Néhány részlet megváltoztatásával hiteles rekonstrukció születhetne Diósgyőrben. Buzás Gergely tényfeltáró írása.

A közelmúltban látott napvilágot a hír, hogy a diósgyőri vár helyreállításának évek óta parkoló pályán álló második üteme mégis elindulhat. Annak idején a rekonstrukció első ütemével, majd a II. ütem nyilvánosságra került látványterveivel mi is több cikkben foglalkoztunk. A most valóban beinduló második ütem valós tartalmáról a hírekből nem lehetett semmit sem megtudni, ezért a várak iránt érdeklődő közönséget meglepetésként érte a diósgyőri vár egyik kiváló kutatójának és a tervezésben valamint a vár működtetésében az elmúlt években aktív részt vállaló, köztiszteletben álló régész-muzeológusnak, Lovász Emesének segélykiáltással felérő facebook bejegyzése, amelyből az derült ki, hogy a második ütem tervei a sokak – így általunk is – kritizált hibák kijavítása nélkül, eredeti formájában valósulhatnak meg. Mi is a baj ezekkel a tervekkel és mi lehetne az a megoldás, amely a nagyközönséget és a szakembereket is kielégítő, megnyugtató eredményt hozna? 

Hogy a diósgyőri vár helyreállítási tervei körüli vitákat megértsük, kissé távolabbról kell indulnunk. Az emberiségnek a romokhoz való viszonyulását történelmileg háromfajta gondolkodásmód határozta meg. A legősibb, még a középkorból eredő szemléletmódot modernistának nevezhetjük, ugyanis ez a romokat a jelen részének tekinti, mindössze az idő múlásának absztrakt szimbólumait látja bennük. Ebből eredendően hol ellenségesen viszonyult hozzájuk – lerombolva őket, hol praktikusan – modern épületek anyagaként felhasználva azokat, hol szimbolikusan – beillesztve őket a kortárs építészet környezetébe, részleteik megőrzését akár alárendelve modern, alapvetően jelképhordozó funkciójuknak. Míg ez a szemlélet elsősorban a mindenkori építészi gondolkodásmódhoz áll közel, a másik, a 18. századi romantikával megszülető szemlélet, mely a romokhoz romantikusan viszonyul, inkább a költői, esztétikai felfogást részesíti előnyben, és a romokhoz való érzelmi kötődés jegyében a megszépítő idő és a szomorú elmúlás hangulatát keresi bennük. Ennek jegyében a romok érintetlenségét, pontosabban annak látszatát igyekszik megőrizni, ha kell, műromok építésével is. A harmadik, a 19. századi historizmus által létrehozott gondolkodásmód, amely a romokban a múlt megismerésének eszközét fedezte fel, a romokban az eredeti épületet keresi, és annak restaurálására, azaz épület-állapotuk visszaállítására törekszik, nem riadva vissza a kiegészítésekről, rekonstrukcióktól sem. Ehhez az alapvetően tudományos, archeológus szemléletmódhoz kötődött a 19. században a műemlékvédelem fogalmának és intézményrendszerének megszületése is.

Mindhárom szemléletmód fontos emberi értékeket hordoz, és valójában nincsenek is antagonisztikus ellentétben egymással. A gyakorlati életben ezek sokkal inkább az egyes szempontok közötti, számos körülmény által befolyásolt hangsúlykülönbségekként jelentkeznek. Mégis mivel viszonylag könnyen leegyszerűsíthetőek kevés szellemi erőfeszítéssel és minimális tárgyi felkészültséggel is felfogható sztereotípiákra, igen népszerűvé vált alkalmazásuk a műemlékvédelemről szóló nyilvános vitákban. Márpedig az ilyen felületes, de annál gyilkosabb viták nem jók másra, mint hogy elfedjék a problémák lényegét, amely soha sem más, mint a minőség kérdése. Valójában ugyanúgy lehet hasznos, szép és jó egy modernista, romantikus vagy historizáló helyreállítás is, ha tekintetbe veszi az adott rom-műemlék egyedi adottságait, maradéktalanul megőrzi eredeti részleteit és biztosítja ezek hosszútávú fennmaradását, valamint képes bemutatni mindazokat a materiálisan sokszor már nem létező, de a tudomány által feltárható, a múltra vonatkozó ismereteket, amelyeknek a rom fontos hordozója. Egy rom helyreállítása kapcsán nem üres elvekről, hanem ezekről a gyakorlati szempontokról kellene szólnia a vitáknak, ám ezekhez a vitatkozó feleknek az adott emlék elmélyült ismeretére lenne szüksége.  Az ilyen elmélyült ismeretek hiánya viszont látszatkérdésekről szóló, érzelmi alapú szóváltásokhoz, ezek pedig rossz döntésekhez és végső soron elhibázott, súlyos anyagi és szellemi károkat okozó helyreállításokhoz vezetnek. Ennek a negatív spirálnak tipikus példája a Diósgyőri vár helyreállításának második ütemének eddigi története.

A helyreállítási tervek látszólag a historizáló szemléletmódot követik és a vezető tervező, illetve támogatói e tervek védelmében a romantikus rom felfogással és modernista helyreállítási elvekkel vívnak elkeseredett harcot. Valójában azonban mindez hamis illúzió. A terv valójában nem tudományos rekonstrukciókon, hanem sok elemében puszta fantázián alapul, és egy elképzelt, nagyon is modern funkciókat a várba költöztető turisztikai hasznosítási programot teljesít, mérhetetlen mennyiségű vasbeton és modern szerkezet beépítésével. Bár kétségkívül bőven akadnak, akik a tervező kommunikációját segítve fennen hangoztatják, hogy a diósgyőri várat romnak kellett volna meghagyni és semmi szükség sincs a helyreállítására, ám ma a terveket komolyan vitató szakemberek többsége a szakszerű és hiteles helyreállítás szükségességét sohasem vonta kétségbe, sőt a leglelkesebb támogatói és segítői voltak a rekonstrukciós munkák megkezdésének. Azonban a mostani terv hiteltelen, nem egyszer nyilvánvalóan hamis, távolról talán rekonstrukciónak látszó, valójában azonban a tervezők által önkényesen megálmodott elemeit szeretnék kijavítani. Ezek azonban olyan kérdések, amelyek szakmai ismereteket, a vár történetébe való elmélyülést kívánnak, amivel nyilvánvalóan nem rendelkezhet mindenki, aki pusztán érdeklődik a vár sorsa iránt. Így a szakemberek problémafelvetéseit és megoldáskeresését könnyű félremagyaráznia azoknak, akik elsősorban saját elhibázott tervük maradéktalan megvalósítását szeretnék keresztülerőszakolni. 

A ködszurkálás helyett mindenki – és főleg maga a Diósgyőri vár – jobban járna azzal, ha értelmes eszmecsere folyhatna a lényeget jelentő részletekről. A látszat ellenére nem is lenne olyan nehéz jó kompromisszumokat találni, hiszen a jelenlegi tervnek csak néhány, funkcionálisan nem is olyan jelentős, formailag viszont valóban súlyos problémáját kellene kiszűrni. Ezek a következők:

- A nyugati palotaszárny külső homlokzatát áttörő, semmilyen hiteles adatra nem támaszkodó monumentális neogótikus ablaksor helyett a vár hiteles, Házael Hugó által készített 18. századi felmérésén látható, jóval kisebb méretű, a vár többi ablakához hasonló nyílások kialakítása.

- A második emelet soha sem létezett udvari homlokzati falának elhagyása, és helyette az ide tervezett tereknek a hitelesen rekonstruálható középkori tetővonal alatti, minden bizonnyal a középkorban is használt tetőtérben történő megvalósítása.

- A belső vár palotaszárnyainak és a konyhának a mázas cserepekből kialakítandó tetőfedésén a terveken szereplő, 19. századi szecessziós mintakincs alkalmazása helyett, a valódi, a diósgyőri cserepekkel egykorú 15. századi emlékek alapján tervezett, az egész tetőfelületen egységes rombusz, vagy farkasfog mintát követő rakási mustra alkalmazása.

- A tornyok tetején alkalmazott, a 20. századi magyar műemlékvédelem legrosszabb hagyományait (pl. a gyulai vár toronyfedése) idéző, lapos hajlású, lebegő tetők elhagyása.

- A belsővárat körülvevő gyilokjárók zavaros – néhol fa-üveg, néhol beton szerkezetű falának a számos analógia alapján megtervezhető, egységes, pártázatos kőfalra való cserélése.

- A külső vár soha sem létezett északi páros kaputornyának elhagyása és helyette a ma is jelentős mértékben álló, a középkori európai hadiépítészetben egyedi jelentőségű, korai, 15. század végi ágyú-védőmű rekonstrukciója

- A 14. században épült, de a 15. századi új külsővár építésekor elbontott külső kaputorony és külső várfalak újraépítése és a közéjük tervezett nagyméretű, vasbeton szerkezetű teraszok kialakítása, helyette a korábbi építési periódusok falainak a jelenlegihez hasonló alaprajzi bemutatása.

Lényegében ezekkel, az egész helyreállítás léptékéhez viszonyítva csekély módosításokkal elérhető lenne, hogy a diósgyőri vár tervezett fejlesztése valóban egy történetileg hiteles rekonstrukció legyen, mindamellett a szándékolt turisztikai funkciói sem csorbulnának, sőt hitelességével azokat a látogatókat becsalogatná falai közé, akik egy hiteltelenül átépített, a középkori vár falaira telepedő posztmodern építményt messziről elkerülnének.

Ideje volna végre, hogy Diósgyőrben is felváltsák végre az indulatos kinyilatkoztatásokat és az elvakult harcot a jó kompromisszumok és az értelmes párbeszéd, hogy ezáltal mindannyiunk gazdagabbak lehessünk egy méltóképpen rekonstruált fontos műemlékkel. 

Buzás Gergely