Bár nem szemtanú jegyezte fel a budavári Nagyboldogasszony-templomban bekövetkezett katasztrófát, az emlékiratban szereplő eseménynek nyomai maradtak még az átépítések után, több mint hatszáz év távlatából is.

„Hallanod és tudnod kell más dolgokról is, amelyek a Magyar Királyságban akkor történtek, amikor az Úr 1384. évét írták, azon a vasárnapon, amelyen az Exsurge Dominét szokták énekelni. Tudniillik midőn a pap a budai Nagyboldogasszony-templomban első miséjét tartotta, leomlott a templomtorony. Noha igen sok ember tartózkodott a templomban, mégsem veszítette senki életét.”

Mindössze ezzel a néhány sorral tudósít a templomban bekövetkezett katasztrófáról Eberhard Windecke, aki csak Zsigmond magyar király és német-római császár 1437-ben bekövetkezett halála után kezdett el dolgozni (a birodalmi urak felkérésére) emlékiratain, amelyben Zsigmond uralkodásának évtizedeit személyes élményei és oklevelek alapján örökítette meg. A budai várban történt toronyomlás kapcsán szűkszavúsága már csak azért is érthető, mert 1382 táján születhetett Mainz városában (vagyis az esemény idején négy éves lehetett), ráadásul saját bevallása szerint 1406-ban járt először Budán, így a két évtizeddel korábbi tragédiáról legfeljebb szemtanúktól értesülhetett.

A torony ledőlésének pontos körülményei így nem ismertek, a megtörténte azonban tény, amelynek bizonyítékait több mint hatszáz esztendő és a komoly átépítések dacára mai napig őrzi az épület. A tragédia bekövetkezte után, az újjáépítésnek a következményeként új, a mai napig látható gótikus elemekkel gazdagodott az épület – például a déli Mária-kapuval, amely a 15. század eleji szakrális plasztika egyik legszebb emléke.

Korántsem lehetetlen tehát pusztán a kőelemek alapján rekonstruálni mind magát a torony ledőlését, mind az azt megelőző, illetve követő korszakot.

A budavári Nagyboldogasszony-plébániatemplom a 13. század második felének elején épült, a várhegy tatárjárás utáni beépítése során. Már az építés első szakaszában elnyerte mai alapzati arányait: a háromhajós templom főhajóját keletről félköríves záródású szentély zárta le, nyugati oldalán árkádívekkel áttört toronyaljakkal készült toronypár magasodott már IV. Béla korában is (az északi, Béláról elnevezett zömökebb torony ma is nagy mennyiségben őrzi a 13. századi kőanyagot). Kérdés azonban, hogy befejezték-e teljesen a templom építését, hiszen az épület tornyát az 1360-as években festett Képes Krónika még épülőfélben mutatja (bár az ábrázoláson csak egy torony szerepel). Az északi mellékhajó boltozva volt már a 13. században is, de korántsem lehetetlen, hogy a főhajó és a déli mellékhajó boltozata még nem készült el 1384-ig. Ha ez valóban így volt, igazolható a déli torony leomlásának oka: ez az elem még instabil lehetett, hiszen a boltozatok még nem támasztották keleti irányból, így elmozdulhatott. A feltevést igazolja a dőlés ismert iránya is: a torony kelet felé dőlve omlott össze, szétzúzva a déli mellékhajót és komoly károkat okozva a főhajóban is, egészen a keleti pillérig.

Windecke beszámolójában azt írja, hogy a katasztrófában senki sem vesztette életét. Ha a templom boltozata még nem volt készen, korántsem lehetetlen, hogy a déli mellékhajó és a főhajó déli fele építési területként még nem volt része a liturgikus térnek, így az omlás által leginkább sújtott részen nem is lehettek emberek (feltéve persze, hogy tényleg éppen mise idején következett be a torony ledőlése és nem az emlékiratíró regényes képzelete szolgáltatta ezt az adalékot).

A hirtelen romossá vált templom újjáépítése nem kezdődött meg azonnal. Az első feladat a sérült kőelemek eltávolítása után a bontás volt: a déli mellékhajóban visszabontották a pilléreket egészen a lábazatig, a déli tornyot pedig az alapjáig visszabontották. Eztán építették csak tovább, mind a déli falat, mind a tornyot: utóbbit immár új, zárt földszinttel, vastagabb falakkal.

Az újjáépítés során szakítottak a korábbi, bazilikális elrendezéssel: a mellékhajókat megemelték a főhajó magasságáig, átboltozva ezzel az északi mellékhajót is, ami nem sérült meg a déli torony leomlása során.

A templom a katasztrófának hála, új díszekkel gazdagodott, köztük a déli Mária-kapuval, amely a későbbiekben elfalazva maradt meg korunkra. Ezek az építkezések a 15. század elején folyhattak, talán párhuzamosan Zsigmond budavári építkezéseivel. Így ha a torony ledőlését nem is, a kapu faragványainak megszületését akár saját szemével is láthatta az 1410-es években a király szolgálatába állt Eberhard Windecke.

A kapu születéséről, fennmaradásáról részletesen Buzás Gergely: A budapesti Mátyás-templom középkori Mária-kapuja című tanulmányában