Parázstartó búra Visegrádról

A régészek általában nagy fontosságot tulajdonítanak a látszólag értéktelen cseréptöredékeknek, amelyek a földben jól megőrződnek, és változatosságukkal jól keltezik keletkezésük idejét. Azonban egyes különleges kerámia tárgyak önmagukban is érdekesek lehetnek távoli eredetük, egyedi készítésmódjuk vagy sajátos funkciójuk által. Ide sorolható egy a középkori Magyarországon eddig még egyedülálló, bár nem különösebben attraktív megjelenésű kerámia töredék: egy parázstartó búra töredéke is. Kocsis Edit írása.

 

 

A parázstartók az izzó parázs szállítására, éjszakai megőrzésére, esetleg a kezet rátéve melegedésre szolgáló, két részből álló eszközök voltak. Az izzó anyagot alul, egy tálszerű részben helyezhették el, a kúpos kerámia búra pedig megvédte a parazsat a széltől vagy a huzattól, nem engedve, hogy azt szétfújja a szél, és a kiröppenő szikra tüzet okozzon. Ugyanakkor a búra falába fúrt lyukak biztosították az oxigén ellátást is, vagyis azt, hogy a parázs ne aludjon ki, izzásban maradjon. 

Egy ilyen kerámia tárgy töredéke került elő 1955 novemberében, Héjj Miklós ásatásán, Visegrád városának területén, egy XIV. századi templom kutatása közben, egy, a templomtól kissé távolabb elhelyezkedő kutatóárokból. A parázstartó darabjait is tartalmazó rétegből egy 15. századi jellegű, koromfoltos, hornyolt falú, fehér fazék, valamint egy rajna-vidéki import darab, egy hengeres falú, fényes sötétbarna színű, bepecsételt mintás kőcserép pohár (átmérője 7 cm) töredékei kerültek még elő. Mindezek alapján a parázstartó talán a 15. század első felében vagy a század közepén kerülhetett földbe.

 

 

A parázstartó búra – vagyis az egykori eszköz felső tagja - homokkal és apró kavicsokkal soványított agyagból, redukált égetéssel készült. Korongoláskor kis alapterületű részből kiindulva húzták fel a tárgy egyenletesen szélesedő palástját, a végét valószínűleg lemetszve - ez a rész sajnos nem maradt meg. Ezután a formát a talpára állították, és a tetejére illesztették a félköríves átmetszetű kengyelfület. A fülnek a tetőrészre simításával eltakarták a csonka kúp alakú test eredeti, lapos tetejét – ezzel kúpszerűvé alakítva a tárgyat. A fül két oldalát egy-egy hosszanti bemetszéssel dekorálták. A parázstartó palástjába egymás alatt több sorban, de szabálytalanul – kívülről befelé – 0,5-0,7 centiméter átmérőjű lyukakat fúrtak. A felső lyuksor magasságában két ferde irányú, párhuzamos, mély bemetszés is látható – ezeket talán díszítő céllal ejthették. Égetéskor a tárgy sötétszürke, néhol fényesen csillogó felületű lett, míg a cserép belseje világosszürke színűvé vált. A kúppalást belsejében megfigyelhető koromlerakódások pedig bizonyítják, hogy a tárgyat használták is. A parázstartó töredék legnagyobb mérhető átmérője 15 centiméter, mérhető magassága 14,5 centiméter, a 3,7 centiméter széles fül 3,5 centiméter magas. A tárgy teljes kiterjedését sajnos nem ismerjük pontosan, mivel az ismert analógiák is töredékesek. 

 

 

A tárgyat anyaga, formái (például a kicsi kengyelfül alkalmazása) és díszítésmódja (a fülön ejtett hosszanti bevágások) az ausztriai import kerámiákhoz kapcsolja. Hasonló funkciójú tárgyra is itt bukkanhatunk: Bécs központjában egy feltárás során kerültek napvilágra hasonló rendeltetésű tárgyak. Ezek éppúgy töredékesek, mint a visegrádi darab, a parázstartó fedelének felső részéhez tartoztak. A bécsi darabok nagyobb méretűek lehettek, a csonka kúp átmérője a kengyelfül alatti részen 15-16 centiméter, míg a visegrádi töredéknél ez csupán 7-8 centiméter.

A parázstartó búra egy másik, épebben ránk maradt analógiáját a svábföldi Staufen várából, a Hohenstauf császárok régi, családi rezidenciájából tették közzé. A 13-14. századra keltezett tárgy alakja kissé eltér a visegrádi és a bécsi darabokétól. A szürke cserép búra alsó része inkább hengeres, csak felső része szűkül össze kúpszerűen. A búra palástját nemcsak lyukak, hanem háromszögletű és téglalap alakú kimetszések is áttörik, és felső részét virág alakú rátét díszek is dekorálják.

A középkori Magyarországon eddig egyedülálló visegrádi parázstartó fedél töredék a 14. század második, vagy a 15. század első feléből származik, és – készítésmódja alapján – bécsi vagy alsó-ausztriai eredetű lehet. Az itt készült, jó minőségű kerámia edények nagy számban terjedtek el a Duna mentén, mivel a folyam vízi útján lefelé könnyen és olcsón lehetett szállítani őket. 

Maga a tárgytípus, a parázstartó (németül „Gluthaube”) - mint használati eszköz - inkább német nyelvterületen terjedhetett el. Jellemző, hogy a német nyelvben ez az eszköz külön megnevezést kapott, míg magyarul nem alakult ki erre pontos kifejezés. A tárgytípusnak a középkori magyar leletanyagban feltűnő hiánya arra is utalhat, hogy a visegrádi darab nem egyszerűen kereskedelmi áruként, hanem inkább egyedi darabként, egy német nyelvterületről származó lakos használati tárgyaként kerülhetett Visegrád városába.