Pillantás egy középkori templom felszereléseibe

A 16-17. század háborúinak pusztításai igen kevés templomi berendezési tárgyat hagytak meg a középkorból. Különösen így van ez az egykori Délvidékkel, ahol a 15. század közepétől a 18. század végéig tartó háborús állapotok és az azokkal járó sokszoros népességcserék végképp mindent elpusztítottak. Egy délvidéli középkori templom 15. század eleji berendezéséről viszont két korabeli oklevél alapján alkothatunk szokatlanul részletes képet alkothatunk. Buzás Gergely, Pánya István és Varga Szabolcs cikke.

 

 

A mai Szerbia területén, Apatintól, a középkori Apátitól nyugatra, a Duna árterében létezett Valfer település. A falu a 14. századtól a 16. század elejéig volt lakott. A középkorban a bátmonostori Töttös-család, később öröklés útján a Várdai-család tulajdona volt. Történetéről a Töttös-Várdai-családi levéltárból ismerünk érdekes részleteket. 

A legtöbb Valferre vonatkozó irat valamely hatalmaskodáshoz (factum potentiale, violentia), a középkor egyik leggyakoribb bűncselekmény-típusához kapcsolódik, melynek számtalan formája, illetve indoka ismert, és szinte bárki felbukkanhatott úgy a tettesek, mint a kárvallottak oldalán. A bűncselekmény, különösen a másik házának megrohanása (invasio domus) már a 11. századi törvényekben is visszaköszön, ám különösen a 13. század végétől vált akut problémává. Nem véletlen, hogy III. András 1298. évi törvénye részletesen foglalkozott vele. E jelenséget szokás a királyi hatalom meggyengülésével magyarázni, ám valójában ez volt a középkor folyamán az ellenségeskedésből fakadó viszályok megoldásának társadalmi gyakorlata. A pereskedést és a jogi kereteket egyáltalán nem tekintették normális ügymenetnek, az igazságszolgáltatás fórumának, hanem sokkal inkább csak a versengés egy újabb terepének tartották, amire csak akkor merészkedtek, ha sikert reméltek.

Érdekes jelenség, hogy a királyi hatalom éppen az egyházi szankciókkal kívánta nyomatékosítani akaratát, midőn kilátásba helyezte a hatalmaskodók áldozásának tiltását – ezzel éppen keresztény identitásuk lett megkérdőjelezve – sőt még azon papokat is szankcióval sújtotta, akik kiszolgáltatták a szentségeket e bűnösöknek, illetve továbbtágítva a kört az ilyen szerzeteseknek alamizsnát nyújtó világiakat is elmarasztalta e fent említett törvény. Valójában ez sem volt újkeletű, hiszen a 11. században az egyház a Treuga Dei mozgalomban már sikerrel alkalmazta. Egyháziakat azonban korántsem csak mindig az elszenvedők között találunk, hanem – miként ez Valfer esetében is történt – a károkozók között is gyakran feltűnnek, mint támadó (invasor) és megkárosító (violator). A későközépkori magyar jogszokást rögzítő Hármaskönyv, az úgynevezett Tripartitum ezzel kapcsolatban azt rögzítette, hogy az egyházi hatalmaskodókat halálbüntetés helyett még nagyobb bűntett esetében is csak vagyonelkobzás, illetve a főváltság megfizetése sújtsa. Ezzel együtt nem volt szokványos, hogy egyházi familiárisok világi birtokok egyházait dúlják fel, mint az Valfer esetében történt.

 

 

Valfer szomszédságában ugyanis a kalocsai érsekségnek voltak birtokai. Ezek közé tartozott Apáti is. A 14. század közepétől a 15. század közepéig, mintegy százévnyi időszakból számtalan oklevél maradt fenn, melyben a kalocsai érsekség Töttösök elleni visszaéléseiről olvashatunk. 1350-ben kalocsai érsek apáti tisztje, Apáti Nagy Fekete (Magnus Niger) János fegyverrel a kezében fényes nappal embereivel együtt hatalmaskodva rátört Csitvár Lőrinc fia Miklós rétjére, ahol a kaszával dolgozó embereket borzasztóan megverték, míg vérük nem folyt, „s lábuk ama tagját, amelyet köznyelven yn-nek neveznek”, elvágták. Ehhez hasonló erőszakos bűncselekmények sorozata zajlott le a következő mintegy száz évben. 1401-ben, a nagypéntek előtti csütörtökön Apáti plébánosa, János „bűntársaival együtt előre kitervelt, gyűlöltségből fakadó gonoszsággal” rátámadt a valferi plébánosra, s mindenét elrabolta. Egy 1413-as iratból tudjuk, hogy az apátiak megverték, nyíllal és lándzsával sebezték meg a valferi jobbágyokat, az apáti piacra tartó feleségeiket pedig nemes egyszerűséggel kifosztották.

1429 előtt egy még súlyosabb támadást intéztek az érsek emberei a Töttösök valferi birtoka ellen. A felek ezután „számos derék és nemes férfi elrendelt ítélkezése”, azaz egy választott bíróság döntése segítségével igyekeztek gátat vetni a viszálynak, hogy „számtalan sérelem, kár, ártalom, valamint emberek meggyilkolása, ütlegelése, megsebesítése, vérének ontása, foglyul ejtése és kínzása, továbbá dolgoknak és javaknak elhordása, egyházaknak és házaknak felégetése, birtokok feldúlása, földeknek, erdőknek, rétegnek és további tartozékoknak elfoglalása, elbitorlása és visszatartása, valamint a viszálykodásból és veszekedésből származó másfajta gonoszságok” miatt fennálló ellentétet elsimítsák. A bíróságnak az érseket elítélő, és őt kártérítésre utasító határozata nyomán keletkezett oklevélben az érsek részletesen felsorolta a valferi templom kárait. A felsorolásból igen részletes képet kapunk a korabeli Valfer falu templomának belső berendezéseiről.

Az érsek és a Töttös-család közötti nézeteltérések csupán átmenetileg rendeződtek, a 15. század folyamán újra és újra előfordultak az érsekség részéről kisebb-nagyobb visszaélések. A 16. század elejétől Valfer falu eltűnik a szemünk elől, a források megritkulnak. A mohácsi csatát követő időszakban Bodrog vármegye összeomlott, közigazgatása széthullott. A délvidék magyarsága 1526-ban és az azt követő háborús években lényegében eltűnt, a szerencsésebbek elmenekültek, jelentős részüket azonban elpusztították vagy rabláncra fűzve a Török birodalomba hurcolták. A Bácska sűrűn lakott, magyar népességű területei, bár Szapolyai János kísérletet tett a betelepítésre, az 1530-as évekre gyakorlatilag kiürültek. A helyzetet jól érzékelteti Ogier Ghislain de Busbecq flandriai nemes, Ferdinánd király követének 1554-es Konstantinápolyi látogatásának leírása. „Midön Konstantinápolyból kiléptem, egynehány szekeret láttam, melyek tele voltak gyermekekkel és leányokkal. Azok Magyarországból vitettek Konstantinápolyba, hogy ott eladattassanak. Ily eladandó portékánál semmi egyéb portéka sem bővebb ebben a’ városban. …Az öregek és ifjak csordaszámra hajtattak, vagy pedig békóba szorittattak, mint az eladandó lovak.” A Magyar Királyságból annyi embert hurcoltak el, hogy a század végén Konstantinápolyban a leggyakrabban hallott nyelvek - a török, görög, horvát stb.- között megtalálható volt a magyar is. Az egykor virágzó középkori falvakba szláv és vlach népesség költözött, mely a 16. század folyamán többször kicserélődött. A török adószedők délszlávokat írtak össze Valferen és a szomszédságában is. A 17. századra a település elnéptelenedett, az egykori templom, s vele együtt a település emléke is feledésbe merült. A 18. században már írott forrásokban sem említették, illetve térképeken sem jelölték.

 

 

 

A település vázlatos történetéből számunkra a Töttös kontra kalocsai érsek vita érdekes. Korábban említettük, hogy az érsek embere, János, apáti plébános bűntársaival együtt 1401-ben kirabolta Máté, valferi plébánost. Elvittek egy jó antiphonalet, egy psalteriumot és egy lectorialet. továbbá egy 17 aranyforint értékű strangulumot egy 4 aranyforint értékű bőrből készült köpenyt (pellicium) ezen felül egy erszényben található 12 aranyforintot, egy 4 aranyforint értékű kámzsátapucnit(capucium), a plébánosnnak ágyát minden tartozékával, egy 100 dénár értékű bakancsot, (unam caligam centum novos valentem) és egy 100 dénár értékű iskolai kámzsájátapucniját (capucium scolaris).

Mivel középkori falusi plébániák könyvtárairól alig van adatunk, így minden ilyen feljegyzést meg kell becsülnünk. Valferről mindössze három, a liturgiához használt szertartáskönyvet tudtak elvinni, amelyek a misék elengedhetetlen kellékei voltak. Az antifonale olyan szentírási szövegeket tartalmazott, amelyeket a szertartások során énekeltek, a psaltériumban szintén a misén énekelt ószövetségi zsoltárokat lehetett olvasni, a lectoriale – amely, szemben az előbbi két könyvvel a plébános személyes tulajdonát képezte –  a mise igeliturgiája során felolvasott bibliai szövegekből volt összeállítva. E három kódex azonban nem fedi le egy templom a teljes liturgiai szükségletét. Hiányoznak a legfontosabb könyvek: az evangeliumi részleteket tartalmaz evangeliarium, a mise szertartási szövegeit tartalmazó sacrementarium, és az áldások szövegeit tartalmazó benedictionale vagy legalábbis az ezek szövegeit egyesítve összefoglaló missale. Ugyanakkor a Szentírás hiánya nem feltűnő, hiszen az ebben a korban még nem tartozott sem a templomok általános felszereléshez, sem a falusi plébánosok könyvtárához. A csupán néhány liturgikus könyvből álló „könyvtára” arra vall, hogy Máté, valferi plébánost – csakúgy mint a kor falusi plébánbosainak túlnyomó többségét –  aligha sorolhatjuk a korszak értelmiségi elitjéhez. A többi tárgy minden bizonnyal a plébános  személyes ingósága lehetett. A legértékesebb tárgy a 17 aranyat érő starngulum, ami talán egy értékes textilből készült takaró, vagy szőnyeg lehetett. Az ágy érdekes része a felsorolásnak, ugyanis ebben a korban ez a berendezési tárgy ritkán része a bútorzatnak, legtöbbször csak a földre terített derékaljon, esetleg padon aludtak. Igaz, mivel az értéke még ágyneművel együtt sem került feljegyzésre, itt sem szabad mívesebb dologra gondolnunk. A többi elrabolt tárgy ruhadarab: egy bőrköpeny és két csuklya, illetve egy pár lábbeli. Ezek mind a felsőruházat darabjai. Az összes tárgyat nyilván a plébános házából ragadták el a rablók, a pap pénzzel teli erszényével együtt. Nem szerepelnek a károk között liturgikus ruhák és a templom más felszerelései sem. E hiányosságok arról árulkodnak, hogy a fosztogatók koránt sem vittek el mindent, a plébánosnak feltehetően volt lehetősége még idejében elmenekíteni az értékesebb tárgyait a házából, és a templomot feltehetően nem is érte még ekkor támadás.

Másként alakult a későbbi, sokkal durvább hatalmaskodás, amiről az 1429-es oklevél emlékezik meg. Ebben a kalocsai érsek vállalta az emberei által, a valferi birtokukon okozott károk megtérítését Töttős László és anyja Orsolya számára. A viszály nyilván a birtokhatárok körüli vita miatt robbanhatott ki, ugyanis az érsek megígérte, hogy határjeleket emel és a kői (ma Banoštor, Szerbia) káptalan előtt örökvallást tesz, valamint egy oklevelet is kiállít a határról. A hatalmaskodás során gyilkosság is történt, és az okozott kár elérhette az 1000 forintnyi értéket, ugyanis az érseknek ennyi pénzt kellett fizetnie, ha nem teljesíti a rá kirótt jóvátételi kötelezettségeit. A hatalmaskodás célpontja ezúttal egyértelműen a Szent Miklósnak szentelt valferi templom volt, amit nem csak kifosztottak, de meg is rongáltak: mennyezetét és minden bizonnyal tetőzetét is, valamint a templom kapuja előtt álló fakápolnát lerombolták. Ezeket nem egyszerűen helyreállítani kellett, de az elpusztított fakápolna helyett, a régivel azonos méretben, kőből kellett újat építtetnie az érseknek. Az ilyen kápolnák a templom mellett általában temetőkápolnaként épültek, esetleg padlójuk alatt alakították ki a csontházat, ami a temetések során felszínre került régi sírok emberi csontjainak elhelyezésére szolgált. A rongálás során összetörték a templom kelyhét és nagyobbik harangját is, amelyeknek szintén a kijavítására kötelezték az érseket. A falusi templomok legnagyobb értékét általában a kehely jelentette, ezt ugyanis sokszor ezüstből készítették és mindig aranyozták, mert a hagyományok szerint a mise során a kehelyben Krisztus vérévé átlényegülő bor csak arannyal érintkezhetett. Ezért aztán a rablók célja is leginkább a misekelyhek megszerzése volt. Viszont ezeket könnyű volt elrejteni is, így számos templomból kerültek elő a török háborúk idején elrejtett, fülkékbe befalazott vagy elásott kelyhek, mint például az észak-magyarországi Zubogy templomából is. Különös, hogy Valferben nem elrabolták, hanem összetörték a fosztogatók a kelyhet, ami talán arra vall, hogy nem ezüstből, hanem csak aranyozott rézből készült, és amikor erre rájöttek a hatalmaskodók, akkor törték össze dühükben a számukra értéktelennek bizonyult vált tárgyat. A harangok, mint a keresztény liturgia elmaradhatatlan kellékei Kárpát-medence szerte már a Karoling-kortól használatban voltak a középkor folyamán. Méretük azonban eltérő lehetett, az alig tíz kilóstól a közel négy mázsásig ismerünk példányokat. Teológusok, így a 11. századi Abélard azt tartotta ildomosnak, hogy egy kolostorban kettőnél több harang ne legyen, XXII. János pápa 1323-ban pedig egyet tartott elfogadhatónak a számukra, ám ez sok esetben csak idea maradt, hiszen például a kolozsmonostori bencés apátságnak 1427-ben nyolc harangját írták össze. A falusi templomokban természetesen leginkább egy kisebb méretű harangot feltételezhetünk. Mivel Valferben a nagyobbik harang összetörését említik, így valószínűleg összesen két harang lehetett a templom tornyában, ami egy tehetősebb egyházközség képét mutatja. Sajnos a középkori harangok közül kevés maradt ránk a későbbi török hódoltság területéről. Értékes bronz anyaguk miatt a legtöbbet már a török háborúk idején beolvasztották, hogy ágyút öntsenek belőlük, de sokuk a templomok leégése során zuhant le és tört össze vagy olvadt meg a tornyokban. Amelyik mindezt túlélte, azokat az első világháborúban gyűjtötték össze és olvasztották be, hogy kielégítsék a hadiipar nyersanyag igényeit. Ritka az olyan szerencsés lelet, mint a hevesi templom harangja, amelyet a mezőváros polgárai a török háborúk idején úgy mentettek meg, hogy a templom mellett elásták és csak 1966-ban bukkantak ismét rá, csatornaásás közben. 

 

 

Térjünk vissza a valferi templomhoz. Minden templom legnagyobb kincseit a szentek itt őrzött ereklyéi jelentették a középkorban, mert a hívek azt remélték, hogy azok a szentek, akiket ereklyéik révén kellő tiszteletben részesítették, ezért cserébe közbenjárnak majd érdekükben a Mennyei Atyánál, hogy földi nyomorúságuktól megszabadítsa, és örök üdvösséghez segítse őket. Ilyen ereklyékből összesen huszonkettőt sorol fel az oklevél, amelyek közül 14-nek a templom oltárán kell állnia. Bár nem említik, de a többit minden bizonnyal a sekrestyében őrizhették. Igen nagy szám ez egy falusi templomhoz képest. Ezek az ereklyék általában szentek apró csonttöredékei voltak, amelyeket fából faragott és festett-aranyozott vagy ötvösművű ereklyetartókban őriztek, akár többet is együtt. Itt minden bizonnyal több ereklyetartóba lehettek zárva, ha különböző helyeken voltak elhelyezve. Általában az ilyen ereklyék között nagy számban előfordultak másodlagos, például érintéses ereklyék is, amelyek olyan tárgyak voltak, amelyek azáltal részesültek egy szent csodatévő erejében, hogy annak egy testereklyéjéhez hozzáérintették őket. Talán azért szerepel a felsorolásban elkülönítve a többitől két test ereklye, mert a többi húsz csak ilyen másodlagos ereklye lehetett. 

A berendezési tárgyak között több kép is szerepel: elsősorban a templom védőszentjének, Szent Miklósnak a képe. Szent Miklós kifejezetten népszerű szentnek számított a középkori Magyar Királyságban, jelentősége csak Páduai Szent Antaléval mérhető össze. Bár tisztelete keletről terjedt el, de a 11. századtól, mikor Myrából Bariba kerültek át ereklyéi, nyugaton is divattá vált neki dedikálni a templomokat vagy oltárokat. Miklós a házasság és anyaság oltalmazója, emléknapja a karácsonyi ünnepkör vigíliája. Többek között patrónusként tisztelték a gabona- és borkereskedők, árusok, halászok és vízimolnárok és nem kizárt, hogy valójában a szászok és a Rajna-vidéki németek terjeszthették el kultuszát a költözésük révén. Figyelemre méltó megállapítás, hogy Miklós tisztelete a víziutak mentén terjedt el a leglátványosabban, és ezzel függhet össze, hogy éppen a különböző kereskedők és különböző folyókhoz köthető mesterségek képviselői választották patrónusuknak. Mindez megmagyarázza a valferi templom védőszentjének kiválasztását is. 

Az oklevél említ egy Szűz Mária képet is, amely egy rőfnyi (azaz 60-80 cm) magas volt. Szűz Mária tisztelete minden más szentét felülmúlta a középkorban. Nem igen volt templom Európában, ahol ne szenteltek volna neki oltárt, és ne állították volna fel szobrát vagy képét. 

Az oklevélben szerepel még „a jászolban fekvő Úr születésének papírra festett kép”-e, ami egy fa oltárhoz kapcsolódott. A betlehemi jelenetet ábrázoló oltárkép karácsonykor a templomokban eljátszott betlehemi játék hátterét alkothatta. E szent játék szokását még Szent Ferenc terjesztette el nyugaton a 13. században. 

Minden bizonnyal mindhárom kép egy-egy oltárt díszített, ami azt jelenti, hogy a templomban a Szent Miklósnak szentelt főoltár mellett egy Szűz Mária és egy Krisztus Születése oltár is állhatott. Ez nem szokatlan a későközépkori falusi templomokban: a főszentélyben álló főoltáron kívül gyakoriak a diadalív két oldalán elhelyezett mellékoltárok. A Mária oltár a diadalív északi oldalán kapott helyet általában, és előtte, a hajó északi oldalán foglaltak helyet a templomban a nők. Ebből a korból igen kevés oltárképet ismerünk a középkori Magyarországról, és ami van, az is az ország északi részéből maradt meg, így a valferi oklevél információi különösen érdekesek számunkra. Szent Miklós és Szűz Mária képe esetében minden bizonnyal egyszerű, festett oltártáblákról lehet szó, olyasmikről, mint amilyeneket főleg Itáliából ismerünk ebből a korból, és semmiképpen sem az ebben az időben északról elterjedő szárnyasoltárokról, hiszen akkor nem csak egy-egy képet említene az oklevél. Különösen figyelemreméltó a Krisztus születésének papírra festett képe. Ezt aligha lehet másképp magyarázni, mint hogy itt egy kifestett fametszetről lehet szó, amit egy fa oltártáblára ragasztottak fel. A fametszetek a 14. században jelentek meg Európában. Ezek ekkor még mind szentképek voltak, amelyeket jobbára zarándokoknak árusítottak. A legkorábbi fennmaradt, keltezett példány 1418-ból való, így a valferi kép még az elsők közül való lehetett a kontinensen, és a fametszeteknek egy érdekes korai felhasználási módjáról tanúskodik.

 

 

A felsorolás említ „egy feszületre való képet” is. Ez esetben talán egy diadalív alá függesztett, vagy kálváriagerendára állított feszületen elhelyezett Krisztus képre gondolhatunk. A középkori templomok diadalíve alatt helyezkedett el egy gerenda, amelyre egy kálvária jelenetet: azaz egy feszületet és a sirató Szűz Mária és Evangélista Szent János képét vagy szobrát helyezték el. Ezt a gerenda az ókeresztény templomok szentélyrekesztőjének részét alkotó templom-gerenda leszármazottja, amit ikonokkal díszítettek. Ebből fejlődött ki az ortodox templomok későbbi ikonosztáza is. A 13. században még nyugaton is előfordult, hogy a kálvária gerendára több ikont is felhelyeztek. Egyszerűbb megoldásként viszont néha csak egy feszületet függesztettek le a diadalív közepéről. A leggyakoribb, fából faragott feszülettípus mellett ilyen funkcióban főleg Itáliában elterjedtek a „croce dipinta”-k, és a „croce sagomata”-k. Mindkét típus festett feszületet jelent, ahol a megfeszített Krisztus alakját és a néha a kísérő figurákat is magára a fából ácsolt keresztre festették rá. A „croce sagomata”-k esetében az alakokat körül is vágták, így szoborszerű hatást értek el vele. A valferi leírás talán egy olyan műre utal, ahol maga a kereszt külön fából készült, amire csak ráerősítették a megfeszített Krisztust ábrázoló festményt, hasonlóan az újkori pléh-Krisztusokhoz. Ez az itáliai festett keresztek típusának egy sajátos helyi változata lehetett. Emellett még feltűnik egy másik festett kereszt is az oklevében, ez azonban egy körmeneti kereszt, ami egy hosszú rúdra tűzve hordoztak a menet élén a körmenetek alkalmával. Ezek a kálváriakereszteknél sokkal kisebb méretűek voltak és sokszor aranyozással, drágakövekkel díszített ötvösművek látták el a szerepüket. Egy falusi templomban viszont csak festéssel és aranyozással utánozhatták az ilyen drága kereszteket. Hasonló festett körmeneti kereszteket Itáliából ismerünk, Magyarországon elsősorban bronzból öntött, esetleg aranyozott, vagy zománcdíszes körmeneti keresztek kerülnek elő elpusztult falusi templomok régészeti leletei között, hiszen a fakeresztek nem élhették túl a templomépületek pusztulását. A valferi körmeneti kereszthez tartozott egy muszlinból szőtt fátyol – amivel letakarhatták – és egy nehezen értelmezhető „felülről aranyozatlan kereszt” is. Végül felsorolnak egy „teljességgel aranyozatlan kis keresztet” is. Ez utóbbi talán egy oltárkereszt lehetett, ami az oltár elengedhetetlen tartozéka volt. Általában a körmeneti keresztekhez hasonló, de talpon álló keresztek voltak. Ezek közül is csak a bronzból öntött példányok maradtak fenn hazánkban, de a valferi oklevél igazolja, hogy készülhettek fából is. Ez talán faragott, esetleg festett lehetett, de mint olvashatjuk aranyozva nem volt.

Az oltár – minden bizonnyal a főoltár – díszítésére szolgált „két új, … szőttesből összevarrt függöny és egy harmadik, melyet az oltár fölé, a boltozathoz kell függeszteni” Ilyen oltárfüggönyöket és textilből készült oltárbaldachint csak ábrázolásokról ismerünk a későközépkorból. Lényegében az épített oltárbalbachinok funkcióját látták el: azaz a mise áldozati liturgiája során, az átváltoztatás idején a rájuk akasztott függönyök takarták el a szertartást végző papot és az oltárt, majd csak az úrfelmutatás során húzták szét e függönyöket, hogy a hívek láthassák a már Krisztus testévé átlkényegült ostyát és a Krisztus vérévé átváltoztatott bort. A miseliturgia fontos kelléke a valferi oklevélben említett „Krisztus testének felemelésére használt csengettyű” is, amivel az átváltoztatást jelzi egy ministráns a híveknek, akik a behúzott függöny miatt nem láthatták a mise legfontosabb eseményét. Ez a szokás máig fennmaradt, ámbár a függönyök már eltűntek a katolikus templomokból, és csak az ortodox liturgiában maradtak meg.

Szintén ma is használt liturgikus tárgy az oklevélben szereplő „a húsvéti örömhirdetésre rendelt és mind hosszában, mind vastagságában egy emberi kar méretű gyertya”, amelyet Krisztus feltámadásnak ünnepén gyújtanak meg, hirdetve az isteni fény eljövetelét.

 

 

A templom elveszett felszerelései között az oklevél még egy pergamenből készült kézikönyvet említ meg, de pontosabban nem határozza meg azt. Talán ez lehetett az 1401-es hatalmaskodást még átvészelő, mert minden bizonnyal a templomban őrzött misszále. Végül a károk között felsorolja az 1401-ben szintén nem említett liturgikus ruhákat is, amelyek szintén a templomban, illetve annak sekrestyéjében lehettek elhelyezve: két muszlin casula-t, két arany hímzéssel díszített és egy egyszerű humeralia-t, egy alba-t, három stola-t, három manipula-t és három cingulumot. A felsorolás az áldozópapok liturgikus öltözetének minden darabját tartalmazza: Az alsóruha az alba-nak nevezett, hosszú, földig érő fehér ing. Ezt fogta össze a deréknál a cingulum, azaz az öv. Az alba fölé vette fel a vállára a pap a humerália-t, azaz a vállkendőt, amit amictusnak is neveznek. A nyakába akasztva viselte rangjának legfontosabb jelvényét a hímzett végű hosszú szalagot, a stola-t. A bal alkarra rögzítve viselte a stólához hasonló, de rövidebb szalagot a manipulust, azaz a karkendőt. Végül ezek fölé húzta fel a díszes, drága anyagból készült miseruhát azaz a casula-t. A valferi oklevél az alba kivételével minden ruhadarabból hármat említ. Mivel a liturgikus ruhák az oltárokhoz tartoztak, ezek hármas száma összefügghet a templom három oltárával.

A két valferi hatalmaskodás listája alapján pontos leltárt kapunk egy 15. század eleji délvidéki magyar plébániatemplom, és plébániaház felszereléséről. Ez a felszerelés hiánytalanul tartalmazza a szükséges liturgikus öltözeteket és könyveket, valamint az oltárfelszereléseket. Különösen érdekes és egyedülálló a templom festményeinek: az oltárképeknek és kereszteknek a leírása. Ezek olyan oltár- és kereszttípusokról árulkodnak, amelyek a jobban fennmaradt felvidéki emlékanyagtól eltérően, erősebb itáliai kapcsolatokat mutatnak ezen a tájon. Ez is arra vall, hogy hiba lenne, pusztán a véletlenszerűen fennmaradt emlékek alapján általánosítani: a középkori Magyarország művészete és anyagi kultúrája jóval sokszínűbb lehetett, mint amiről a ránk maradt műtárgyak ma tanúskodni tudnak.

 

Buzás Gergely - Pánya István – Varga Szabolcs