Megerősítette-e a Magyar Királyságot a nagy pestisjárvány?

Bár a nagy középkori pestisjárvány 1347 és 1352 között valóságos sokként érte Európát, a hatásai nem egyforma mértékben sújtották a kontinens országait. A Magyar Királyság rövid időre még profitált is belőle.

 

 

Nagy általánosítással, ha egy-egy meghatározó járványos megbetegedést történelmi korokhoz szeretnénk kötni, akkor az ókor fertőző betegségének a leprát, a középkorénak a pestist tarthatnánk, még akkor is, ha tudjuk, hogy az utóbbi feltehetően már komoly járványt okozott Athénban Kr. e. 420-ban is. A középkor hajnalán, 542-ben ismét megjelent a Bizánci Birodalomban. Ugyanakkor a történelmi korok nagy járványait illetően némi bizonytalanságot okoz, hogy a korabeli beszámolók többnyire nem tudományos alapossággal és gyakran túlságosan általánosan írják le a tüneteket, ezért néha kételyek merülnek fel, hogy milyen kór is pusztított az adott időszakban. Maga az általánosan használt latin pestis szó is csak egyszerűen járványt jelent. Előfordul, hogy az antropológiai vizsgálatok sem hoznak egyértelmű eredményeket, így van kutató, aki az ókori leprajárványok közül egyeseket az óvilági szifilisz megjelenéseként értékelt, hiszen a két betegség hasonló nyomokat hagy a csontokon. Jó ideje tudományos vita folyik róla, hogy a szifiliszt valóban Amerikából hurcolták-e be a 15. század végén, vagy már jelen volt Európában, de ennek a kérdéskörnek még csak a körvonalazása is alaposan túlnőne cikkünk keretein.

A 14. század derekán a Belső-Ázsiát, Közel-Keletet és Európát sújtó pestisről is megjelentek olyan vélemények, amelyek szerint nem a ma ismert kórokozó, hanem egy attól eltérő baktérium okozta az egyes beszámolók szerint a mai vérzéses lázhoz is hasonló tüneteket, esetleg nem is pestis, hanem fekete himlő vagy több fertőző betegség egyidejű jelentkezése volt a pandémia oka. A többségi vélemény szerint azonban a ma is ismert ázsiai tüdőpestis kórokozója (Yersinia pestis) volt az, amely a tömeges megbetegedéseket okozta. Cikkünkben azonban nem a járvány természetére, hanem annak hatásaira koncentrálunk.

 

 

Európa keleti határai a 10. század végén, a 11. század elején alakultak ki a keresztény magyar királyság és a lengyel fejedelemség megalapításával. A 11. századtól kezdve, különösen a kontinens nyugati és déli térségében erőteljes gazdasági és társadalmi fejlődés vette kezdetét. Ezt ugyan a periférián elhelyezkedő államok maradéktalanul nem tudták követni, azonban ha különböző mértékben is, de a gyarapodás a 13. századtól már mindenütt tetten érhető volt.

Nyugat-Európában erőteljes városi fejlődés következett be, amely a népességgyarapodással sajnos nem tudott lépést tartani. Nem csak a városok váltak túlzsúfolttá a 14. század elejére, de relatív népességtöbblet alakult ki vidéken is. Ennek nem csak a lakosság számának gyarapodása volt az oka, hanem a föld eltartó képességének csökkenése és a kezdődő lehűlés,  a kis jégkorszak, amely terméketlenné tette a rosszabb minőségű, de korábban mégis megművelt földeket, és még a jó termőterületeken is romló termésátlagot hozott. A korábbi évszázadban kialakult monokultúrák eluralkodása miatt minőségi, a kevés táplálék miatt mennyiségi éhezés alakult ki. Nyugat-Európát és Észak-Itáliát a 14. század közepe előtti évtizedekben rendszeresen sújtotta éhínség, amelynek következményeként leromlott az emberek általános egészségi állapota. Nyugat-Európa vidéki népessége (szemben a Kárpát-medence lakóival) a vaskor óta hagyományosan többnyire egy épületben élt az állataival, s ez a tartós együttlét szintén fokozta a járványveszélyt. Ugyanis az állatokon élősködő vérszívó paraziták, például a bolhák, az embereket is könnyebben elérték, így könnyen közvetíthették a kórokozókat.

Legalább ilyen súlyos volt a helyzet a zsúfolt városokban, ahol a legalapvetőbb higiénés szabályok sem léteztek. Gyakran volt szennyezett az ivóvíz, az élősködők – patkányok és egyéb rágcsálók, velük pedig a bolhák – jelenléte a mindennapi élet részét képezte.

Viszonylagos elmaradottsága ellenére ebből a szempontból sokkal szerencsésebbnek bizonyult a magyar és a lengyel királyság. Előbbi hatalmas erdőterületei mindig is igen gyér népességgel rendelkeztek, a sűrűbben lakott alföldi régiókban pedig az alig egy évszázaddal korábban bekövetkezett tatárjárás, majd a lehűlő klímával együtt járó csapadékosabb idő miatt megindult elmocsarasodás következtében csökkent le a népesség száma. A telepesek bevándoroltatása ugyanakkor inkább a korábban lakatlan erővidékeken volt jelentős, ahol viszont még ezzel együtt sem tudott kialakulni népességtöbblet. A vadban gazdag erdők és halaktól nyüzsgő vizek az elegendőnél jóval több táplálékot kínáltak a népességnek minőségi szempontból is, míg a mennyiségi ellátásról a bőven rendelkezésre álló jó minőségű termőföldek gondoskodtak. Mivel a népsűrűség jócskán elmaradt a nyugat-európaitól, nem voltak olyan zsúfoltak – és akkorák – a városok sem. A rossz utak, a hidak hiánya és a 13–14. század fordulóján évtizedekig katasztrofális közbiztonság következtében a kereskedelem sem volt túlságosan pezsgő, így viszont kevesebb idegennel érintkeztek az emberek. Mindezek a tényezők relatíve szegénnyé tették az országot, viszont a hátrányok hirtelen előnnyé váltak 1348-ban.

 

 

 

A 14. század közepi nagy európai világjárvány gyökerei a mai Mongólia és Kína határvidékére vezetnek vissza, a század első évtizedeibe. A kórokozó innen indult el a Selyemúton nyugat felé. A járvány keleten már évek óta pusztított, mielőtt a Fekete-tenger partján fekvő genovai kolónia, Kaffa lakosságát az ostromló mongolok megfertőzték volna 1347-ben. A betegséget a városból menekülő genovai hajók hozták be Európába, elsőként a szicíliai Messina kikötőjébe. A járvány gyorsan terjedt a kontinensen, immár több gócban is, hiszen Genovába és Velencébe is érkeztek hajók Kaffából 1348 elején. Ebben az évben a pestis valósággal végigsöpört Európa déli és nyugati részein. Leginkább patkányok bundájában tenyésző bolhák terjesztették, majd a betegek egymást is megfertőzték. A legtöbb áldozatot a leggazdagabb, és éppen ezért legsűrűbben lakott, már a korábbi éhínségektől is leginkább sújtott régiókban, például Észak-Itáliában, Észak-Franciaországban és a Németalföldön szedte. Bár a járvány – miután egyes becslések szerint Európa lakosságának csaknem a felét elpusztította – 1352-re alábbhagyott, a következő években és évszázadokban, egészen a 18. századig, rendszeresen visszatért. Bár az immunitást szerzett emberek sokasága miatt később olyan pusztítást már soha sem tudott végezni, mint az első esetben, ám állandó rettegésben tartotta a lakosságot.

I. Lajos magyar király az első európai uralkodók között találkozhatott a kórral, hiszen 1347 novemberétől Itáliában tartózkodott, hogy elégtételt vegyen öccse, András herceg meggyilkolása miatt annak özvegyén, Johanna nápolyi királynőn. Bár a magyar uralkodó hadjárata katonai értelemben sikeres volt, hiszen meghódította a nápolyi királyságot, az alapvetően egyre ellenségesebbé váló itáliai közegben győzelme kérészéletűnek bizonyult, hiszen a város és Szicília feletti hatalmát nem tudta elismertetni a pápával. 1348 májusában hazatért és távozását feltehetően a terjedő pestis is sürgette.

A magyar király azonban a nyilvánvaló veszély ellenére sem tudott letenni nápolyi terveiről, ezért – miután Lackfi István 1348 őszétől sikeresen harcolt Tarantói Lajos, Johanna királynő új férjének csapatai ellen – 1349 tavaszán ismét útnak indult, ám feltehetően tartott a betegségtől, ezért a különösen fertőzött Észak-Itálián áthaladó szárazföldi útvonal helyett a tengerit választotta. Bari kikötőjében szállt partra, és az Adriai-tengeren való sikeres átkelésért hála egy mai napig ott őrzött ereklyetartót ajándékozott a város Szent Miklós-templomának, ahol Szent Miklós koporsójánál imádkozott.

A rövid távú szerencse egy ideig tovább kísérte útján Nápoly felé, sorra foglalták el az útközben álló várakat, városokat, azonban végül a király megsérült egy nyílvesszőtől. Ismét bevonult Nápolyba, azonban másodszorra sem tudta elismertetni a pápával Johanna királyné bűnösségét az öccse megölésében. Végül 1349 őszén Róma útba ejtésével hazatért Magyarországra, s a hadjárataival legalább azt sikeresen demonstrálta, hogy a magyar király van olyan erős, hogy bárhol lecsaphasson ellenségeire, ami tagadhatatlan presztízst és politikai befolyást biztosított számára.

 

  

 

András hercegnek volt egy utószülött fia, akit Johanna 1345 decemberében hozott világra. Mivel a királynő a gyermeket hátrahagyva menekült el I. Lajos elől az első hadjárat során, a magyar király a Károlynak keresztelt unokaöccsét Magyarországra küldte 1348 elején. Az alig több mint két éves herceg azonban nem sokkal később Visegrádon elhunyt. A történelmi emlékezet szerint a halálának oka a pestis volt, ahogyan ezt tartják Luxemburgi Margit királynőről, Lajos első feleségéről is, aki 1349 szeptemberében, alig tizennégy évesen vesztette életét. Ha ez igaz, a magyar királyi családtól nagy véráldozatot követelt a járvány, hiszen az európai uralkodók közül egyedül XI. Alfonz kasztíliai király lett a pestis áldozata, vagyis a hatalmi elit többnyire sikeren izolálta magát a fertőzéssel szemben (még ha a terjedésének okait, körülményeit pontosan nem is ismerték).

Az európai népesség pusztulását illetően csak becslések vannak, amelyek minimum a lakosság harmadának halálával számolnak. Nyilván féktelenebbül tombolt a járvány a betegek elkülönítésére képtelen nagyvárosokban, illetve zárt közösségekben, valamint a sűrűn lakott területeken.

Magyarországon sem a forrásokból, sem a régészeti adatokból nem tudunk következtetni a pestis 14. század közepi megjelenésére. Míg Nyugat-Európában nagy pestistemetők ismertek a korszakból, addig a magyar királyság területén ilyen természetű népességfogyásnak nincs nyoma. Ennek a lakosság jobb táplálkozása, általános egészségi állapota, és a kisebb népsűrűség lehetett az oka.

A magyar királyság éppen a 14. század közepe után került néhány évtizedre nagyhatalmi pozícióba. Lajos ilyen törekvéseit természetesen segítette az apja, I. Károly által felhalmozott vagyon, a nemesfémbányák jövedelme, a stabil klientúra, a tehetsége és a régi idők lovagkirályait megidéző személyisége is, azonban nyilván szerepe volt az ország felemelkedésében annak a hatalmi-gazdasági vákuumnak is, amelyet a pestisjárvány Közép-Európában okozott. I. Lajos utóda, Luxemburgi Zsigmond magyar királyként (s ennek a hátországnak a támogatásával) szerezte meg a német királyi, majd német-római császári trónt 1411-ben, illetve 1433-ban, és vált a kontinens legbefolyásosabb politikai vezetőjévé. Ezek a nagyhatalmi ambíciók azonban a nyugat-európai népesség gyarapodásával és a nyugat-európai monarchiák ezzel együtt járó megerősödésével a 15. században elvesztették realitásukat. 

 

 

 

A 14. század közepi nagy pestis, majd az azt követő újabb járványok sok szenvedést hoztak a kontinensnek, s a kortársak rendre a katasztrófa okát keresték. Mikrobiológiai ismeretek hiányban a legegyszerűbb megoldás mindig is az idegenek, például a zsidók megvádolása volt, amelyre a 11. század végétől bevált – sokaknak komoly anyagi hasznot hajtó – válasz, vagyis a pogromok voltak. Ez azonban szemmel láthatóan nem sokat segített a betegség visszaszorításában, így az emberek hamarosan mélyebb okokat kezdtek keresni. A középkor korábbi századaiban az emberek gondolkodásmódja a vallás tekintetében nem sokban különbözött az ókoritól, és Isten tiszteletét kötelezően teljesítendő adónak tekintették, amelyet az erre rendelt papság közvetít megfelelő szertartások formájában az Úrhoz. Hogy mindezt hogyan teszi, azt lényegében az egyházi rend magánügyének gondolták, ezzel szemben nem nézték jó szemmel, ha az egyház bele próbált avatkozni a laikusok mindennapi életébe. E gondolkodásmódból azonban logikusan következett az a gondolat, hogy egy olyan társadalmi méretű katasztrófát, mint az egész keresztény világot sújtó éhínségeket és pestist az idézhette elő, hogy az egyház nem látta el megfelelően a közvetítő feladatát Isten felé. A válsághelyzetben rosszul teljesítő hatalomban csalódott emberek körében fel is élénkültek az eretnek gondolatok: az egyház kiváltságainak vagy akár tanításainak elutasítása is. De az egyház magyarázata sem segítette a régi rend fennmaradását: hogy saját felelősségét mentse a papság, kollektív bűnösként a teljes emberi közösséget nevezte meg, amelyre jogosan sújt le Isten a bűnei miatt. Ez az emberek személyes felelősségét előtérbe helyező válasz jól illeszkedett a 13. század elején megjelenő koldulórendek körében népszerűvé vált és általuk széles körben terjesztett gondolathoz, amely a személyes hit és jócselekedetek fontosságát hangsúlyozták az üdvösség felé vezető úton, a régi társadalmi léptékű megoldások helyett. A pestis hatására egyre erőteljesebben és egyre több joggal vetődött fel, hogy a személyesebb kapcsolat Istennel az egyén számára valóban üdvözítő lehet. Bizonyos mértékben tehát a pestis következménye volt az emberek tömeges befelé fordulása, a vallás személyes megélésére való törekvése és a misztika terjedése, ami egyúttal magával hozta az egyház szerepének átértékelését is.

Ez a közhangulat a kor tudósaira is mély hatást gyakorolt. Anglia különösen megszenvedte a kórt és értelmisége jogosan kereste rá a megoldást. John Wycliffe, az oxfordi egyetem teológusa a személyesen megélt vallásosság elősegítése jegyében fordította le a nép nyelvére, azaz angolra a Bibliát. A bűnös társadalom megreformálása érdekében pedig bírálta a pápaság és általában az egyház kiváltságos intézményét. Wycliffe tanait a kontinensen legszélesebb körben a prágai egyetem professzora, Husz János, majd követői, a husziták terjesztették a 15. század folyamán. A válságos időkben a társadalom és különösen a nagyvárosok lakossága – ez a műveltebb, néha még írni-olvasni is tudó, de legalábbis a kor befolyásos prédikátorainak a szavára odafigyelő, ugyanakkor a pestistől leginkább sújtott csoport – felfokozott érdeklődéssel fordult a vallás felé. Emiatt ezek az új tanítások hamar túlcsaptak az egyetemek faian és széles körű társadalmi megmozdulásokhoz vezettek. Hosszabb távon ezek a mozgalmak ágyaztak meg (az angol és cseh teológus nézeteit immár nem követő) lutheri és kálvini reformáció megjelenésének. 

De a pestis nem csak az emberek vallásosságát formálta át a gondolkodás felszabadításával, hanem a mindennapi életben is elhozta a szabadságot a korábban szolgai kötöttségben élő széles néptömegek számára. A hatalmas arányú népességcsökkenés miatt a földesurak számára az üresen maradt földjeiket megművelő paraszt vált a legfőbb gazdasági értékké, így minden kedvezményt és jogot megadtak azoknak, akik elszegődtek a birtokaikra. Európában a pestis vetett véget a szolgaságnak és nevelte ki azt az öntudatos, szabad parasztságot, amely a 14. század végén, nyugaton már hajlandó volt akár fegyvert is ragadni jogai védelmében. Ugyanakkor a pestis keltette életre azt az új társadalmi elitet is, amely már nem szolgamunkából, pusztán földbirtokai és az azon dolgozó népesség számának növelésével akart meggazdagodni, hanem vállalkozásokba fogott és pénzt fektetett be a haszon és vagyon reményében.

Az egyén személyes felelősségének felismerése, az egyéni szabadság és a vállalkozókészség társadalmi szintű elismerése indította el a 14. században Nyugat-Európát azon az egyre gyorsuló növekedési pályán, amely két évszázad alatt a világ urává tette. Magyarországot viszont ahogyan elkerülték a pestis legsúlyosabb csapásai, éppúgy elkerülték azok a szellemi és társadalmi változások is, amelyek a következő évszázadokban Nyugat-Európa felvirágzását hozták. Itt sok szempontból rögzültek a koraközépkori struktúrák, a nyugati hatásra bekövetkező változások pedig még sokáig csak felszínesek maradtak. Mire pedig komoly hatást fejthettek volna ki, addigra egy másik, a pestisnél is súlyosabb és hosszabb távú csapás, az Oszmán hódítás vetett véget a középkori Magyarország történetének.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely