Robin Hood helyett úri bitangok

Míg a középkorban nyugatabbra többnyire a kóborló nincstelenek jelentettek veszélyt a közbiztonságra, a magyar királyságban a tehetős urak. Ez Európa keleti felén vélhetően nem példátlan jelenség, hatásai sem múltak el nyomtalanul.

 

 

Talán az egyik legismertebb középkori romantikus mese Robin Hood históriája, aki a tolvajok fejedelmeként veszi fel sikerrel a harcot a János király párti nottinghami bíróval, s bekkeli ki Oroszlánszívű Richárd visszatérését. A legendás történet itt-ott néhány szállal kapaszkodik a valódi történelemhez: a település várát valóban fegyverrel foglalta vissza testvérétől a szentföldi hadjáratból visszatérő király, s a Robin Hood alakjának mintát adó nemesurat is megtalálni vélik a britek Fulk FitzWarin, a vagyonából kiforgatott, így János országlása ellen lázadó normann lovag személyében. A történet maga a 14. században, vagyis emberöltőkkel a benne megénekelt korszak után terjedt el, igazán a 15. századtól lett ismert. Az alaptörténetben kétségkívül fontos elem, hogy a személyeken túl két párt, két hűbéres csap benne össze (nem csupán magát, hanem az urát is képviselve), azonban igazán egyedivé Robin „igazságosztó” tevékenysége teszi, vagyis az, hogy a mesében a gazdagoktól lopott javakat (legalább egy részüket) a szegényeknek adja. Valójában ez az attitűd a legfontosabb a ma embere, elsősorban a brit kulturális gyökerű nyugati civilizáció számára. A morális tanulság ugyanis messze túlmutat a korszakon, azt tanítja meg a befogadóval, hogy akár vitatható eszközökkel is lehet jó célt szolgálni, s az igazságtalanságok ellen bárki tehet kellő kurázsival: Robin Hood irodalmi hatása Zorrón át Batmanig ível, valójában ő az egyik alapja napjaink tömegkultúrájában az igazságosztó hős eszményének. Része annak az individualizmusra épülő társadalmi modell gyökerének, ami a „nyugatot” az elmúlt évszázadokban versenyképesebbé tette a civilizációk versenyében.

 

 

Ám mi köze van Robin Hoodnak a magyar középkorhoz? Tulajdonképen semmi és éppen ez a hiány a kapcsolat alapja. A középkori magyar történelem valós eseményei ihletésére, vagy részleges hatására született mesékben, legendákban nem találjuk nyomát hasonló attitűdű hősnek. Természetesen különbözött a két ország társadalmi modellje már ebben a korszakban is, így míg a városiasodó nyugaton a termőterületek szűkítése miatt egyre nagyobb számban jelentek meg hontalan és nincstelen tömegek, akik részben tolvajlással, rablással gondoskodtak az önfenntartásikról, addig a Kárpát-medencét ilyen szempontból a teljes középkor folyamán sem sikerült „belakni”. Térségünkben szinte ismeretlen fogalom volt az éhínség is, ami a nyugati népességrobbanás miatt komoly gondot jelentett az atlanti területeken, s az Itáliai-félszigeten is. A Robin Hood-történetekben visszatérő motívum, hogy bitó fenyegeti azt, aki a király erdejében vadászik – a Kárpát-medencében gyakorlatilag ismeretlen volt ilyesfajta korlátozás. Az utazókat így ritkán fenyegették a pórnépből származó "megélhetési" rablók, ám biztonságban mégsem érezhették magukat – elsősorban a környéken élő és hatalmat gyakorló nemesektől kellett tartaniuk.

Ez a jelenség nem volt ismeretlen Nyugat-Európában sem, azonban inkább a középkor korai korszakát jellemezte, a centralizált királyi hatalom és a hűbéri lánc kialakulása többnyire valamelyest „dekriminalizálta” a kiváltságos réteget, azaz ilyetén energiájukat hűbéruraik inkább a saját javukra igyekeztek fordítani. A kiváltságosak által elkövetett bűnök léteztek a magyar államalapítás korában is, amelyeket a Szent Istváni törvények szellemében magasabb büntetéssel sújtottak, mint a szegényebbek esetében. „Ha valaki az ispánok közül ...felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint. Ha pedig valamelyik vitéz vagy gazdagabb ember esik ugyanazon bűnbe, ... fizessen a rokonoknak tíz tinót, és vezekeljen, ahogy mondottuk. Ha pedig a népből való ember követi el ugyanezt a bűnt, öt tinóval egyezzék meg a rokonokkal, és vessék alá az említett böjtöknek. (15)”  „... ha … valaki az ispánok közül olyan konok lenne, hogy otthonában keresne fel valakit, hogy őt elveszítse és javait feldúlja, ha a tulajdonos otthon van, és (az illető) vele harcolni kezd, vagy őt megöli, bűnhődjék a kard kirántásáról hozott törvény szerint. ... Ha pedig nem személyesen megy el, hanem katonáit küldi, száz tinóval tegye jóvá a támadást. Ha pedig valamely katona támadja meg a másik katonának udvarát és házát, tíz tinóval tegye jóvá a támadást. És ha a népből való ember támadja meg valamely hozzá hasonlónak a kunyhóját, öt tinót fizessen a támadásért. (35)”

Vagyis a hatalom és a vagyon a 11. század eleji törvényalkotó szerint nagyobb felelősséget jelentett, amihez magasabb büntetési tétellel dukált. Természetesen az Árpád-kori törvények még részben a korábbi magán-jog rendjére épültek, az állam nem vonta teljesen maga alá a büntetőjogot, a bűncselekmények és a büntetések kapcsolata, a törvényben kirótt tételek meglehetősen ötletszerűnek tűnnek, valódi differenciálásra alkalmatlanok voltak.

 

 

 

A középkori állam nem tudott és nem is akart totális kontrollt gyakorolni alattvalói felett. A rend fenntartását – a keresztény erkölcs betartásán az egyéni lelkiismeretet és a közösség szabályozó erejét eszközül használó egyház mellett – elsősorban személyes kapcsolatokra épülő hűbériség intézményére bízta. Mindenki felelősséggel tartozott nem csak önmaga, hanem hűbéresei, alattvalói tetteiért is, de a hűbéresek közösségének döntéseit a hűbérúrnak is el kellett fogadnia, és a hűbérúr jogtalan döntései ellen a vazallus jogosan fellázadhatott. Tehát a felelősség nem volt egyirányú. Így akár a hűbérúr, akár a hűbéres követett el bűnt, úgy hogy felettesei, illetve alattvalói nem akadályozták, vagy torolták meg azt, akkor mindannyian bűnösnek számítottak és bűnhődniük kellett úgy erkölcsileg, mint fizikailag. 

Ez a kollektív felelősségi rendszer elvben jól is működhetett volna, csakhogy mindig akadt kibúvó. Általában egy trónkövetelő, vagy alternatív uralkodó, akit könnyen rá lehetett beszélni, hogy törvényesítse a törvénytelent, ha az a saját pillanatnyi céljait szolgálja. Ilyen eset a mesebeli Robin Hood és a nottinghami bíró magánháborúja is, amit a két rivális uralkodó nevében folytattak, így pedig mindkettejük jogtalanságai saját pártjuk szemében az ellenség ellen végrehajtott hőstetté nemesültek. A középkori európai államok, így Magyarország története is hemzseg az ilyen szituációktól. A középkori magyar királyság minden évszázadára esett legalább egy, de néha több olyan polgárháború, amikor az ispánok, bárók és persze katonáik és familiárisaik kedvükre fosztogathatták szomszédaikat az általuk éppen törvényesnek király trónkövetelő nevében. Persze mindig biztonságosabb volt a fegyvertelen parasztokat kifosztani mint a fegyveres nemes kastélyát megostromolni, mondván, hogy így is az ellenséget gyengítik, meghát végső soron a jobbágy is felelősséggel tartozik felségáruló ura pártállásáért. 

Meg aztán a magyar feudalizmus sajátos intézménye, a hűbériséget helyettesítő familiaritás sokkal lazább személyes köteléke még békeidőben sem tette lehetővé a szereplők olyan szoros kontrollját egymás felett, mint nyugaton a hűbérúr és a vazallus egymás iránt nagyobb felelősséggel tartozó jogviszonya. A kisnemes saját szakállára is bele mert fogni kisebb rablásokba, amit aztán ügyvédei megpróbálhattak kimagyarázni a bíróság előtt: pl. csak azért hajtotta el a szomszéd marháját, mert az az ő legelőjére tévedt, bár azt a legelőt lehet, hogy csak ő tartotta a sajátjának, valójában már nemzedékek óta pereskedett érte a megrabolt féllel. Így akár évtizedekre el lehetet húzni egy-egy közönséges marhatolvajlási pert, amiből a szintén köznemesek sorából kikerült ügyvédek, szolgabírák, ítélőmesterek, magyarán az egész nemesi megye adminisztrációja jól megélt. 

Ezekből a kisebb nagyobb rablóakciókból persze a jobbágyok is kivették a maguk részét, így ők éppúgy nem csak elszenvedői de elkövetői is voltak a jogtalanságoknak, mint a nemesek. Így a jogtiprások mintegy természetes közegévé váltak a hétköznapi életnek minden társadalmi osztály számára.

 

 

 

A boldogulásnak ezek a mintái természetesen megjelentek például a népmeséknél is. A magyar népmesék középkori változatait nem ismerjük, P. mesterrel kezdődően elutasították őket a krónikák szerzői (persze nyilván sokat bele is dolgoztak a saját munkáikba). Temesvári Pelbárt minorita szerzetes a 15. században a szájhagyományból örökítette meg az Igazság és Hamisság történetét. A 16. században mind a katolikus, mind a protestáns egyház üldözte a nép közt élő fabulákat, például a Királyfia Kis Miklósról szólókat.

Ismert népmesekincsünk azonban roppant árulkodó. Ha hőseiket elfogulatlanul nézzük, a többségük morális értelemben legalábbis ellentmondásos. Bár a furfang kétségkívül erény is lehet, mesehőseink jobbára megrögzötten hazudoznak, igyekeznek becsapni partnerüket, legyen az király, vagy maga az ördög. Mindenfajta gátlás nélkül szegik meg ígéreteiket, s bár individualisták (ahogy Robin Hood is), ám csak a saját érdeküket nézik. A tét szinte mindig a királylány és a fele királyság, arra gyakorlatilag alig van példa, hogy önzetlenül viselkedjenek. Okkal ilyenek a népmesék, hiszen a középkor óta ezek a tulajdonságok, viselkedésminták garantáltak vagyont és feljebb jutást a társadalomban.

Persze felvethetnénk, hogy van nekünk is pozitív középkori hősünk, Toldi Miklós személyében. I. Lajos valóban létezett lovagjának a történetét elsőként Ilosvai Selymes Péter tollából, a 16. század második feléből ismerjük, ám feltehetően már létező kéziratból dolgozott. A történet ma ismert verziója Arany János remeke, ám abból sem egy önzetlen ember személyisége bontakozik ki. Toldi persze győz, ahogyan a mesékben kell, ám mindezt csak magáért teszi. Harcos, de a maga igazságáért küzd. Hogy ossza is, attól messze van.

Természetesen azért a magyar népmesék világában is felmerül az igazság érvényesítésének igénye. Ez azonban ebben a korszakban nem a később formálódott Ludas Matyikra, hanem a bölcs, álruhás királyokra marad. A történetekben I. Lajos, majd Mátyás megy a nép közé, olykor osztozva megpróbáltatásaikban, majd kilétét felfedve helyrebillenti a világot: megbünteti a bűnösöket, a jókat pedig jutalmazza. Az álruhás uralkodó igen elterjedt mesetípus, felbukkan Nyugat-Európában, az első ismert középkori formája pedig az iszlám világból származik, Hárún ar-Rasíd kalifa történetei formájában. Az igazságosztó uralkodó, bár helyrebillenti a világ egyensúlyát, a befogadót nem ösztönzi aktivitásra, hiszen azt sugallja, hogy a magasabb rendű erő képes csak változtatni. Ha Robin Hoodot a cikk elején Batmanhoz, a denevéremberhez hasonlítottuk, akkor Mátyásnak, a bagdadi kalifának Supermannel vannak párhuzamai. Ahogyan az a Krypton bolygóról érkezett emberfeletti lény, úgy a király igazságtevő hatalma sem mérhető össze az emberi világéval. Korántsem demokratikus, inkább jóságos despotikus alak.

Az arab világban azonban mellette létezett az évszázadokkal később született Naszreddin Hodzsa alakja (nyugat-európai, német párja Till Eulenspiegel), aki egyszerre bölcs és furfangos, így leckézteti meg az ostobákat. Szintén a virágzó iszlám kultúra szülötte a bagdadi Szinbád, aki erkölcsi mintát a kíváncsiságával, merészségével ad. Morálisan azonban nem áll felette hallgatóságának, hiszen egy profitot kereső kereskedő és tengerész, aki a világot inkább kényszerből fedezi fel.

Ezek a bonyolultabb alakok azonban már nem tudtak beépülni a magyar népmesék világába. A mi hőseink egyszerűbbek, céltudatosabbak, többnyire hazugsággal és erőszakkal szereznek érvényt igazuknak. Ahogyan tette a magyar középkor embere is.