a kisnánai vár egyike a legépebb magyarországi várromoknak, a kövei nagy része persze elveszett. Éppen azért a „pusztulástörténeténél” érdekesebb a kutatása és építéstörténete, amit Buzás Gergely mutat be a tanulmányaiban.