Mohács mentség mindenre

Mohács jött, látott és győzött – azaz a vereség örök szimbólumává vált a magyar történelmi köztudatban. Nemcsak hogy letaszíthatatlan a trónjáról, de az árnyékában még örülni sem lehet semminek. Kovács Olivér jegyzete.

 

 

Jó hosszú ideig tartott ennek az írásnak a megszületése. No nem azért, mert forráshiányos lenne, sőt. Soha annyi publikáció és könyv nem született a mohácsi csatáról, mint az elmúlt néhány évben, soha ennyi tudományos konferenciát és népszerűsítő előadást nem rendeztek. Könyvek terén zavarba ejtő már a bőség – talán szégyen, de már nem tudom, hányadik Mohács kötet lát éppen napvilágot és lassan azt sem, mi a különbség köztük. Szintézis szintézis hátán, amelyek hatalmas történeti forrást jelentenek majd az utókornak (hiszen az 500. évforduló után feltehetően lejjebb hagy az érdeklődés) – forrást a magyar középkor szimbolikus végéről, de az élesebb szemű kutatóknak a 21. század eleji Magyarországról is.

 

Igazságtalan lennék, ha azt gondolnám, hogy nem születtek-születnek korszakos felfedezések. Személyes kedvencem: a csatatér-kutatásból sarjadva például a mohácsi síkon fellelt lövedékek vizsgálata új távlatokat nyitott. A korabeli lőfegyverek hatékonyságának vizsgálata már mostanra is sok eredményt hozott és biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező években alaposan átírja majd, amit a szobatudósok az íróasztal mellett spekuláltak a 19. század óta a késő középkor – kora újkor hadviseléséről. Rengeteg még a megismerni való: jómagam a korszak kardjai, szablyái kapcsán érzékelem egyre erőteljesebben a még ismeretlen, s talán megismerhetetlen távlatokat.

 

Szó se róla, az elmúlt években rendkívül kibővültek az ismereteink a Jagellók magyar királysága kapcsán, még ha maradéktalanul egységes konszenzus nem is alakult ki a történsz szakmában a korszakkal és így a mohácsi csatához vezető úttal kapcsolatban. Egyre nagyobb teret kap azonban az a narratíva, amely a mohácsi vereség elkerülhetetlenségét hangsúlyozza, valóban megalapozottan, hiszen szinte össze sem lehet hasonlítani a szultáni udvar és Buda rendelkezésére álló forrásokat. Eleve vesztett csatába indult tehát a magyar királyi udvar és a magyar nemesség, megcselekedték, sőt túlcselekedték, amit megkövetelt haza – szólhatna a végtelenül lecsupaszított konklúzió. Mindenesetre alig hibázott valaki: makulátlan volt II. Lajos, nem akart rosszat Ferdinánd, csak a dolgát tette a magyar nemes és Szapolyait hunyorogva már aligha lehetett megkülönböztetni a ma született báránytól.

 

Tudom, most joggal horgad fel a tényekre fogékony olvasó, hiszen a fenti állítások mindegyikét példák sokaságával lehet cáfolni, de én nem is a tényekről írok, hanem az érzésről, ami az elmúlt évek Mohács-szakirodalmát olvasva mindinkább kialakult bennem. Persze lehet mondani, hogy a 20. század második felének kritikai hangvételű korszakelemzései után most végre a túlsó oldalra lendült az inga, de hát a mohácsi csatát nem a mindenféle csúfságot összehordó velencei-, vagy pápai követek, vagy éppen Nemeskürty István vesztette el.

 

Szóval a mohácsi csata és annak következményei már-már törvényszerűnek tűnnek fel a jelenleg uralkodó narratívában. Ennek a fátumszerű eseményértelmezésnek egyébként nagy hagyománya van a történetírásban és a köztudatban egyaránt. És igencsak hasznos értelmezésnek bizonyult. „A végzet minden!”, a történések folyását a nornák szövik, ők döntik el, mit hoz a jövő, az élő legfeljebb kapálózhat, de úgyis beteljesíti, amit rá szabtak. Ez ugyan egy skandináv mitológia magyarázat, amit eleink aligha ismerhettek, ám jól szemlélteti, milyen hangulatban gondolunk már évszázadok óta a mohácsi csatára. Vagy az eleve elrendeltetés, ami ugyan már Szent Ágostont is foglalkoztatta, ám a reneszánsz szabad-akarat elve után csak a mohácsi csatát követően, Kálvin tanaiban nyerte el kiteljesedését.

 

S ha így volt megírva, nem a mi felelősségünk, hogy így esett. Mohács egyszerre magyarázat és mentség. Ha determinált a környezet és az események folyása, az egyén döntései súlytalanok. Tágabban értelmezve Mohács biankó mentség mindenre. Talán mondanom sem kell, milyen veszélyes gondolat ez.

 

Ugyanakkor roppant csábító is. Nincs felelősség. Sem akkor, sem most. Talán óhatatlan volt, hogy minderre ráakaszkodjon a mártíromság gondolata is (Magyarország a népek Krisztusa), kóros önsajnálatba süllyesztve a közös történelmi tudatot. Kívülről nézve a magyarság legnagyobb közösségformáló történelmi eseménye egy vesztes csata, ami másfél évszázadnyi tragédiát hozott. Valóban lehet ez egy identitásképző alap, amelyből jövő rajzolható? Mohács ereje olyan áthatóvá vált, hogy még Trianon traumája sem tudta letaszítani a trónjáról.

 

Az ötszázadik évforduló árnyéka most is rávetül mindenre. Persze a Mátyás Király Múzeum munkatársaként nyilván magam felé fordul a kezem, de hiába született hétszáz éve I. Lajos király, aki Közép-Európa vezető hatalmává emelte a magyar királyságot, a hajdani dicsőség fényének emléke alig pislákol Mohács homálya mellett. II. Rákóczi Ferenc 350. születésnapja még ennyi figyelmet sem kap. Pedig ha másra nem, arra figyelmeztet mindkét évforduló, hogy a történelem nem egy egységes, sötét vizű, komor folyam, hanem számtalan kis ágra szakadó folyó, amelyben örvények, zuhatagok, nyugodt szakaszok váltják egymást, s bizony gyakorta megesik, hogy az egyéni döntések formálják az útját.

 

Miért is érdemes megismernünk a történelmet? Leginkább, hogy tanuljunk a korábban éltek hibáiból. Hogy felismerjük, mi jelent a számunkra veszélyt és mi nem. Hogy megértsünk helyzeteket és helyesen válasszuk ki a hőseinket. Éppen hősválasztásaink mutatják, hogy sajnos nem mi vagyunk az osztály éltanulói.

 

 

2026. április 8.