Nomád eszmék táplálják a háborút

Napjaink ukrajnai háborújának előzményei jóval ősibb időkre nyúlnak vissza, mint az orosz történelem. Korunk önjelölt hódítói valójában egy ősi történelmi eredetű konfliktust görgetnek maguk előtt. Buzás Gergely és Kovács Olivér cikke.

 

 

Európa döbbenten figyeli azt a Dnyepernél kibontakozó terror-háborút, amelyet egy döntően ázsiai birodalom vív egy kelet-európai ország ellen. Az Oroszország szakértők, politikai, katonai és titkosszolgálati elemzők hetek óta elárasztják a világsajtót tanulmányaikkal, amelyek próbálják megfejteni ennek a szürreális háborúnak a mozgatórugóit. Ma már nem csak a hírszerzés, de a politikai háttérinformációkat kereső nagyközönség is pontosan ismerheti, milyen nacionalista, birodalmi, vagy épp ortodox vallási eszmék befolyásolhatják úgy napi döntéseiben, mind hosszú távú terveiben az orosz csúcsvezetést. Bőven olvashatunk a több évszázadra visszanyúló, világmegváltó, egyedül tisztaságot hozó „Szent” Oroszország ideájáról, amely időről-időre megkísérti Moszkvát, még ha a megvalósításában átütő és hosszú távú sikert eddig nem is tudott elérni.

Valójában a mai események mélyebb megértéséhez mindez kevés, hiszen napjaink ukrajnai háborújának előzményei jóval ősibb időkre nyúlnak vissza, mint az orosz történelem. Márpedig e régmúlt korok történetei nem kevés tanulságot is szolgáltatnak a mai helyzet helyes kezeléséhez. 

 

 

Az írott történelem során először 375-ben szembesült Európa olyan hírekkel, mint manapság. Ezek is a Dnyeper mentén folyó kíméletlen harcokról szóltak, de a szereplőket akkor nem oroszoknak és ukránoknak, hanem hunoknak és gótoknak hívták. A mai Mongólia területén élő hunok, miután alulmaradtak a Kínával folytatott harcokban, nyugat felé fordultak. Hosszú vándorlásuk után Európában először akkor keltettek figyelmet, amikor a Kaukázus északi oldalán élő alánokat legyőzték, majd Ermanarich osztrogót királysága esett áldozatul a Dnyeperen átkelő seregeiknek. 376-ban már Athanarik király vizigótjai szenvedtek végzetes vereséget tőlük a Dnyeszter mentén. 

„A hunok rávetették magukat az alánokra, az alánok a gótokra, a gótok a taifalokra és a szarmatákra; a gótok elhagyták saját országukat, száműzötté tettek minket Illyricumban, és még nincs vége.” Így írt igen érzékletesen a milánói Szent Ambrus a 370-es években arról a folyamatról, amely igazán csak a szerző halála után, az 5. században teljesedett ki. A római birodalom ugyan már évszázadok óta ki volt téve a keleti barbárok támadásainak, azonban többnyire sikeren tudta kezelni a határon időről-időre megjelenő nyomást. A hunok által a Dnyeper vidékén elindított konfliktus azonban egészen más természetű és léptékű volt, nem csoda, hogy Róma nem ismerte fel a veszélyét és elsőre hibás döntéseket hozott. Ráadásul 395-től már két római birodalom osztozott a korábbi terültén, Róma és Konstantinápoly (Bizánc) érdekei és döntései pedig nem minden esetben egyeztek meg.

A hunok elől menekülő alánok és gótok, majd a szvébek, vandálok és szarmaták védelmet és befogadást kértek a rómaiktól, ám nekik – mivel már régóta voltak kisebb-nagyobb konfliktusaik a „migránsokkal” – eszükben sem volt teljesíteni kérésüket. Így a menekülőknek nem maradt más választásuk, mint a hunoktól való halálos rettegéstől űzve erővel törték át a római limest és miközben végigprédálták a két római birodalmat, meg sem álltak Galliáig, Hispániáig és Thrákiáig. Rómának és Konstantinápolynak tehát kapóra jöttek az újonnan érkezett hunok, hogy megfegyelmezzék régi ellenségeiket és adófizetésért cserébe szövetséget kötöttek velük, sőt még Pannónia felét barátságosan át is engedték nekik, hogy „jogos igényeiket” kielégítsék. Amikor a hunok az el-elmaradó adó miatt elégedetlenségüket fegyverrel nyomatékosítva újabb római tartományokat szálltak meg, többek között Pannónia maradékait, a rómaiak – akiknek már elegük volt a korrupt, kapzsi és erőszakos, mindemellett nehézkes, és szinte működésképtelen – császári kormányzatból, virággal fogadták a hunokat, akik azonban ezt karddal viszonozták. A rómaiaknak rá kellett jönniük, hogy végzetes hibák sorát követték el. Végül 451-ben, a hozzájuk menekült barbárokkal összefogva a galliai catalaunumi mezőn sikerült csak megállítani a hun előrenyomulást. De ezzel nem ért véget Európa szenvedése. A következő évben a háborúban sikertelen hunok a terror eszközéhez nyúltak és porrá rombolták az élszak-itáliai Aquilea városát, lakosságát pedig lemészárolták. Attila serege már Róma ellen vonult. Csak a szárazság és a ragály lassította le előrenyomulását. Végül a korábban a nyugatiak bajait kaján kárörömmel szemlélő, de lassan az őt is fenyegető veszélyt felismerő kelet-római birodalom beavatkozása kényszerítette megtorpanásra a hunokat. Attila azonban nem adta fel hódító szándékait, a következő évre újabb hadjáratot tervezett. Ebben csak hirtelen halála gátolta meg 453 tavaszán. Ezt követően rövidesen szétesett a személye által összetartott birodalom. Fiait a gepidák által vezetett, a hunok fellázadt alattvalóiból álló szövetség verte meg a Kárpát-medencében lévő, ma már azonosíthatatlan Nedao folyónál, így a hunok – legalábbis ebben a formájukban – eltűntek a történelem színpadáról.

 

 

 

Egy évszázaddal később egy újabb, magát részben szintén hunnak nevező „nép” jelent meg Európa keleti határainál: a Belső-Ázsiából a türkök miatt kiszoruló varhunok, azaz az avarok. Az ő birodalmuk is a Fekete-tengertől északra elterülő pusztákon, a mai Ukrajna területén jött létre, de nyugati terjeszkedésüket csak az Alpok és az Elba vonalán sikerült a frankoknak és a bajoroknak megállítani, dél felé pedig egészen Konstantinápoly kapujáig jutottak. Velük szemben Bizánc egy újabb keleti népben, a bolgárokban látott reményt, akik bizánci segítséggel fellázadtak az avarok ellen és leválasztották az Avar Birodalom keleti felét. Ami pedig megmaradt belőle a Kárpát-medencében egy konszolidált és bezárkózó kelet-európai állammá vált a 7. században. Bizáncnak azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy nem csinált jó vásárt: a bolgárok hatalmasabb és veszedelmesebb ellenfelei lettek, mint az avarok voltak. A Balkánon évszázadokon át vívták velük szemben az élet-halál harcukat, ami végképp elpusztította a félsziget korábban virágzó későantik városi civilizációját, míg végre a 11. századra sikerült győzelmet aratni felettük.

A 9-13. század között a magyarok, besenyők, úzok, kunok támadásai, ha kisebb léptékben is de ugyanezt a sémát követték: a meghódított kelet-európai sztyeppékről kiindulva rendszeresen végigpusztították és meg is szállták a Kárpát-medencéig és a Balkánig Közép-Kelet-Európát, amit leginkább az tett lehetővé, hogy az európai nagyhatalmak ahelyett, hogy egységesen szálltak volna velük szembe, inkább saját belső konfliktusaikhoz igyekeztek felhasználni őket. 

 

 

A hun hódításhoz hasonló megrázkódtatás azonban évszázadokig nem érte Európát. Mindez azonban megváltozott a 13. században. Kína határán – ott, ahonnan egykor a hunok is elindultak – egy új nomád birodalom született, amely még a hunokénál is gyorsabban és kegyetlenebb módszerekkel igázta le előbb Ázsiát majd Kelet-Európát. E birodalom felemelkedése egyetlen emberhez köthető, Dzsingiszhez, aki az ellenállókat megtörve 1206-ban lett a mongol törzsek nagykánjává. Tizenkét évvel később pedig a csapatai már elérték a Kaszpi-tenger térségét, a Perzsa-öblöt, keleten pedig kezdetét vette a kínai birodalom felőrlése. 1223-ban a mongolok győzelmet arattak a ruszok és kunok szövetséges serege felett a mai Doneck és Mariupol között, a Kalka menti csatában. A katasztrofális vereség után a ruszokat a bolgárok mentették meg, akik a Volga mellett a mongol sereget tőrbe csalva szétverték. 1236-ban, már Dzsingisz halála után, egyik unokája, Batu újabb hadjáratot indított Kelet-Európa ellen, amelyben először a volgai bolgár államot számolta fel, majd a kunokra és a rusz fejedelemségekre támadt, akik külön-külön próbálták felvenni vele szemben a harcot, nem sok sikerrel. E „különleges hadművelet” során Batu serege példátlan kegyetlenséggel járt el: a városokat felégette, lakókat lemészároltatta. 1239-re a Dnyeperig nyomultak előre. A legtovább Kijev tartott ki, de 1240 decemberére ez is elesett, fejedelme pedig Magyarországra menekült. Ám Batu ezzel sem elégedett meg: hadjáratát a nyugati rusz fejedelemségek: Volhina és Halics feldúlásával folytatta, majd 1241-ben Lengyelország, Szilézia, Morvaország és Magyarország következett.1242-ben aztán Szerbián és Bulgárián keresztül visszavonultak a hadai és Batu a Volga alsó folyásánál megalapította új fővárosát Szarajt. Batu sikereit az Európában eddig ismeretlen – utoljára csak a hunok által gyakorolt – terror-hadviselésen kívül leginkább az tette lehetővé, hogy kiszemelt áldozatainak eszükbe sem jutott összefogni ellene. Tétlenül nézték szomszédaik pusztulását, a menekülteket pedig inkább fegyverrel űzték ki országukból, mint a magyarok a kunokat. Amikor pedig rájuk került a sor, a mindent eluraló pánik hatására kevesen gondoltak az ellenállásra. Vagy a menekülésben kerestek kiutat, mint IV. Béla magyar király, vagy a túlélés reményében akár össze is játszottak a hódítókkal, persze kevés sikerrel.

 

 

 

Mivel 1241-ben elhunyt Dzsingisz kán fia és utóda Ögödej nagykán, és Dzsingisz unokái között viszály tört ki, majd a Batuval szemben ellenséges Güjük lett a nagykán és Batunak még az élete is veszélybe került, így a következő években nem volt arra lehetősége, hogy seregeivel visszatérjen nyugatra és 1241-es győzelmeit kiaknázza. Azonban az orosz területek feletti fennhatóságot szilárdan megtartotta, sőt mikor a negyedik nagykán, Möngke 1259-ben bekövetkezett halála után négy részre szakadt a mongol birodalom, Batu önállósította magát, létrehozva a mai ukrán, orosz és kazak sztyeppevidéket – ahogy a középkorban nevezték, a Kipcsak pusztát –, valamint az orosz területeket is uraló Arany Hordát, amit nálunk jobbára csak Tatárországnak neveztek. Ez a tatár birodalom a 14. század közepéig virágzott, az orosz fejedelmek pedig hűséges vazallusának számítottak, akik a kán udvarában sajátították el a mongol hatalmi technikák alkalmazását. Moszkva felemelkedése is a tatároknak köszönhető, ugyanis amikor a 14. században a nyugaton terjeszkedő Litván nagyfejedelemség egyre nagyobb veszélyt jelentett az Arany Hordára, Üzbeg kán Ivan Kalita moszkvai fejedelemnek, mint hűséges alattvalójának nagyfejedelmi rangot adott, és a többi orosz fejedelem fölé helyezve őt, megengedve, hogy ő gyűjtse be tőlük a tatároknak járó adót, a litvánokkal szemben pedig védelmezze meg a kánságot. 

Az Arany Horda hanyatlását az 1340-es években a nyugaton fekete halálként ismert nagy pestisjárvány indította el, amely itt is megtizedelte a lakosságot. A következő években polgárháború tört ki és megindult a birodalom széthullása, aminek során a moszkvai nagyfejedelemség is önállósította magát. A teljes szétesést azonban csak a türk-mongol gyökerű Timur Lenk támadása hozta el a 14. század végén. Az apró kánságokra szétszakadt Arany Horda utódai közül Moszkva bizonyult a legerősebbnek: fejedelmei a tatároktól tanult politikát alkalmazva a következő évszázadokban sorra gyűrték maguk alá az egykori Arany Horda, majd csaknem az egész néhai mongol birodalom többi utódállamát. Moszkva rusz gyökerei dacára politikai gondolkodását, módszereit és birodalmi törekvéseit tekintve a mongolok valódi utóda lett. Hogy ez milyen elevenséggel él az orosz tudatban, jól példázza, hogy a máig nagy hatású orosz nyelvész, az 1938-ban elhunyt Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj a mongol birodalom területét nevezte meg, mint az orosz tér határát.

 

Kelet-Európa középkori története arra taníthat meg minket, hogy a birodalmak viselkedését nem a nevüket adó népek nyelve, kultúrája vagy vallása határozza meg, hanem az a geopolitikai helyzet, amit éppen betöltenek, és ami az ott élő népektől függetlenül többé-kevésbé állandónak bizonyult az elmúlt másfél évezredben. Az a birodalom, amely uralta Kelet-Európát, soha sem állt meg a Dnyepernél, de még a Kárpátok lábainál sem, sőt ha Európa népei hagyták, akkor pusztító seregei Itáliáig, Galliáig és a Boszporuszig is eljutottak. Előbb-utóbb azonban a legyőzöttek megtanultak összefogni ellene, és eltörölték a föld színéről.

Korunk önjelölt hódítói valójában egy olyan ősi történelmi eredetű konfliktust görgetnek maguk előtt, amibe hosszú távon már sokaknak beletört a bicskájuk, de amíg bekövetkezett az elkerülhetetlen összeomlás, emberek millióinak okoztak leírhatatlan szenvedéseket.

 

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér