Népek jönnek, mennek, a térkép marad

Evidencia, hogy a környezet meghatározza mind az egyes ember, mind az embercsoportok viselkedését. Érdemes azonban továbbgondolni, hogy a földrajzi helyzet miként befolyásolta a történelem menetét. Kovács Olivér és Buzás Gergely írása.

 

 

Annak, hogy az ember felemelkedett az állatvilág fölé és a bolygónk meghatározó élőlényévé vált, egyik oka az volt, hogy képes volt alkalmazkodni a szélsőséges éghajlati helyzetekhez. Így vált lehetségessé, hogy természetes védőtakaró, például erős szőrzet hiányában is meg tudott telepedni az ideálisnál hidegebb környezetben, a jégkorszaki Európában is. A korszakban természetesen nagyon kis népességgel számolhatunk és a terjeszkedést ideig-óráig akadályozták a földrajzi akadályok: magas hegyek, hegyláncok folyók, mocsarak. Ezek egyúttal lehatároltak és lehatárolnak ma is régiókat, amelyekben eltérő kulturális szokások alakulhattak ki. A népesség jelentős növekedését csak a neolitikum hozta el a földművelés, állattenyésztés elterjedésével, amely a Közel-Keletről, a Balkán és a délkelet-európai sztyeppék közvetítésével jutott el a kontinensre.

 

Az emberi alkalmazkodóképesség nem csak az időjárási, éghajlati szélsőségek elviselésében mutatkozott meg. Az ember – szemben az állatvilág tagjaival – sokféle viselkedési modellt tud követni. Egyénfüggő ugyan a mértéke, de képes akár magányosan sikeresen tevékenykedni, tud csapatban dolgozni, illetve akár nagyobb tömegben is szinkronban együtt létezni a többiekkel. Ez a képesség (idegrendszeri sajátosság), a szociális-társadalmi alkalmazkodó készség tette lehetővé sokféle társadalmi modell megjelenését és tartós fennmaradását a történelem során.

 

 

Az első nagy ókori civilizációk nem kontinensünkön, hanem Ázsiában és Afrikában emelkedtek fel. A virágzásuk alapja minden esetben egy-egy nagy vízhozamú folyó, folyam termékeny völgye volt. Egyiptomban a Nílus áradása volt a civilizáció origója. Mezopotámia nagy folyói, a Tigris és az Eufrátesz, Kínában a Sárga-folyó és a Jangce, India területén pedig az Indus és a Gangesz szintén kultúrák bölcsőjévé vált. A kedvező földrajzi körülmények között folyamatosan növekvő népesség ellátásához a terület eltartóképességének folyamatos növelésére volt szükség, amit előbb a földművelés révén, majd egy idő után már csak az intenzív, öntözéses mezőgazdasággal lehetett megoldani. A Nílus vizét csatornákba is elvezették, hogy távolabbi területen is tudjanak öntözni, s a folyó megzabolázására gátakat emeltek. A Tigris és az Eufrátesz folyása mentén összetett csatorna-rendszerek születtek, amelyek egészen a mongolok 13. századi dúlásáig működtek. Ehhez azonban hatalmas földmunkákat kellett végezni, az építkezésekhez, illetve a vízművek karbantartásához pedig természetesen sok együttműködő emberre, azaz fegyelmezett társadalmakra volt szükség, amelyeket csak szigorúan szabályozó állammal lehetett fenntartani. Az elszórt folyó menti falvakat így előbb városállamok, majd a városállamokat birodalmak fogták össze. Hogyan működhet igazán hatékonyan egy ilyen szabályozó állam? Az ellenszegülést, szabálytól elhajlást súlyosan megtorló hatalom hatékony lehet ideig-óráig ugyan, azonban a legkézenfekvőbb egy világnézeti, egyúttal társadalmi mikrokozmoszt létrehozni az adott közösség tagjai számára. Egy olyan modellt, amelyben az alattvalók közvetlenül egy isten (vagy valami hozzá egészen közeli) lény irányítása alatt állnak és akinek a döntései semmilyen esetben nem kérdőjelezhetőek meg. Istenkirályságok alakultak ki tehát, amelyben az egyén csak, mint az egész része kaphatott szerepet. 

 

A folyóvölgyeket határoló hegyvidékek és sivatagok lakóinak a természeti környezet nem tette lehetővé a növekvő népességnek a helyi termelés növelésével való ellátását, így a népesség feleslege időről időre kirajzott. Természetesen leginkább a gazdagságban és jólétben élő folyóvölgyi városok vonzották őket, ahol hol kereskedőként, hol rablóként, hol zsoldosként, hol hódítóként jelentek meg, de előbb-utóbb mindig beilleszkedtek azok társadalmi szerkezetébe. A kora középkorban ez történt a nomád arabokkal, akik ugyan meghódították a Közel-Kelet nagy birodalmait: Bizánc jó részét és a Szászánida Iránt, elterjesztették saját vallásukat az iszlámot, de végül maguk váltak a legyőzöttek tanítványaivá és valódi örököseivé, majd ők is áldozatul estek egy új nomád népnek, a szeldzsuk törököknek, akik végül megint ugyanazt a kulturális átalakulást élték át mint egykor az arabok.

 

A folyóvölgyekből kinövő birodalmak tehát nagy népesség fenntartását tették lehetővé, ami megteremtette a társadalmi munkamegosztás lehetőségét és így a kulturális fejlődést serkentette. Ugyanakkor ezeknél a társadalmaknál kiütközött a túlzott központosítás paradoxona: amikor kialakították az adott körülményeknek leginkább megfelelő gazdasági és társadalmi szisztémájukat, azonnal konzerválták a rendszerüket és extenzív módon kezdték azt továbbterjeszteni, így pedig egy idő után innovációra, fejlődésre, a megváltozott helyzetekhez való alkalmazkodásra képtelennek bizonyultak. Ezért aztán a külső változások: például a klímaváltozás, a tartós aszály, a termőföldek elszikesedése az egész társadalmat védtelenné tette, a vezető réteg tekintélyét lerombolta és megnyitotta az utat a külső hódítók előtt.

 

 

 

A közel-keleti nagy birodalmak tengerparti peremvidékein a sivatagi és hegyvidéki nomádokéra sok szempontból hasonlító, de mégis egy jelentős tényezőben eltérő társadalmi modell jött létre a bronzkor folyamán. A keleti mediterráneum térségében nincsenek nagy folyamok, s ritkák az olyan egybefüggő területek is, amelyek nagyszámú népesség kialakulását teszik lehetővé. A népesség növekedését tehát itt sem lehet intenzív mezőgazdasággal ellensúlyozni, ezért a népesség feleslege időről időre innen is szükségszerűen kirajzik, és a kereskedelemben, rablásban, zsoldos vállalkozásokban vagy hódításban keresi saját jövőjét. A különbség az a nomádokkal szemben, hogy a kirajzás egyetlen lehetséges útvonala a tenger, így pedig az útra kelők célpontjai jobbára ugyanolyan tengerpartok lesznek, mint ahonnan elindultak. Ezért nem egy eltérő gazdasági és társadalmi szerkezetű közegbe olvadnak be, hanem megtartják és tovább terjesztik saját kultúrájukat. Ez a kultúra pedig egy másfajta városmodellre épül, mint a folyóvölgyi civilizációk erősen központosított városai. A tengeri népek városait olyan egymásra utalt, de önállóan vállalkozó egyénekből álló közösségek hozták létre, amelyek tagjait nem a nagy tömegeket igénylő földmunkák kényszere, hanem a pásztorkodás, az ipar, a kis parcellákon folyó földművelés és a mindezt összekötő kereskedelem, valamint az önvédelem egymást kiegészítő, sokszínű tevékenységeinek összehangolása tartotta össze. A mediterrán városállam olyan, tágabb környezetével együtt létező történelmi-urbanisztikai modell, amely egy népességet nagyobb számban koncentráló, ipari, kereskedelmi, valamint igazgatási, kulturális és katonai-védelmi szerepet kapó városból, illetve abból a külső területből áll, amelyen a teljes egységben élők élelmét és az ipar nyersanyag-igényét megtermelik. A mediterrán város ugyanakkor a tenger miatt nyitott közösség és ez a körülmény egy fejlettségi szint felett már képtelenné is teszi az önellátásra. Az adott terület speciális adottságai és a tengeri kereskedelem által biztosított, szinte korlátlan csere lehetősége egy idő automatikusan az egyes városok termelését bizonyos árucikkekre specializálják. Ettől kezdve a városoknak a tengeri kereskedelem fenntartása már létérdekké válik, amit csak úgy tudnak biztosítani, ha a kereskedelmi partnerek szövetséget kötnek egymással, ami aztán elvezet a politikai integrációhoz. Az ókorban ez eredményezte a mediterrán hellén, föníciai és végül a római birodalmak kialakulását. A tengeri birodalmak részeit a nagy távolságokban is összekapcsoló tenger nem tette sem lehetővé, sem szükségessé olyan monolitikus, egyszemélyi uralom alatt álló istenkirályságok létrehozását mint a folyóvölgyek birodalmai esetében. Mivel a központi hatalom itt elsősorban a kereskedés biztonságát szolgálta, ezért jellege inkább katonai és gazdasági volt. 

 

Az antik görögökéhez és föníciaikhoz sok tekintetben hasonlított a középkorban létrejött skandináv-modell is. A vikingek többnyire az egymástól elszigetelt, tagolt partvidéken építették ki településeiket, s aztán kirajzottak a Brit-szigetekre és az azokon túli Izlandra, Grönlandra és Amerikába. Mindenütt igyekeztek kereskedőtelepeket, s állandó településeket kiépíteni. Dél felé hajózva nagyon gyors kulturális alkalmazkodóképességről tanúságot téve immár keresztény államot alapítottak Normandiában, majd innen tovább lépve Dél-Itáliában, azután onnan tovább hajózva a szíriai Antiochiában is. A hatalmas földrajzi távolságok miatt ezek a déli normann államok soha sem egyesültek egységes birodalomban, ám a zártabb Balti-tenger, sőt rövid ideig az Északi-tenger  partjain is lehetőség volt egységes skandináv államok szervezésére. A dán, norvég és svéd királyságok, illetve ezek uniói mindig is az őket összekötő tengerre épültek, ami a központi hatalmat éppúgy korlátozta, mint a mediterrán birodalmak esetében is. A vikingek különleges vállalkozása volt a kelet-európai Novgorodi és Kijevi Rusz létrehozása. Ezeket a kereskedőtelepeket is víz, de nem a tenger, hanem nagy folyók kötötték össze egymással és a tengerekkel. A Kijevi Rusz a mediterrán és a skandináv tengeri birodalmakhoz hasonló önálló városállamok laza szövetségévé vált, ahol az egyes városállamokat összekötő szál elsősorban a kereskedelem maradt. 

 

 

A folyóvölgyi és mediterrán nagy civilizációktól távoli Európa hatalmas, földrajzilag erősen tagolt erdőségeiben a bronzkor folyamán ezeknél jóval kisebb, szegényebb és elszigeteltebb közösségek jöttek létre. A népesség gyarapodása ezen a vidéken nem követelt sem intenzív gazdaságra való váltást, sem kirajzást, ugyanis a végtelen erdőségek szinte korlátlan lehetőséget teremtettek a megművelt területek extenzív kiterjesztésére. Az egyes közösségeket összekötő tenger hiányában a kereskedelem nehézségei sokáig konzerválták a közösségek gazdaságának önellátó modelljét. Így a nehezen járható szűk szárazföldi kereskedelmi utak mentén nem a birodalmak, hanem a civilizációs vívmányok, a kultúra terjedhetett csak. Ilyen kulturális terjeszkedés volt például a kelta civilizáció terjedése a vaskorban, amely nem járt egy politikai, birodalmi struktúra létrehozásával. Az európai birodalom koncepciója kívülről, a szomszédos Mediterráneumból eredt.

 

Bár a görögök több telepet is alapítottak az Itáliai-félszigeten, az ókor utolsó nagy civilizációja mégsem ezek egyikéből, hanem egy folyóparti, tengerhez közeli, őslakosok által létrehozott városból indult ki. Itt kevésbé voltak komoly földrajzi akadályok, mint a keleti Mediterráneumban, hiszen az Itáliai- kevésbé tagolt, mint a Görög-félsziget: Róma először maga alá gyűrte a félsziget városait, településeit, majd viharos gyorsasággal létrehozta a Mediterránum egészére és Nyugat-Európa nagy részére is kiterjedő világbirodalmát. A birodalmat behálózó utak sokáig döntően vízi utak voltak: a tenger, illetve Gallia és Hispánia nagy folyói. Ahogy azonban terjeszkedett a birodalom a szárazföld belseje felé, létrehozta a maga szárazföldi úthálózatát is, amely lehetővé tette, hogy a kereskedők, katonák és hivatalnokok ugyanúgy mindenhová eljuthassanak, mintha hajókon közlekednének. A hódítások során kifejezetten sokáig fennmaradt a közös hatalomgyakorlás mediterrán eszméje, végül azonban a birodalom működtetésében a hadsereg olyan meghatározó tényezővé vált, hogy a köztársasági formát a hatékonyabb döntési, vezetési sajátosságokat ígérő katonai irányítás, azaz a császárság váltotta fel. A birodalom azonban egy központosított kormányzat számára is irányíthatatlanul nagy kiterjedésűvé vált, ezért előbb kettős császárság és a tetrarchia jött létre rövid időre, majd a 4. század végén formálisan is két részre vált a birodalom. 

 

Keleten Bizánc a görög-föníciai tengeri birodalmak örököseként hatalmát a tengerre építve igyekezett még több mint egy évezreden át fenntartani az egykori római birodalom eszméjét, és ami még fontosabb, egységesen irányított katonai és közigazgatási rendszerét. A népvándorlás-kortól védekezésre berendezkedett, és szinte folyamatos belső válságokkal küzdő Bizánc katonai állama számos kudarc ellenére tulajdonképpen a törökök 15. századi megérkezéséig kitartott egyre szűkülő területen. A vallási különbözőség dacára a muszlin Oszmánok pedig ugyanazt csinálták, amit a keresztény Bizánc, csak éppen sikeresebben. Bizánc örökségén azonban osztozniuk kellett Velencével és Genovával. Az itáliai kalmárköztársaságok, amelyek még a keresztes hadjáratokkal emelkedtek fel, a középkor végéig a Földközi-tenger meghatározó hatalmai maradtak, tovább folytatva a mediterrán tengeri birodalmak hagyományát.

  

A Római Birodalom nyugati felének nélkülöznie kellett a keleti mediterráneum városainak kincseit, így katonai és közigazgatási vezető rétege egyre korruptabbá válva magát az államot élte fel, egyre inkább működésképtelenné téve azt. Ezzel maga ellen fordította a helyi közösségeket, amelyek korlátozott erőforrásain élősködött. A meghasonlott birodalom már nem bírta ki a hunok által elindított népvándorlás nyomását. A hadsereg és a központi kormányzat pusztulása pedig megpecsételte a birodalom érhálózatát adó útrendszer sorsát is. Az utak járhatatlanná válásával és a közbiztonság megszűnésével a kereskedelem szerepe beszűkült, és bár a városok, mint urbanisztikai egységek többnyire túlélték a politikai viharokat, újra önellátásra álltak át. Bár a Római Birodalom mítosza egészen a 20. századig mindig újra és újra feléledt, ez jobbára csak katonai hódítók rövid életű fantazmagóriája maradt, vagy lokális államszövetségek álneveként élt tovább. Európa valójában a középkorban visszatért a földrajzi tér által meghatározott, politikailag tagolt, ám kulturálisan egységes és gazdaságilag együttműködő hálózat modelljéhez, amelyben kiemelkedően sikeresnek is bizonyult, biztosítva ezáltal vezető szerepét az újkori világtörténelemben.

 

Európa roppant sokszínű földrajzi környezetet kínál a lakói számára, így ennek a cikknek már csak a terjedelme sem ad lehetőséget valamennyi térség említésére. Példaként azonban, tegyünk említést Európa magashegyi lakosságáról, többnyire Svájc, illetve a mai Nyugat-Ausztria közösségeiről. A hegység általában az elválasztó elem szerepét töltötte be mindenütt a történelem során, s az Alpok esetében sem volt másként. Többnyire a völgyekben azonban állandó lakosság telepedett meg, ahol a közösségek méretét mindig szigorúan korlátozta a zord körülmények között megtermelhető élelmiszer mennyisége. A hágók üzemelésének monopol helyzete, illetve az utazók kiszolgálása/megvámolása ugyanakkor fenntartotta a kapcsolatát az egyébként rendkívül zárt közösségeknek a környező területekkel, illetve azok lakosaival. A települések elhelyezkedése védelmet adott az esetleges hódító szándékokkal szemben (hiszen azokat nem, legfeljebb a hágók feletti ellenőrzést akarta megkaparintani bárki is), így ebben a környezetben egészen ősi kulturális elemek maradhattak fenn, például a rétoromán nyelv és öntudat.

 

 

 

Ennek a sokszínű környezetnek szöges ellentéte a sztyeppe világa, amely tulajdonképpen Kínától egészen a Kártpát-medencéig húzódik. A hatalmas térség, amelyet az Altáj-hegységen kívül alig tagolnak természetes akadályok, a nomád állattenyésztésre volt leginkább alkalmas. A nomadizálás óriási kiterjedésű területeket igényel, mivel ezeknek a tájaknak igen csekély a népesség-eltartó képessége. Ugyanakkor ez a termelési mód nagyon érzékeny a természeti környezet, a klíma változásaira. Így egyes régiókban a népesség valós, vagy relatív túlszaporulata hatalmas területen lökéshullámszerűen mozdítja ki lakóhelyükről a többi népet is. A sztyeppén farkastörvények uralkodtak: az a csoport szerezhetett magának több legelőt és állatállományt, amely a legerősebbnek tudta mutatni magát. Ezt pedig folyamatos hódítással lehetett csak fenntartani, hiszen ha felmerült a gyengeség gyanúja, hamar maguk alá gyűrték a többiek. A hódítóknak a hatalomgyakorláshoz a mintát a szomszédos keleti birodalmak: az ókori folyóvölgyi kultúrák örökösei, Kína és Irán adták, bár azokkal ellentétben népeikkel saját isteni mivoltukat soha sem tudták elfogadtatni, így maradt számukra a nyers erőszak, mint a hatalom megtartásának egyetlen eszköze. A sztyeppe így az írott történelem nagyobbik részében az állandó hódításra berendezkedett nomád birodalmak otthona volt. Ezek a birodalmak többnyire különböző népek laza szövetségéből jöttek létre, gyorsan emelkedtek fel, majd alakultak át és tűntek el a történelem színpadáról. Nevüket az őket vezető csoportról kapták, így gyakorlatilag birodalmak sora alakult újra és újra ugyanazzal az etnikai összetétellel (miközben az őket alkotó „népek” sem voltak többnyire egységesek etnikailag).

 

A sztyeppe így folyamatosan ugyanazt a társadalomszervezési és hatalomgyakorlási elvet követte egészen napjainkig, függetlenül attól, hogy az utóbbi ötszáz évben a már letelepedett Oroszország igyekszik időről időre a hajdani hunok, türkök, avarok majd mongolok birodalomépítő szerepét betölteni. A siker mértéke változó, azonban az elv ugyanaz: el kell menni a sztyeppe keleti és nyugati végéig is, hiszen ez a roppant tér csak így tartható meg hosszabb távon.

 

 

 

A Kárpát-medence sajátos földrajzi és ebből következően kulturális helyzetben van, hiszen Eurázsia három nagy régiójának, a mediterránnak, az európainak és a sztyeppeinek a metszéspontjában helyezkedik el. Kelet fele a sztyeppe része, dacára az azt elvágó Kárpátok hegyláncainak. Húzódik egy másik választóvonal is benne, a Duna, amely nem csak elkülöníti Pannoniára és „Hunniára”, de folyosó is, amelyen a nyugatabbi Európa be tudott hatolni a térségbe. Délről ugyanakkor folyamatosan hatott a Balkán és azon keresztül a mediterráneum befolyása is. Így bár egységesnek teljesen nem tekinthető, a szerepe a történelem folyamán többnyire ugyanaz volt: leginkább kulturális és kereskedelmi találkozópontként szolgált annak minden előnyével és hátrányával együtt. Így egyszerre volt mindig periféria és ugyanakkor csomópont is. Ugyanakkor a Kárpátok koszorúja mégis egységes térré teszik, amin belül a nagy síkságok és dombvidékek dominálnak, amelyek nem kedveztek a regionális széttagolódásnak.

 

A Kárpát-medence területe az ókor óta vagy szomszédos nagy birodalmak között oszlott meg, mint perifériák együttese, vagy önálló államisággal rendelkező egységes tér volt. Ezek a sajátos szituációk, vagy még inkább ezek periodikus váltakozása egy sajátos magatartásmintát generált mindenkori lakóiban, amelyet a szélsőséges individualizmus és a szolgalelkűség sajátos keveréke alkotott. Ennek a lelki állapotnak jellegzetes társadalmi vetüléke a mindent eluraló korrupció, amely a késő római Pannoniát éppúgy jellemezte, mint a kései avar birodalmat, vagy az újkori Magyarországot. Mindemellett voltak persze némiképp szerencsésebbnek tűnő korszakai is. Ilyen a középkori magyar királyság több mint félezer esztendeje, vagy a 18–19. század, amikor besorolt Európa államai közé és a kontinens nyugati felénél szegényebben ugyan, valamint számos egyéni sajátsággal, de olykor kifejezetten sikeres államalakulata volt a földrésznek. Az utóbbi évezred másik felében azonban a közelébe férkőző és testébe is bele-belemaró déli és keleti birodalmak hatására tartósan kényszerpályára siklott, ám sem a Balkán, sem a sztyeppe nem tudta tartósan elnyelni. Újbóli magához térésére viszont csak akkor van esélye, ha a birodalmak megint elég távolra szorulnak tőle ahhoz, hogy vonzóerejük elenyésszen, és így megint megtalálhatja helyét Európa sokszínű, mégis egységes szövetében.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely